Smuel Maoz Lebanon c. filmjében 1982-ben az izraeli páncélosok „hé Libanon, jó reggelt!” (hey Libanon bokker tov) felkiáltással kelnek át a határon, akkor még vidáman, a filmben végig egy tankban vagyunk, csak a páncélos célkeresztjén látunk ki a klausztrofóbiát gerjesztő harcjárműből, csak kukucskálón jön be a külső világ. Mit tudunk az egy évnyi háborús csőlátásról?
(2023.10.07. + 1) A Hamasz támadásának egyéves évfordulóján a világ második legnagyobb és talán legszebb zsinagógájában, a Dohány utcában Izrael Állam budapesti nagykövete, Yacov Hadas-Handelsman meglepetések nélküli beszédet mondott, és a Mazsihisz elnöke, Grósz Andor is hozzá hasonlóan emlékezett meg arról az eseményről, amit a 21. század kisinyovi pogromjának tartanak sokan. A magyar kormányt Tuzson Bence igazságügyminiszter képviselte a zsinagógában, aki harcosan állt ki Izrael mellett – helyes, de gondolkodjunk el „az okain is tán”! – ami üdítő a világban uralkodó anticionizmus, és a sajnálatosan meglepő helyeken, mint például az amerikai Ivy League egyetemeken, megnövekvekedett antiszemitizmus mellett.
Ha belegondolunk persze, hogy mi áll a NERsevikek Izrael-barátsága mögött – az autoriter populizmus globális imádata és kémszoftverek (Pegasus, Candiru) beszerzésének biztos lelőhelyének melegen tartása – az már nem annyira züsz, és ha antiszemitizmusilag belegondolunk abba a néhány év előtti „színvonalas” anti-Soros propagandafogásra, amikor a 4-6-os villamos utazóközönségének a padlatra ragasztott Soros György), a „háttérhatalom titkos királya” arcképén kellett tipornia, akkor persze lehervad az üdítő mosoly.
Egy éve tart Izrael leghosszabb, egyre mélyebbre örvénylő háborúja – mert az állandó, több, mint hetven évnyi feszültség mellett azért a háborúk maguk sokkal rövidebbek szoktak lenni – és nagyon nem látni a végét és vele együtt a megoldást.
(Naszrallah után) Libanon a sokadik izraeli támadást éli, ahogy Izrael is a sokadik libanoni területről érkező csapást. Az egykori „Közel-Kelet Svájca”, Libanon, az ókori Fönícia, a hely, ahol kitalálták a pénzt, 1975-ben kezdődő polgárháborújával szétverte magát, a sokvallású ország a földtörténet legkomplikáltabb és leghosszabb – a kilencvenes évek végéig elhúzódó – belső fegyveres vitájának egy pontján, 1982-ben Izrael is nyíltan beavatkozott a háborúba. A zsidó állam a Pierre, majd fia, Bashir Gemayel vezette maronita keresztény milíciák oldalán lépett a harcba, akiknek fő ellensége a palesztin menekültek fegyveres egységei volt.
A dél-bejruti Sabra és Shatila palesztin menekülttáborokban Arik Sharon izraeli tábornok – későbbi miniszterelnök – védhatalma mellett végrehajtott maronita mészárlás fontos esemény volt. Kiváló lenyomata az eseménynek az izraeli filmrendező, Ari Folman Waltz with Bashir (a magyar forgalmazásban: Libanoni keringő) c. animációs dokumentumfilmje. Ebben a hetvenes évek közepén kezdődött polgárháborúban a shiíta muszlimok harcosai a Nabih Berri vezette Amal milíciában tömörültek, Dél-Libanonban volt egy keresztény milícia is, a Haddad őrnagy vezette Dél-Libanoni Hadsereg, majd, az iráni iszlamista forradalom győzelme (1979) után az ajatollahok állama nem sokkal később, a nyolcvanas években új szervezetet barkácsolt, a perzsa olaj-teokrácia a Hezbollahot hozta létre.
Libanon ügyeiben az amerikaiak mellett érdemes francia forrásokhoz fordulni. Nadine Labaki libanoni filmrendezőnő a Radio France Internationale-on beszélt a minap arról, hogy a Hezbollah hazájában olyan szerepet játszott és játszik, mint Jean-Marie Le Pen Nemzeti Frontja vagy Marinne Le Pen Nemzeti Tömörülése Franciaországban. Szélsőnacionalista, kirekesztő, agresszív szerepet. Amit csak fokoz, hogy a Hezbollah jól felfegyverzett katonai szervezet, talán a világ legnagyobb magánhadseregévé állt össze, mely saját fő feladatának az észak-izraeli polgári lakosság vegzálását látja. Állam az államban, és a gyönge libanoni állam nem bír és nemigen bírt soha kényszerítő erővel lenni a Hezbollahra.
A Hezbollah a 2023. október 7-i Hamasz-pogrom után azonnal „szimpátia-rakétázásba” kezdett, az izraeli fegyveres erők viszonozták a tüzet. A hadsereg „a magyar szállal átszőtt csipogós robbantássorozat és a Hezbollah vezetőinek likvidálása után az izraeli hadereg megkezdte „korlátozott, helyi és célzott” száraföldi műveletét Dél-Libanonban” írja a 444.hu. A dolog pikantériája, hogy mintegy tízezer főnyi ENSZ-rendfenntartó alakulat – kötöttük 15 magyar – is tartózkodik a helyszínen.
Ez a UNIFIL elnevezésű, soknemzetiségű kontingens leginkább a béna kacsa, a fedezék és a hivatkozási alap egyvelegének szerepét töltötte be a kicsiny, ám annál bonyolultabb közel-keleti államban. A Hezbollah szeretett rájuk telepedni, hogy ha Izrael támad, akkor figyelemmel kelljen lennie a külföldi békefenntartók egészségére – ez most megfordult, az IDF (izraeli védelmi erők) is rátelepszenek a UNIFIL-re, írországi csapategységek sérültek is, Michael Higgins ír miniszterelnök fel is szólamlott mindez ellen. Aki a Kék Sisakosokra lő, az megsérti a nemzetközi jogot – és a józan észt is. Ha az esetleges kéksisakos-izraeli összecsapások halálos áldozatokkal járnak, akkor egész országok hangulata csaphat át masszívan Izrael-ellenesbe és az ilyen akciókkal Izrael az utolsó szövetségeseit is elidegenítheti magától. Pedig szükség lesz barátokra, pláne akkor, ha végrehajtja az Irán ellen bejelentett megtorló csapást.
Libanon majd ötven éve egy nagyon komplikált, tér és időmetszetben is a külső szemlélő számára nehezen értelmezhető szerkezet, bonyolultságában csak szomszédaihoz, Szíriához, Irakhoz, és – természetesen – Izraelhez hasonlítható. Hogy mi Netanjahu célja, az is többrétegű: egyrészt kormányon akar maradni, mert ha nem lesz kormányfő, könnyen előfordulhat, hogy megy a börtönbe. Másodszinten persze fontos, hogy az országa terüeletét veszélyeztető terrorszervezetek – Hamasz, Hezbollah – vezetését eliminálja, a szervezetek működési képességeit megszüntesse vagy csökkentse, akciórádiuszát korlátozza. Utóbbi érthető óhaj: senki nem szeret állandó külföldi terrorfenyegetettségben élni. Kérdés, hogy mennyire megvalósítható. És milyen áron?! Ér ennyit Bibi egója, büntetlen előélete?
May Shigenobu Instagramjáról már esett szó ezeken a hasábokon. Édesanyja világbajnoknő japán szélsőbalos terrorista – Ulrike Meinhof csak nyoszolyóleány lehetett volna az esküvőjén, amit nem tudni kivel kötött, de palesztin terrorista főember volt, az bizonyos – és May Shigenobu, aki japán-libanoni kettős állampolgár, folyamatosan influenszerkedik a palesztin ügyért, most nem mondom el a teljes sztoriját, visszanézhető. Mert bármilyen didaktikus demagógiával veti is fel ezeket a számokat, azért a számok, elhalálozási adatok nagyjából másutt is visszakereshetőek és megerősítést nyernek. És a collateral demage, a járulékos veszteség rettenetes.
(újévi támadás) Az ősz a zsidó nagyünnepek ideje. 1973-ban volt már olyan háború, amit Izrael két akkori legerősebb és szovjet támogatású szomszédja, Egyiptom és Szíria az Engesztelés napján (Yom Kippur) indított, nehéz háború volt, a szír tanksereget nehéz volt megállítani az 1967-ben elfoglalt Golanon és Gallileában. Idén a Hasszán Naszrallah sejk megölése miatti iráni ellencsapás a zsidó újévre (Rosh Hashane) esett. Ez már a második közvetlen iráni légicsapás volt az idén, az elsőt tizenórákat utazó drónokkal és rakétákkal követték el, az utóbbit ballisztikus rakétákkal. Az elsőt 99,9%-ban védte ki az izraeli légvédelem, a másodikat is hasonló mértékben, pedig az egy kevésbé kalkulálható hadiipari termék. Izraelt amerikai és brit megfigyelő rendszerek is segítik.
Mi az esélye az all out Israel-Iran war-nak? Egyelőre nem sok: pont azért, mert Amerika és az Egyesült Királyság katonailag is Izrael mellett állnak, Iránt pedig csak a diktatúrák csoportja – Oroszország, Észak-Korea, kisebb mértékig Kína – támogatja. Az amerikaiakkal tengelyt akasztani meg csak Orbán Viktornak van „bátorsága”. Netanjahu már tett igéretet Washingtonnak, hogy nem bombáz iráni nukleáris létesítményeket, de már katonai célpontokat esetleg. Netanjahu végső döntésre akar vinni egy ügyet, amiben nincsen végső döntés.
(változó Izrael) Az én izraeli barátaim libsik. Korombeliek, sokaknak katonák a gyerekei. Nyáron Olaszországban találkoztam egyikük gyermekének a pasijával, 24 éves, szakaszparancsnok. Egy teraszon üldögéltünk, bemutatkozás után nem sokkal felhoztam Bibi Netanyahuval szembeni vaskos kritikámat. A fiú, a szakaszparancsnok előbb hosszan hallgatott, majd azt mondta: „Sokan mondják ezt”. Azt is mondta, hogy más miniszterelnök sem oldotta volna jobban meg a helyzetet. Meg hogy a frontvonalban másként, másról gondolkodnak az emberek.
Egyik legrégebbi barátném Izraelből Pesten járt, elüldögéltünk egy estét. A zsidó-zsidó polgárháború esélyéről beszélt, az ország felosztásáról, két részre szakadásáról. Hogy lesz egy Izrael és lesz egy Judea-Szamária (Juda és Somron). Az egyik egy liberális demokrácia lesz a világ egyik legfejlettebb IT-iparával, Tel Aviv központtal, de Haifa is ide tartozik és amennyire ez még lehetséges, ez egy askenázi (európai zsidó) ország lesz, miként az államalapítás idején is volt. Judea-Szamária viszont telepes vezetésű teokrácia, tőrölmetszett közel-keleti vallási autokrácia (diktatúra), nagyban hasonlít majd – mondjuk – az ajatollahok Iránjára, csak nem a shia iszlámon, hanem a judaizmuson fog alapsulni, és vagy a szélsőséges brooklyni rabbi Meir Kahane és az ő zsidó-náci Kach mozgalmának amerikai-orosz követői, vagy mizrahi (közel-keleti) származású zsidók lesznek a lakosai. Térképek vannak a megoszlásról – mondja a haverina, én meg döcögök, Izrael így is olyan kicsi, talán, mint a Tiszántúl, nem lehet életképes ezen a környéken.
Káncz Csaba geopolitikai jegyzetében olvasom, hogy rekordszámú izraeli hagyja el az országot, 2024 első hét hónapjában 40,600, míg az előző évtized átlaga 37,100 fő volt. Bevándorlás (alija) most nemigen van, pedig a világban – mint például Franciaországban, ahol számottevő a zsidó lakosság – nő a közel-keleti eredetű, iszlamofil antiszemitizmus. A lehetőségek között ott van Izrael – a „Közel-Kelet egyetlen demokráciája” – hosszú, tartós, az eljelentéktelenedéssel járó elhúzódó válsága. Mégegyszer: ér ennyit Bibi Netanjahu egója, büntetlen előélete? És ezt a kérdést nem csak Izraelben lehet felvetni.
Vágvölgyi B. András
Címlapkép: Smuel Maoz: Lebanon filmplakát
Korunk talán legnagyobb popsztárjának politikai szerepvállalásáról már hónapokkal ezelőtt esett szó ezeken a hasábokon, ő Kamala Harrist támogatja, de Trump is belehúzott: sikerült egy fullhülye holdkórossal erősítenie.
Évek óta először jártam Galliában, ezeket találtam.
A nyár elején az elnök-jelölti vitában az inkumbens Joe Biden elnököt meghaladta a később fülönlőtt Donald Trump , de a Demokraták – ha késve is, de új jelöltet állítottak, és az új jelölt új lendületet adott a liberálisok kampányában.
Olvasom a Szabad Európán Putyin jubileumát és gondolkodom. Valójában az Átlátszó főszerkesztőjének interjúja miatt kattintottam oda, mely az újabb hatósági vegzálást tárgyazza.
