Már a messzezengő és remekbeszabott Bayer Zsolt is az Eper és vérrel, meg a Szelid motorosokkal jön penetráns televíziós műsorában – tényhelyreigazítás: NEM Dennis Hopper dobja az óráját a motorról a dél-kaliforniai sivatagi homokba, miután Phil Spector kifizette a kokainpénzt, hanem Peter Fonda –, hogy mivé lett a Nyugat ifjúsága, mely egykor a vietnami háború ellen lázongott, de most, a GenZ Izrael ellen lázad, szónokol és vandálmód tör-zúz és megfélemlít és ver. Ez persze göthös nyuggerdöcögés a jelenkori Szomszédokból, Taki bácsi prézsmitál és Vágási Feri pedig belép majd az „internetbe”. Ám ettől az, ami az amerikai egyetemeken történik, nagyonis meggondolkodtató. 

Ami október 7-én történt az példátlan a Holocaust óta! Pedig példalehetőségek lettek volna: a Közel-Kelet (rövid) háborúi 1948-tól, a müncheni olimpia tragédiája, a nemzetközi, nem csak arab és iszlamista szélsőbaloldali terrorszervezetek akciói a hetvenes években – mondjuk a Nihon Sekigun (Japán Vöröshadsereg) mészárlása a tel avivi repülőtéren, az Ugandába eltérített repülőgép, a RAF (Rote Armee Fraktion) 1991-es merényletkísérlete a ferihegyi úton kivándorló szovjet zsidók autóbusza ellen –, de mondhatjuk az intifádákat, és a folyamatos éberségi, terrorelhárító állapotot, ami Izraelt és környezetét állandósultan jellemzi.

Október 7-e a 21. század kisinyovi pogromja, a Hamasz az, ami a pogromkozákok és feketeszázasok voltak a 19. században, az Einsatzgruppék és a lágerek Totenkopfos SS-ei a 20. században. Egy sivatagi rave lemészárolt közönsége, kibucok megerőszakolt, megölt, túszként elhurcolt családjai, lefejezett csecsemők (!). Az Írás is kimondja: an eye for an eye, teeth for teeth. Ami az én értelmezésemben: egy szemért egy szem, egy fogért egy fog. Ha a messzeföldön akciórádiuszáról és hatékonyságáról híres izraeli állambiztonság „megoldóemberek” (kidonim) segítségével végez Yahya Sinwarral, Mohamed Deiffel vagy Haniyével – Gázában, Katarban, Új Zélandon vagy a Holdon –, arra sokaknak egy szava sem lenne, de szerintem az amerikai egyetemistáknak is alig.

Thomas Friedman a The New York Times riportereként megosztott Pulitzert kapott az 1982-es libanoni háborús tudósításáért – a megosztás másik fele jó ismerősöm, Loren Jenkins volt ugyanonnan a The Washington Post-nak –, később Bejrutból Jeruzsálembe költözött évekre riporternek, negyvenöt éve ismeri a terepet, el tudom fogadni autoritásként a témában. Az egyetemi palesztinpárti felbuzdulásokról azt írja a minap, hogy a diáklázadók elfelejtik, hogyan kezdődött ez a háború, hogy abból tudjanak fair és elfogadható megoldást leszűrni. Mint írja, nem az az általános problémája az egyetemistákkal, hogy „antiszemiták”, hanem mint a régió évtizedes szakértője állítja, hogy a használható megoldás a két ott élő nép kétállami szétválasztása.

„Izrael szégyenletes magatartása, amivel annyi palesztin civilt megöl, a Hamasz kezdeménye volt, ahogy megtörte a tűzszünetet október 7-én. (…) Izrael válasza, hogy szétbombázott mindent, ami az útjába került Gázában, ahol egyerekek ezreit megölte, megnyomorította, árvává tette, az szégyenletes. De elfeledkezni arról, hogy mi triggerelte ezt – ami nem jelenti azt, hogy el kéne felejteni azt, amit Izrael tett – csak arra jó, hogy olajat öntsünk a tűzre.”

Mert a diáklázadóknak Izrael puszta léte már a probléma, míg a Hamasz gyilkos kezdeménye a gyarmatosítók elleni harc dicsőséges kalandja, a cél Izrael eltörlése és nem a két-állami megoldás. Friedman egyetért, hogy Izraelnek vissza kéne vonulnia Ciszjordániából, Gázából és Jeruzsálem arab körzeteiből, hogy ott végre megalakulhasson egy arab állam. Tegyük hozzá, az izraeli széljobb, Netanjahu széljobb a telepekkel ezt a status quo-t támadja évtizedek óta. A telepesek erőszakosak a palesztinokkal és Netanjahu önös politikai érdekből aláásta a ciszjordániai Palesztin Hatóság autoritását, mely elfogadta az Oslói Szerződést, és a Hamasz erősítése érdeke volt.

Friedman szerint a telepes erőszak és Netanjahu ügyeskedése borzalmas és a kétállami megoldással szembe megy, ezért ő egyszerre intenzíven Hamasz-ellenes és Netanjahu-ellenes. A Hamasz nem az 1967-es megszállás ellen van, a Hamasz Izrael létét tagadja, iszlamista államot akar a Jordán-folyótól a Földközi-tengerig, míg Netanjahu és szélsőjobboldali cimborái viszont zsidó teokráciát akarnak ugyancsak a Jordán-folyótól a Földközi-tengerig. A Hamasz és Sinwar kész volt gázaiak ezreit feláldozni azért, hogy „megszerezzék a TikTok-generáció támogatását globálisan”.

Friedman szerint nincs más út, mint az arab-izraeli megértés intézményeit erősíteni, ami persze implikálja a Netanjahu-Sinwar duó távozását is a döntéshozatalból. (Az már az én kérdésem az utána következőkhöz, hogy hol van ehhez egy új Jichak Rabin vagy egy megigazult Arafat?)

Lehet ez filozófikusabban is nézni.

Zadie Smith 1975-ös születésű londoni író, angol apa és jamaikai anya gyermeke, Cambridge, Angliában tanult – azért a pontosítás, mert Cambridge, Massachussetts az a Harvard vagy az MIT – több könyve jelent meg magyarul, nyelvművész, életét London és New York között osztja meg, Amerikában nyelvművészetet tanít. A The New Yorker mostani számába írt esszéje fontos elméleti adalék az amerikai egyetemi lázadások megértéséhez, amiből most illetlenül sokat fogok idézni.

„A diáktüntetések fontosságágának része az a mód, ami lehetőséget ad a fiataloknak, hogy ragaszkodjanak egy az etikai elvhez míg maradjanak, összehasonlítva, mint az ott lévő feltételezett felnőttek a szobában, az ellen a megbolondított mágikus gondolkodástól, ami rájuk van erőltetve önmeghatározásként. Az emberi élet egyenlősége sosem volt magától értetődő a szegregált Amerikában. Nem volt mód „győzni” Vietnamban. A Hamasz nem lesz „eliminálva”. Több, mint hétmillió zsidó emberi lény él abban a medencében, ami a folyó és a tenger között van, és nem fognak egyszerűen eltűnni, csak azért, mert mások azt gondolják, hogy el kellene tűnniük. Ez csak retorika. Szavak. Lehet, hogy katartikus kiabálni őket, de alapvetően értelmetlen.

És még több emberi lény van mellettük, de nem lehet nem észrevenni azt a fajta embert mellettük, akik szó szerint elfogadnak olyan kifejezéseket, mint „sebészeti támadások” és „különleges katonai művelet”, néha oda kell nézni és gondolni kell a halott gyerekekre elsősorban azért, hogy újrakalibráljálják az agyukat a valóságra.

Most: például a tűzszünetre.

De ez a politikainak a természete ahol még ilyen etikai imperatívuszokat sem várhatunk, kivéve ha előre tudjuk a politikai beállítottságát annak aki beszél. (Hol állsz Izrael/Palesztina ügyben?”) Ezekben a megkonstruált narratívákban mindig ott van a jelszavak sora, melyek olyan frázisok, amiket nem lehet kimondani, vagy, ezzel ellentétesen, olyan frázisok, amiket ki kell mondani. Mikor ezeket a szavak vagy frázisok elhangzottak (a folyótól a tengerig, egzisztenciális fenyegetés, a védekezés joga, egy állam, két állam, cionista, gyarmatosító, imperialista, terrorista), és az illető pozíciója nem megalapozott, csak akkor fog figyelmet kelteni a kérdés morálja (vagy fogják teljesen figyelmen kívül maradni). A frázisok elutasítása azon a ponton felhozható, ha íróként viselkedem, ha a filozófiámat politika nélkül fejezem ki, vagy valami ritka érvet hozok nyelvről és retorikáról, míg mások véres mészárlásban vannak. Normálisan ezek lennének a saját nézeteim, de, Izrael/Palesztina kérdésében a nyelv és a retorika mindig is tömegpusztító fegyverek volatk, vannak, és remélhetőleg nem lesznek.

Nagy megkönnyebülés azt mondani, hogy „nincs olyan, hogy palesztin nép”, ha szemben állnak veled. Nagy megkönnyebülés azt mondani, hogy „cionista gyarmatosító állam” és elfogadni ezt a három szót, mint Izrael Állam megkérdőjelezhetetlen definícióját, nem csak Benjamin Netanjahu katasztrofális vezetése alatt, de nagyonis összetett történetének egésze idején, és úgy hallani ezeket, mint az összes férfi és nő és gyerek tökéletesen kielégítő meghatározását, akik valaha születtek és éltek Izraelben.

Tegyenek abba kreclibe, ahová akarnak: „félrevezetett szocialista, fogatlan humanista, naív írócska, hasznos idióta, apologéta, tagadó, szövetséges, ellenző, kollaborátor, áruló, megbocsáthatatlanul gyáva”. Az a nézetem, hogy a személyes véleményemnek nincs nagyobb súlya, mint egy cső kukoricának ebben a cikkben. Az egyetlen dolog, aminek súlya van ebben az esszében, az a halottak súlya.”

Voltam egy széderen április végén, izraeeli és ás barátokkal. No nem David Pressmannél Zugligetin, mint a Bayer Show állandó szereplője, a fokozottan képernyőképes és kútmérgező Schmidt Mária („történelemhamisításban utazó üzletasszony”), hanem egy punk atelierben, egy hagyományos punk széderen, ahová most a törzsrésztvevőkből kevesebben jöttek el, és Izraelről nemigen esett szó, és fagyos volt a hangulat. A 35 ezer gázai halottra ugyanúgy nehéz bármit is mondani, mint a lefejezett csecsemőkre. Kicsit pre-, és kicsit poszt-Holocaust állapot vagyunk.

„Amerika beteg, Amerika beteg / Lehet, hogy meggyógyítom, / Ha egyszer odamegyek” – énekelte Müller Péter Iván az URH zenekar frontembere majd 45 éve. Ma is aktuális.

Vágvölgyi B. András

Címlapfotó: Palesztinokat támogató diákok tüntetnek sátortáborukban, a New York-i Columbia Egyetemen 2024. április 29-én. MTI/AP/Stefan Jeremiah