Akik látták Steven Spielberg – részben Budapesten forgatott – München c. filmjét, azok nem fognak csudálkozni a kérdésfelvetésen. 1960 óta, mikor a Moszad Buenos Airesben lefogta és Izraelbe vitte Ricardo Clementét – születési nevén Adolf Eichmannt – azóta félik, és joggal félik Izrael ellenségei a rájuk lecsapó kemény zsidókat. Sajtóértesülések szerint a Hamasz vezetőinek jelentős része Katarban él luxuséletet, talán Yahya Sinvar, de Ismail Haniye bizonyosan onnan irányít, áldoz fel médiaszempontból nagyon fontos gázai palesztin életet, fenyegetőzik, hogy október 7-e csak az előhang volt. A fogolycserés tűzszünet titkos klauzulája az lehetett, hogy az izraeli titkosszolgálatok végrehajtó legénysége – egy ideig – békén hagyja ezeket a zsidó állam szempontjából kulcsfontosságú ellenséges egyedeket. Most megint változott a helyzet. 

1972 szeptemberében a müncheni olimpiai faluban a jordániai kiűzetés két évvel korábbi dátumáról nevet kapó palesztin terrorszervezet, a Fekete Szeptember 11 izraeli sportolót ölt meg a bajor fővárosban. Egy régi BBC dokumentumfilmben Aharon Ya’ariv tábornok, a Moszad akkori vezetője idézi fel, ahogy az izraeli Vaslady, Golda Meir miniszterelnök-asszony másnap magához hívatta és mondandóját azzal kezdte: „Aharon, get them done!”

És Aharon legénysége akcióba lendült, a világban itt, ott, a Spielberg-film szerint sokszor a budapesti Operaház környékén, azaz Rómában, Párizsban, Hollandiában, Athénben és Bejrutban végeztek is a merényletekért felelős palesztin terrorvezetők egy részével – bár olyan is esett, hogy szőr került a karburátorba: a norvégiai Lillehammerben egy, az eseményekben tök ártatlan marokkói pincért likvidáltak. Collateral damage – járulékos veszteség, mondják erre a Virginia állambeli Langley-ben (CIA központ), illetve, ahogy a nagy Sztálin fogalmazott: „ahol fát vágnak, ott hullik a forgács”.

 

Pár éve Bagdadban, az IRGC vezetőjét Qasem Soleimanit, az iráni forradalmi gárda katonai parancsnokát végezte ki titkos akcióban a Navy Seals, az Egyesült Államok haditengerészetének talán legismertebb elitalakulata – Oszama bin Laden kiiktatása is az ő áldozatos pakisztáni munkájuk eredménye volt, lásd erről Kathrine Bigelow Zero.Dark.Thirty c. nagyjátékfilmjét – és a mondás szerint ez az iraki akció sem történhetett volna meg a Moszad segítsége nélkül. És Mohsen Fakhrizadeh iráni fizikust, a perzsa állam atomfegyver-programjának atyját is hasonlóan végezték ki, amerikai-izraeli kooperációban, és, tegyük hozzá, sebészi pontossággal: a szitává lőtt iráni atomtudóssal az anyósülésen együtt utazó feleség nem sérült.

 

Van tehát az izraeli szolgálatoknak egyfajta legendája, brandje az ilyen akciókban, és az is tudható, hogy szupergazdag emberek, ha a saját biztonságukról van szó, akkor szívesen alkalmaznak leszerelt izraeli titkosügynököket, mondván: ezek a csávók nem szarral gurítanak, megérdemlik a kiemelt payrollt.

Az izraeli popkultúra, kell-e mondani: némileg propagandisztikusan, rájátszik erre a legendára, aki látta a Fauda c. Netflix sorozatot, vagy a hasonló Tehran első részét, az tudja, miről beszélek. (Utóbbi kezdésében Ammanban felszáll a Jordan Airlines Delhibe tartó gépe, egy nikabba, csak a szemet szabadon hagyó testfedésbe öltözött, arabul és fárszi nyelven tökéletesen beszélő izraeli hacker utazik, a jordán gép hajtóművében a tel avivi Moszad-központból távirányítással motorhibát idéznek elő, a gép kényszerleszáll Teheránban, a hacker a női WC-ban ruhát cserél egy ott várakozó kolleginával, és dubaji stewardessként kerül az iráni fővárosba, ahol meghackeli a nemzetközileg széles körben kritizált nukleáris program szempontjából kulcsfontosságú villamosműveket.)

 

Izrael az imágó szerint, de valószínüleg a realitás világában is képes nagy hozzáadott értékű, a zsidó állam szempontjából kulcsfontosságú létesítmények és személyek megcsáklyázására. Egy gyerekkori barátom unokatestvére volt az egyik pilóta, aki az Opera hadműveletben1981-ben lebombázta Szaddam Husszein akkori nukleáris kísérletét, az oziraki atomerőművet, ezzel vetve véget az iraki diktátor nukleáris álmainak. Az sem véletlen, hogy a hasonló iráni törekvések mind mélyen vannak valamelyik komolyabb hegy gyomrában.

Hogy Izrael most totális háborút indított a Hamasz ellen a mintegy 1400 izraeli életét követelő gigapogrom után, akkor legyünk abban teljesen biztosak, hogy megvannak a versengő tervek Sinvar, Haniye és más, külföldön lebzselő tettestársak kiiktatására! A Hamasz megsértette a tűzszünetet, a totális háború folytatódik, és még mindig rengeteg túsz van, lehet életben a terrorszervezet fogságában.

Meglepő esemény borzolta a Közel-Kelet ügyei iránt érdeklődő szélesebb világközvélemény figyelmét november 28-án: a Hassan Yusef sejk, a Hamasz társalapítójának fia, Mosab Hassan Yusef az X-en (korábban: Twitter) arra szólította fel Izraelt, hogy ölje meg az apját és a Hamasz más, az emberiség elleni büntetteket elkövető vezetőit, amennyiben nem engedik azonnal el az összes izraeli túszt. Nőt, gyereket, öreget, sőt még fiatal, harcképes férfiakat is. Brutális gyilkosságokban, emberi pajzs használatában látja őket bűnösnek, amiért nem csak Izraelnek, de az egész emberiségnek felelősséggel tartoznak. Mosab Hassan Yusef izraeli fogságban lévő Hamasz vezetők neveit sorolja, időkorlátot szabna az összes izraeli túsz kiszabadítására, amennyiben ez nem következik be, a terrorista vezetők kivégzéséért kiált.

Biblikus, ótestamentumi, sivatagi nomád szavak ezek: nem lehet különbséget tenni politikai és katonai vezetők között, saját apja is megérdemli a halált!

Nem tűnik úgy a tízperces videóból, hogy Mosab Hassan Yusef under duress, kényszer hatására mondaná, amit mond – ettől persze még bármi lehetséges. Hasonlót már láttunk erre, 1972-ben Okamoto Kozo édesapja kérte Kagoshimából Golda Meirt, hogy végezzék ki a fiát. (Okamoto életbenmaradt tagja volt annak az öngyilkos merénylő teamnek, amely a legelső ilyen támadást hajtotta végre a Közel-Keleten, 1972. májusában a tel avivi reptéren. A Nihon Sekigun, a Japán Vöröshadsereg a kamikaze-technikával segítette meg a PFLP-t, a Népi Frontot Palesztína Felszabadításáért.)

After the successful release of the most vulnerable group of hostages, Israel must give Hamas a timeframe to release the remaining hostages. If they fail Israel must execute Hamas mass murderers in Israeli prisons. No exception, Sheik Hassan Yousef is included. pic.twitter.com/xpeVKHuLX4

— Mosab Hassan Yousef (@MosabHasanYOSEF) November 28, 2023

Mosab Hassan Yusef a kígyó fejének levágásáról beszél, azt állítva, hogy ez a fej nem Gázában, de nem is Katarban van most, hanem izraeli börtönben. A bibi csak az, hogy Netanjahu-féle „igazságügyi reform” ide, Netanjahu-féle „igazságügyi reform” oda, Izrael még mindig jogállam, bírósági tárgyalás nélküli ítélet nélkül nem végeznek ki senkit. Engednek el izraeli fogságból palesztin foglyokat, de a Gilad Shalit-hányados nem látszik működni már, túl nagy a belső felháborodás. (Gilad Shalit tizedes gázai fogságba került a kivonulás, 2006 után, kiszabadulásáért több, mint 1000 palesztin fogollyal fizetett a zsidó állam.) Nagyjából 1/3 az arány most, és azon is nagy felháborodások vannak – például annak a 15 éves palesztin lánynak az elengedése miatt, aki orvul megkéselt egy IDF katonát és tíz évet kapott.

Egy hét fegyvernyugvás vége után újra kérdés, hogy Katar biztonságos hely-e a szabadlábon lévő gázai terrorista vezérkarnak. Ugyanakkor tíz napja Netanjahu egy sajtóértekezleten bejelentette, hogy a Moszad a Hamasz vezetők nyomában lesz az egész világon, és ha biztosítótársaság lenne, nem kötne nagyösszegű életbiztosítást a javukra. Ami oké, csak ugye az ilyen parancsokat nem szokás bejelenteni sajtóértekezleteken, sőt! Pedig ugyanitt Gallant védelmi miniszter név szerint is említette Ismail Haniyét és Khaled Mashalt, mondván „kölcsönkapott időt élnek, de már halottak, bárhol vannak is a világon”.

 

Igen ám, csak a francia konzervatív Le Figaro újságírója, Georges Malbrunot tudósított arról ezután, forrásait nem felfedve, hogy Katar biztosítékot kapott, a területén Hamasz vezetők nem lesznek kivégezve. „Dohának ez feltétele volt, mielőtt részt vett a túsztárgyalásokban mediátorként.” Azóta a The Jerusalem Post is saját forrásokból megerősítette, volt egy ilyen deal, még akkor is, ha erről olyan izraeli intézmények, melyeknek hivatalból tudomásuk kellene lenniük az ilyesmiről, csak a fejüket csóválták.

De nem csak Katarban vannak külföldön Hamasz vezetők, de Libanonban és Törökországban is, és gyakran megfordulnak, nem meglepő módon, Szíriában és Iránban, és a Moszad már bebizonyította, hogy mindezekben az országokban képes akciót végrehajtani. A legkeresettebb Hamasz vezetőket, Yahya Sinwart és Mohammed Deifet nem tudták Észak-Gázában elfogni, ahol tartózkodásukat sejtették, elképzelhető, hogy sikerült kijutniuk Egyiptomba, a Sínai-félszigetre, és onnan Katarba mehettek, de ennek ellentmond, hogy nincs a két hely között közvetlen kapcsolat és a Sínai-félszigeten semmi sem védi a Hamasz vezetőit.

De ha el is jutnának Katarba, és valóban létezett egy katari-izraeli megállapodás az életbenmaradásukra, annak volt egy lejárati dátuma, és az az újabb, szombat reggeli gázai Hamasz rakétázásokkal pont az érvényét veszítette. Az ún. Ábrahám Egyezmények – melyek az utóbbi időben köttettek Izrael és jónéhány arab ország között egyfajta normalizációként; pont az arab államok királytigrisével, Szaud-Arábiával megkötésre váró megállapodás megakadályozása lehetett a gázai tömegöngyilkos merénylet célja a Hamasz részéről – titkos záradékai tartalmazhattak olyan megkötéseket, melyek a területeiken elkövetett Moszad akciókat korlátozhatta, de ezek a klauzulák érvényüket veszíthették, izraeli részről szinte bizonyosan.

Mennyire a kétségbeesett Netanjahu trükközése ennek az ügynek az ellentmondásos kezelése, hogy a politikai életét meghosszabbíthassa, hiszen a közvélemény – joggal – vádolja azzal, hogy a kormánynak már egy éve szórványos tudomása volt a Hamasz terveiról, de azt figyelmen kívül hagyták, mert fontosabb volt az újabb hatalomrajutás, a fél-, vagy egészen fasiszta pártokkal, mint amilyen az Otzma Yehudit, Itamar Ben-Gvir rasszista pártja, koalíciót alkotni, „igazságügyi reformot” kezdeményezni, hogy évtizedek korrupcióját leplezni lehessen.

Netanjahunak mennie kell!

Nyilván a háború után, hiszen addig őrizni kell az egységet, ezért is alakult Benny Gantz beszállásával háborús szükségkormány. De a háború befejezése után konszolidálni kell és a konszolidáció megoldása csak a kétállami megoldás lehet. Erre nem kisebb szaktekintély hívta fel a figyelmet, mint Willy de Klerk, az az utolsó fehér, volt dél-afrikai miniszterelnök, aki Nelson Mandelával megosztva lett Béke Nobel-díjas, hiszen meghatározó szerepe volt a fajüldöző rezsim felszámolásában. Nahum Barnea interjúzott a 79 éves Frederik Willem de Klerkkel Jeruzsálemben, ahol a dél-afrikai politikus egy antirasszista konferencián vett részt a Berl Katznelson Alapítvány meghívására.

Willy de Klerk szerint Izrael még nem apartheid állam, de a kétállami megoldás nélkül nagyon hamar az lehet és az roppant szomorú következményekkel járna a világpolitika egészére. Az apartheid a gyarmatosítás politikája, a XIX. századi kolonializmus maradványa, megvolt mindenhol, ahol gyarmat volt, és ehhez nem szabad visszatérni. Még azon az áron sem, hogy országát, ahol négy és fél milliós volt a fehér kisebbség, 800,000 ember hagyta el, Ausztráliába, Kanadába, Nagy-Británniába és Hollandiába települtek, mert nem akartak fekete kormányok alatt élni.

Dél-Afrika sem lett egy sikertörténet, pedig hogy hittünk benne harminc éve, valószínüleg a Palesztin Állam sem lenne az – ahonnan kérdés, hogy a mostani széljobber zsidó telepesek ugyan hová települnének –, de más, hosszú távon kielégítő megoldás nem látszik. Ehhez kell felnőni az izraeli és a pánarab politikának.

Vágvölgyi B. András

Címlapkép: Israel Defence Forces / Facebook