Esett már szó ezeken a hasábokon a Hamász 2023. október 7-i pogromjáról, következményéről, az elhúzódó gázai háborúról – 1948 óta Izrael minden háborúja rövid volt, gyors győzelem, Blitzkrieg, az intifádák húzódtak el, de más a kődoblás és szitkok szórása, és más a totális háború. Izrael háborúja országon belül csak Bibi Netanjahu miniszterelnök érdeke – ő addig marad hatalmon, amíg tart – a kormány oszlásnak indulása elkezdődött: Benny Ganz, a legfontosabb, korábbi ellenzéki, miniszter kilépett a kormányból, ezzel egyébként a széljobber – zsidó náci!!! – kormánytagok, Smotrich és Ben-Gvir is fenyegetőznek, a Bibi-ellenes tüntetések állandósultak. De az amerikai anticionista – olykor: antiszemita – egyetemi diáklázadások sem maradtak nyom nélkül. 

Október 7-e a 21. század kisinyovi pogromja, a Hamasz az, ami a pogromkozákok és feketeszázasok voltak a 19. században, az Einsatzgruppék és a lágerek Totenkopfos SS-ei a 20. században. Egy sivatagi rave (Nova) lemészárolt közönsége, kibucok megerőszakolt, megölt, túszként elhurcolt családjai, lefejezett csecsemők (!). Az Írás is kimondja: an eye for an eye, teeth for teeth. Ami az én értelmezésemben: egy szemért egy szem, egy fogért egy fog. Ha a messzeföldön akciórádiuszáról és hatékonyságáról híres izraeli állambiztonság „megoldóemberek” (kidonim) segítségével végez Yahya Sinwarral, Mohamed Deiffel vagy Haniyével – Gázában, Katarban, Új Zélandon vagy a Holdon –, arra sokaknak egy szava sem lenne, de szerintem az amerikai egyetemistáknak is alig.

Hívtak egy konferenciára előadni, előadásomnak nem én adtam a címet, „Woodstock revisited? A Free Palestine mozgalom, mint az egyetemi ifjúság új Vietnámja”. Nem születtem hippinek. Még gyerek voltam a Szerelem Nyarán, 1967-ben, azt a nyarat Balatonszárszón töltöttem pancsolással és labdázással, és csak keveset, vagy inkább semmit nem tudtam a Haight és az Ashbury sarkáról San Franciscóban, ahol a Világszellem, a Zeitgeist akkoriban kitüremkedett. Beatlest és Rolling Stonest talán már hallottam a rádióban, de Jefferson Airplane-t, vagy Greatful Dead-et biztos nem. 1968-ban nyáron, még augusztus vége előtt Trabantos családi kirándulás keretében jártam Prágában, emlékszem a felszabadult hangulatra.

Később, mikor már nyiladozott a szemem, láttam az Eper és vért meg a Szelíd motorosokat moziban. Nagyon megszerettem a nálam 15-20 évvel idősebb korosztály soixant-huitard hozzáállását az élethez, hatalomhoz, szexuális forradalomhoz. Todd Gitlin The Whole World is Watching című könyve médiaszempontból is fontos lett később, egy korábbi brigád, a beatnikek is rácsatlakoztak a hippikre – lásd Allen Ginsberg működését például a Golden Gate Parkban –, akik aztán amerikai egyetemi mozgalom lettek, diáktiltakozás, draft dodging (szolgálatmegtagadás), anti-Vietnám, ha belegondolunk, a filmművészetben a háború, amiről a második világ- után a legtöbb mozifilm készült, az a Vietnami.

Talán minden generációnak kell egy élmény, mondjuk azt: forradalmi élmény, ami meghatározó lesz élethosszig. Sartre, Adorno, Marcuse, Guy Débord, Abbie Hoffman, Tom Hayden és Stokley Carmichel, Huey Newton (Fekete Párducok) – Malcolm X, és egy szelídebb aktor: Martin Luther King. A negyvenes években születetteknek, az eredeti boomereknek ez ’68 lett, én szerettem ezt kicsiként is, de korosztályomnak, akik leginkább a hatvanas években születtek, ez az élmény ’89 volt. Sajnos csak kevesen gondoltuk akkoriban, ahogy a kortárs cseh politikai szlogen is tartotta, hogy 89 az a megfordított 68. A megfordítást a bukás helyett a győzelemben láttuk, a szabadságot, szabadosságot fontosabbnak érzékeltük, mint a gazdasági neoliberalizmust.

Ami meg végsősoron 89-ből itt és most következik, a hosszú ideje tartó köpönyegforgató orbánizmust, annál nemigen tudok viszolyogtatóbbat elképzelni.

De ebben a kontextusban a booomerkedés csak érintőleges. Forduljunk rá a témára. Jelenkortörténeti távlatból. Vagy huszonöt éve Abu Diszben, Kelet-Jeruzsálem arab külvárosában részt vettem egy temetés előtti megemlékezésen. 17 éves fiú, második intifáda, kődobálás, rosszul, halántékon találta el az izraeli gumigolyó, meghalt.

Az ulema siráma alatt beszélgettem Saeb Erekattal, aki abban az időben már mérsékeltnek számító arafatista Fatah képviselője volt, és Hanan Ashrawi mellett ő szerepelt a legtöbbet a világmédiában. Erekat persze gyászolt, de nagyon erős szavakat használt a dzsihadista, szalafista radikalizmus térhódításával szemben. Ő azt a nehéz körülmények között megbékélő szellemet képviselte, ami a Hamász ellentéte. Két államot, hosszú idő után egymást elviselni tudó egymás mellett élő két államot. A kompromisszumok robotosának mutatta magát, legalábbis abban a beszélgetésben. Nem fehér, és nem fekete.

Az antiszemitizmus ká-európai dolog, bár a Rajnától nyugatra is felütötte fejét, de azért attól keletre lett meghatározó. Nagy kérdés, hogy a muszlim Izrael-ellenesség antijudaizmus – mint Európában a középkorban – vagy antiszemitizmus – mint Európában a legújabb korban – vagy anticionizmus – mint például a híres brit színésznőnél, Vanessa Redgrave-nél? Érdekes kérdés az arabul anyanyelvi szinten beszélő Moszad-kommandó főszereplésével készült Fauda c. izraeli sorozat látványos népszerűsége a környező országok arab nézői között. Meglepő innen, a Közel-Keletről nézve kevésbé. Még a főellenség Irán is anticionistának mondja magát, nem antiszemitának. Az államisággal van a baja, nem a vallással.

De a vallást is használják és nem csak Iránban. Izraelben is létezik a törekvés az ország közel-keleti teokráciává alakítására. A néhai Meir Kahane rabbi, és poltikai mozgalma fegyverré és kizárólagossággá igyekezett alakítani a judaizmust, és a telepesek Kahane Kach-mozgalmának a követői. A területfoglalás a ciszjordániai telepes erőszak mozgatója, vallási fanatizmus mozgatta szélsőséges jobboldaliság, ha tetszik zsidó nácizmus. Ellentéte az iszlamofóbia, a világos minden rossznak a Koránból levezetése.

Persze, nyugati, felvilágosodás utáni szemmel elfogadhatatlan a női másodrendűség látványosan manifeszt gyakorlata. Nagyon fura, hogy a „negyedik hullámos” feminizmus teóriája – a susansontagi szerepre törő Judith Butler például – Izrael bírálatában milyen készségesen fogadják el a hidzsabos, horribile dictu nikabos női szerepből kiinduló Hamasz-barátságot.

A telepes erőszak és Netanjahu ügyeskedése borzalmas és a kétállami megoldással szembe megy. A Hamasz nem az 1967-es megszállás ellen van, a Hamasz Izrael létét tagadja, iszlamista államot akar a Jordán-folyótól a Földközi-tengerig, míg Netanjahu és szélsőjobboldali cimborái viszont zsidó teokráciát akarnak ugyancsak a Jordán-folyótól a Földközi-tengerig. „A Hamasz és Sinwar készek gázaiak ezreit feláldozni azért, hogy megszerezzék a TikTok-generáció támogatását globálisan”. A Hamasz jelszava a „From the river tot he see, Palestine will be free”, a telepeseké meg: „From the river tot he see, Israel will be free”. Egyik sem tárgyalási alap. Netanyahu bűne nem vitás. (Lábjegyzet: Orbán Viktor is a sikereses és ravasz hatalomtechnológust szereti benne, és általa Izraelt, nem a zsidókat – vallást, etnikumot, hagyományt, civilizációt, kultúrát.)

Irónikus, hogy Bibi Netanyahu ezzal indult el a politikai pályán, abból szerzett politikai tőkét, hogy a bátyja, Yoni Netanyahu alezredes, az entebei túszszabadító akció egyik parancsnoka, a sikeres 1976-os ugandai küldetés egyik vezetője volt a reptéri lövöldözés egyetlen izraeli áldozata. Palesztin terroisták akciója volt, hogy etérítettek egy Tel Aviv-Párizs repülőt, Athénban szálltak fel, német szélsőbalos akciócsport is ment velük segíteni. Mikor Ugandában külöválasztották a zsidó és a nem zsidó túszokat, és egy Holocaust-túlélő ezt szóvát tette, akkor az egyik német, bizonyos Wilfried Boese azt mondta „I’m not a Nazi, I’m an idealist”.

Boese mondata jellemzi a mai egyetemi ifjúságot is Nyugaton, akik a gázai háború ellen lázadnak. A fiatalság idealista, a fiatalságnak romantikus a lelke, a fiatalság figyelmen kívül hagy világpolitikai realitásokat. Amerikában a Columbia, az NYU, a CUNY, a Harvard, az Austin/Texas egyetemi hallgatóinak zöme jó eséllyel nem antiszemita, vannak Izrael ellen lázadó zsidó hallgatók is.

Ezek közül az egyetemek közül én egy évig, 1994-95-ben a Harvard hallgatója voltam, ahhoz tudok leginkább viszonyulni. Az egyetemet a XVII. század elején alapították, sok későbbi amerikai elnök volt a hallgatója, a közvélekedés a világ első egyetemének tartja, okkal. WASP egyetem (White, Anglo-saxon, Protestant) volt a II. világháború utánig – nem is vettek fel katolikust vagy zsidót, előbbieknek a környéken (Massachussetts) ott volt a Notre Dame, utóbbiaknak a Brandeis; kivételt a katolikus Kennedy-fiúk voltak, de a papa, Joe Kennedy annyi pénzzel támogatta meg az egyetemet, hogy az ajánlat visszautasíthatatlan volt –, az én időmben a hallgatók 20%-a volt – így-vagy-úgy kínai. (Kínai-amerikai, tajvani, hongkongi, szingapúri, de a Népköztársaságból való is – ez mondjuk meg is látszik az elmúlt harminc év fejlődésén Kínában.)

A Harvard évzáróján a beszéd poltikai esemény. 1994-ben Nelson Mandela tartotta, 1995-ben Václav Havel. Idén egy diáklány, egy a nebraskai prériról érkezett másodgenerációs dél-ázsiai bevándorló leány, Shruthi Kumar. A május végi beszéd címe „A nem-tudás hatalma” volt.

Idézgetek: „Ma azt ünnepeljük, amit tudunk. (…) De ma, arról szeretném meggyőzni önöket valamiről, amit, szemben az intuíciókkal a 2024-ben diplomázóktól tanultam.” Kumar Nebraska hatalmas síkságairól beszél, milyen kétkezi indiai bevándorlók gyemekeként elsőnek lenni a családban, aki egyetemre megy, és mikor megkérdi a szüleit, hogy kell felvételizni, azt mondják „nem tudjuk”. Ez a „nem tudjuk” elgyengítette, mintha beismerne egy vereséget, de később átértékelődött ez a „nemtudás”, azt sem tudta, mi az a tudományörténet, és először az életben tanította egy színesbőrű professzor, aki azt bizonyította neki, hogy a nem tudott történetek ugyanolyan fontosak, mint a tudottak, hogy mi az, ami hiányzik. Mik azok a hangok, amiket nem hallott meg a történelem, és a meg nem hallott történet lehet olykor a legerősebb. Az első év a Harvardon a Covidról szólt, nem tudhatták előre milyen lesz a Harvard világjárvány idején. Másodévben az abortusztörvény szigorítása volt a főtéma, és a mindenütt jelenlévő bizonytalanság az egészségügy egészében. Harmadévben a Legfelső Bíróság határozott a pozitív diszkrimináció (affirmative action) visszafordításáról, és negyedévben más színesbőrű hallgatókkal együtt célpontok lettek és minden bizonytalanná vált. „Most erősen megosztottak vagyunk egyetemi közösségünkben Gaza miatt. Fájdalmat, bizonytalanságot, nyugtalanságot látok az egyetemen. Az ilyen pillanatokban a nemtudás kritikaivá válik. Talán nem tudjuk milyen etnikailag megtámadottnak lenni. Talán nem tudjuk milyen szemtől szemben állni erőszakkal és halállal. De nem is kell tudnunk. A szolidaritás nem függ attól, amit tudunk, hanem a nemtudás ebben etikai álláspont. Teret ad az empátiának, szolidaritásnak, a meghallgatni akarásnak. Nem tudok, tehát kérdezek. Meghallgatok. (…) Érthetjük azon emberek fájdalmát, akikkel nem értünk egyet?” Kumar diplomázó tudománytörténésznek kényelmetlen a bizonytalanság, de bíztat, hogy merüljünk el a kényelmetlenségben, kiüresített aggyal, a kezdők szellemével és a nemtudás etikájával. Majd a szenvedélyes beszéde végén Emily Dickinsont idézi: „Nem tudva mikor jön a Hajnal, kinyitok minden Ajtót”.

Zen. Egy Sakjamuni. Vagy legalábbis Avalokitesvara. Beszéde szerinte a szabadságról és a szólásszabadságról, a demokratikus eszmények felemeléséről és a polgári engedetlenségről szól. Utóbbi területileg nagyon is adekvát, a fogalom megalkotója, Henry David Thoreau waldeni kunyhója a Harvard belátható közelségében van. Kumar szót emelt azokért a hallgatókért is, akik az egyetemi zavargások miatt nem tudtak lediplomázni. Aminek a másik oldala egy másik elitegyetem, a Princeton egy hallgatónőjéé, akit zsidósága miatt megtámadtak a campuson.

Tudni is jó. Jó tudni, hogy Sinwar és Deif és más Hamasz vezetők háborús bűnösök. Csakúgy, mint Netanyahu, aki hatalma meghosszabbítását és korrupciós ügyeinek eltussolásának lehetőségét látja a totális háborúban és a szélsőjobboldalt szolgálja ki. És ez a manipulatívan felhasznált képekről szól, amiról Jan Assmann egyiptológus és kultúrtörténész ír: „Baj csak ott van, ahol a képekkel visszaélnek: ha a képek az elnyomás és a butítás, a manipuláció és a szellemi szolgaság eszközeivé válnak, s ha politikai ideológiák vagy kereskedelmi marketingstratégiák szolgálatába szegődnek.”

Meglepő a zsidó világ számára, hogy sikerül a médiát Izrael és a zsidóság ellen fordítani, az Eper és vért (Strawberry Statement, 1970) eljátszani – stílben: Gránátalma és vért (Pommgranate Statement, 2024) – kaffiyát (ún. „palesztin kendőt”) húzni az überprogresszivista woke-ra. Mert a számháború, a versengő áldozatiság és a médiamanipuláció kéznél van, szavakban is – ahogy Zadie Smith-t idéztem is korábban, és ahogy Thomas Friedman mondja: „A Hamasz és Sinwar készek gázaiak ezreit feláldozni azért, hogy megszerezzék a TikTok-generáció támogatását globálisan” – és ettől még a telepesmentalitás veszélye nem kisebb.

A diáklázadás érzelmi és zsigeri, rendre figyelmen kívül hagy világpolitikai realitásokat. 1968-ban ilyen volt a hidegháború, 2024-ben ilyen az új hidegháború (orosz-nyugati relációban) és ilyen a kínai nyomulás, Xi Jinping (Hszi Csing-ping) gazdasági nyomulása mindenhol, és a kínai katonai fenyegetés a Dél-Kínai tengeren, és ilyen Irán igyekezete más közel-keleti radikálisokkal, hogy eltöröljék Izraelt a föld színéről.

Vágvölgyi B. András

Címlapkép: Palesztinpárti diákok, egyetemi alkalmazottak, kutatók vonulnak a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetem (UCLA) területén a munkabeszüntetéssel egybekötött tüntetésükön 2024. május 28-án. MTI/EPA/Allison Dinner