Hogy Putyinnak semmi sem drága, azt naponta látjuk. Hogy Xi-nek, Trumpnak sem, azt is látjuk. És vannak kisebb, szintén agresszív autokraták, populista diktátorok, uzurpátorok és más tirannusok közel és távol, azt is tudjuk. Ezek az agresszív autokraták, populista diktátorok, uzurpátorok és más tirannusok most olyan világhelyzetet alakítottak ki, amelyben 1962-es szintű (kubai rakétaválság) a robbanásveszély.

Az én korosztályom a nyolcvanas években szocializálódott és a kilencvenes években élte virágát. A nyolcvanas évek is veszélyes kor volt, eleinte Brezsnyev és Reagan, az előbbi már rottyon lévő trotty, a másik meg up-and-coming westernhős, cowboy-politikus volt, a helyzet élezője. Ám Brezsnyev, a „prágai győző” már nem húzta sokáig, már „nem vette elő a húgyfoltos sliccből a Nagy Októberit”, ahogyan azt a költő (Petri) mondotta helyesen és szépen. Múmiák kora jött Moszkvában, Amerikában pedig „csillagháborús”, SDI-program, amivel az elnök és pl. Teller Ede odáig fokozták a a nemzetközi helyzetet, hogy a Szovjetunió az évtized végére elveszítette a hidegháborút.

A szovjet múmiák korában volt veszélyes szituáció, például mikor a Távol-Keleten lelöttek egy dél-koreai polgári gépet, ott volt a szovjet-afgán háború cumbejspíl, a lengyel munkásmozgalomra következő katonai szükségállapot, s még megannyi apróság. Én Reagant nem szerettem, mert ha amerikai lennék, akkor regisztrált demokrata lennék, de el kell ismerni, hogy ő nyerte meg a hidegháborút és örülök, hogy van szobra a pesti Szabadság téren. Teller sem az én emberem, de. És nagy szerencse, hogy nem Sztálin, nem Brezsnyev volt akkor az ellenoldal kormányrúdjánál, hanem Gorbacsov.

1989 csoda volt. Viszolygom alkatilag az ilyen kijelentésektől, de ezt ki kell mondani. Mikor az év elején Borisz Gromov tábornok, az afganisztáni szovjet csapatok főparancsnoka egy tankon utolsóként kivonult, és a temrizi hídon átkelt Szovjet-Tadzsikisztánba, az jól mutatta az orosz birodalmi gondolat alászállását. Ká-Európa rendszerváltásai nagy pillanat volt, magasztosnak is mondhatnám, ha nem ódzkodnék a nagy szavaktól, de ódzkodom. Ezt a nagy pillanatot nem csak a mai és tegnapi ifjúság nem érti, hanem sokan azok közül sem, akik érett fejjel élték át.

Kanti „örökbéke”, fukuyamai „történelem vége”, liberális demokráciák világméretű előretörése mind egy jobb glóbusz felé mutatott, még ha volt is annyi zavar az erőben, mint a délszláv nacionalizmusok véres háborúja vagy az orosz maffia, a korábbi titkosszolgálatokkal összefonódott szervezett bűnözés (Vor i Zakon) jelentett otthon és a világban. Az évtizedfordulón Japán volt a második legerősebb gazdaság – Clinton megválasztásának másnapján láttam Arkansasban egy út menti gigantposztert „Wake up America before Japan takes over” –, de Kína jött föl, mint a talajvíz, tizenöt éven belül letarolta a szomszédos szigetországot. Deng (Teng Hsziao-ping) munkáját Xi (Hszi Csin-ping) fejezi be, így lesz az egykori elnyomott szegényből világuralomra törő új szuperhatalom, globális játékos.

A Nyugat új-újbaloldala halmozta a hibákat; még Clinton a kevésbé, Tony Blair, Gerhard Schröder, vagy éppen Gyurcsány annál inkább, és ezek a rossz politikák előkészítették a talajt az autokrata populista fordulathoz.

Hogyan lehetett elhinni, hogy egy akkor fiatal és dinamikus KGB-tiszt, aki tömeggyilkosságokkal szilárdította meg már a kezdet kezdetén hatalmát – tömbházrobbantások, második csecsen háború –, aki maga a megtestesült szilovik (titkosszolgálati hétterű szervezett bűnöző), hogy ez az ember majd liberális demokráciát teremt az erre alkalmatlan Oroszországban és nem az orosz imperializmust fogja visszacsalogatni az életbe a jelcini tetszhalál után?!

A megújult orosz imperializmust 2008 (grúz háború) óta látni, 2016-ban államilag szponzorált digitális kalózkodással a maguk előnyére avatkoztak be a Brexit-népszavazásba és az amerikai elnökválasztásba, a Krím elfoglalásával erre ráerősítettek hat évvel később, a tavaly február 23-én Ukrajna elleni támadás pedig az orosz gyarmati politika totális háborúja. Proxy háború, persze, az Orbánok (Balázs&Viktor) sem győzik hangsúlyozni, de nem Amerika és Oroszország közötti, hanem az orosz birodalmi gondolat és az egész nyugati civilizáció közötti – és ennek, egyelőre, kipcsákok ide, turánista kurultájok oda –, még hazánk is része. Azaz az Európai Unió egészét, így Magyarországot is támadják az oroszok.

Hogy ebben az ügyben a legszennyesebb muszkavezetőként viselkedik a kormány és az egész NER, az nem témája most ennek az írásnak. Az viszont témája, hogy hamu alatt parázsló konfliktusok felszítása kinek az érdeke! Nem, nem állíthatjuk azt, hogy Oroszország előre tudott a Hamasz brutális terrortámadásáról Dél-Izrael ellen, hiszen arról még amerikai hírszerzési információk szerint a legfőbb Hamasz-támogató, az IRGC, az orosz-szövetséges teokrata Irán fanatikus elit katonai-titkosszolgálati intézménye, a Republikánus Gárda sem tudott.

Tíz éve a Da’esh (ISIS) kegyetlenkedésein, videóra vett fejlevágásain, üzemszerűen tömegesen megerőszakolt jazidi nőin, Nyugaton felnőtt iszlamista önkéntesein borzongtunk, ma ezt a taktikát és technikát gondolta újra a Hamasz a százszámra megölt bulizó fiatalokkal és elevenen megégetett vagy lefejezett csecsemőkkel. Ez a horrorisztikus brutalitás stratégiai médiaeszköz, képek, imágók gerjesztik a félelmet és rettegést: “Tomboltak a kibucunkban. Elraboltak. Motorra ültettek, és a felégetett mezőkön repítettek” – emlékezett az egyik szabadon engedett túsz az október 7-i “fekete szombatra”. Elmondása szerint út közben botokkal verték, emiatt megsérültek a bordái, és nehezére esett a légzés. Az úton elvették ékszereit és óráját.

De a palesztin stratégiába és taktikába az is belefér, hogy vállalt, vagy vállalatlan shahadával, öngyilkos merényletekkel és a saját lakosság feláldozásával harcoljon. Utóbbira jó példa volt néhány éve, mikor egy kődobálós arab-izraeli összetűzéskor egy eltévedt, izraelinek mondott golyó megölt egy ötéves palesztin kisfiút. Ez vette az Al-Jazeera vagy a CNN, az egész világ szörnyülködött. Aztán egy amerikai újságírónő ballisztikai nyomozással bizonyította be, hogy az a lövedék nem az izraeli, hanem a palesztin oldal felől jött, de az már nem érdekelt senkit.

Az iszlamista antiszemitizmus nem újkeletű, újkeletűbb a woke, a nyugati progresszivista antiszemitizmus, ami Izrael-ellenességnek maszkírozza magát. A mai Izraelt van miért kritizálni, rengeteg izraeli is kritizálja: Netanjahu korrupcionista, autoriter populista rendszere beemelte a kahanita zsidó szélsőjobbot a hatalomba, akik – magyarajkú izraeli megfogalmazás szerint – „nyilas, náci módszerekkel” vegzálták a ciszjordániai palesztin falvak népét.

Ha feltesszük a cui prodest,  cui bono kérdését, akkor tisztán látható, hogy a hatnapos háború helyett egy lehetségesen hatfrontos háborúba bonyolódó Izrael, a közel-keleti káosz eminens orosz érdek. Azé az Oroszországé, amelyik nyílt szövetséget vállal a teokrata Iránnal, a nemzetközi közösségből már rég kitaszított Kim Dzsong Übü szürreális és emberellenes királyságával és Kína kegyét keresi. Kínának is érdeke a káosz, bár a konfucianizmus társadalomfilozófiája a hierarchikus rend kristályszerkezetére épül. De Tajvan fontos neki, ahogy a tengeri kijárat is, és nem csak gazdasági ereje, de háborús potenciálja növelésére törekszik az Egyesült Államokkal szemben.

Ebben a küzdelemben megjelentek a fiatalok. Üdék, tapasztalatlanok, lehet, hogy idealisták, de TikTok-műveltek és megvezethetőek. A GenZ a palesztinbarátság generációja, hisz ők már nem láttak Holocaust túlélőt, az amerikai egyetemek diáksága, a londoni, párizsi, berlini tüntetők látványosan a palesztinok mellé állnak, ami roppant szomorú.

Másutt is vannak forrpontok: Szerbia és Koszovó dulakodása kisebb helyi háborúval fenyeget, Örményországot elhagyta védhatalma, Moszkva, Azerbajdzsán egy nap alatt elfoglalt egy területet, ahol egyes vélekedések szerint 4000 éve élnek örmények. Azok az örmények, akik már csak olyan hatalmakban bízhatnak kicsit, mint Franciaország vagy az USA, ahol nagyszámú örmény bevándorló él. Ezzel szemben az azeri KGB-dinasztia, Alijevék a regionális nagyhatalom Törökország mellett a térségben aktív és a váltót az ő oldalukra átdobó Oroszországot is maguk mögött tudhatják.

E csúfságok legitimálásában lehet szerepe olyan kispályás, hasznos és felfuvalkodott hülyéknek, mint Orbán, aki ténylegesen és tevőlegesen nem tud játszani, de zavart kelteni, felháborodást csiholni nagyonis képes.

A jövő háborúja már kitört, Putyin törte ki. Nem most, régen. Putyin katonailag gyenge ebben a háborúban, ezt látjuk Ukrajnában. De az állami kalózkodás, a régi tüzek élesztése, a hatalomtechnikai ügyeskedés régi, kedves elfoglaltsága neki, más emberek, országok élete nem fontos neki, és abban bízik, hogy győztesen emelkedhet ki a káoszból.

Hogy ez a nyomorult évtized, a 2020-as évek járványok és háborúk kora lesz, azt sokan már előre megjósolták. Járványunk már volt – a NER ezen is szépen tollasodott hazudozva és álságosan –, háborúink is vannak, egyelőre szeparáltan, de megvan a nagy háború esélye és hogy az milyen pusztító lehet, azt láthatjuk Herszonban és Szderotban, Kramatorszkban és Gaza Cityben.

Hogyan lehet ezt majd túlélni? Talán a déli félteke távoli csücskeiben.

Talán.

Vágvölgyi B. András

Címlapkép: Tank a Gázai övezetnél – Fotó: Eytan Frank / Izraelinfo