Bravó szerző! –  megint sikerült jó magyarosch címet ötleni – ám ez azért nem baj, mert elmagyarázom. A „liberális ’istenek alkonyáról’” a harmincas években cikkezett az igencsak éleseszű vitriolkirály esszéíró és publicista Ignotus Pál, az ún. népi-urbánus vita városi lövészárkának frontharcosa, József Attila és Fejtő Ferenc barátja és szerkesztőtársa, későbbi recski rab és londoni menekült (migráncs). Ez az ironikusan wagneri „istenek alkonya” a hitleráj előretörésének idejéből való, mikor szerzőnk számonkéri Gömbösön, Imrédyn és a horthyzmus népi ellenzékén (elsősorban Németh Lászlón), hogy hol maradtak az előző évszázad olyik vívmányai, mint az egyéni szabadság, emberi egyenlőség, s az ehhez hasonlók. Írásai megdöbbentő aktualitással, erudícióval és elokvenciával bírnak a mában is. De most nem erről lesz szó! 

Egy nagyon szabad korban, egy nagyon szabad helyen, 1967-ben San Franciscóban egy huszonkét éves fiatalember lapot alapított, Jann Wennernek hívták és Rolling Stone-nak a lapot. A hippizmus csúcsévében, a hippizmus csúcshelyén alapított, akkor még durva makulatúrára nyomtatott lap szinte olyan hírre vergődött, mint mint a hasonnevű, csak többesszámban íródó rockegyüttes Mick Jaggerrel, Keith Richarddal és a többiekkel. A lap ikonikus szerzői közé tartozott a gonzo-fenevad Hunter S. Thompson, a későbbi világhíres hollywoodi forgatókönyvíró, a clevelandi Joe („ha látsz egy magyart az utcán, nyugodtan vágd pofán, ő tudni fogja miért kapta”) Eszterhás, Robert Christgau rockguru, Annie Leibovitz, az erdélyi felmenőkkel büszkélkedő fotós istennő, és még sokan mások. A magazin a zenei világ kiemelkedő fóruma is volt, jól emlékszem, mikor 1992-ben, a New York-i Grand Centralban található Oyster Bar-ban elköltött löncs során együttműködési szerződést írtam alá a lap menedzsmentjével a Magyar Naranccsal való együttműködésről, ami néhány évig működött.

Jann Wenner maga is amerikai ikon, tudtommal nem zenélt, de így is jogos volt teljes jogú tagsága a Rock’n’Roll Hall of Fame-ben. Figuráját például remekül ragadta meg Art Linson rendező a Hunter Thompson életét és kalandjait először a gyöngyvászonra rajzoló Where the Buffalo Roam (Amerre a bölény barangol) c. 1980-as játékfilmben (szerepében: Bruno Kirby),  aki izgatottan, szinte hiszterikusan sürgeti alkohol-, és kábítószer-ájulatban élő és alkotó sztárszerzőjét, a filmben a Bill Murray által megformált HST-t, hogy adja már le azt a kurva cikkét, mely épp aktuális és mert a lapzárta már rég elmúlt. Emlékezetes kép róluk, szerkesztőről és szerzőről Leibovitz fotója, amelyben egy angolszász-stíl fehér kandalló előterében anyagozva Hunter egy jelentős méretű tűzcsóvát fúj Jann felé.

 

Folyó év szeptember 19-én a The New York Times interjút közült Jann Wennerrel, egy volt Rolling Stone-os, a Times-hoz átigazolt újságíró, David Marchese volt a kérdező, és ott a 77 éves Wenner rasszistának és szexistának minősített mondatokat mondott. A R’n’Roll Hall of Fame vezetősége 23-án, szombaton vészhelyzeti szavazást tartott és kizárta Wennert az elnökségből. Vád lett vele szemben az is, hogy elnöksége alatt befolyásával kérkedett, mely művészek kerülnek be a könnyűzene Walhallájába, és kik nem, és hogy ez mennyire az ő megítélésének függvénye.

A múlt szombati alapítványi meeting egyedüli kérdése a kizárás volt, és győzött a woke-izmus; a boomer generáció alászállásának újabb fejleménye lett Wenner kizárása. Csak ketten szavaztak mellette, maga Wenner és Jon Landau, korábbi Rolling Stone-újságíró, zenekritikus, aki ma Bruce Springsteen menedzsere. Ő azt nyilatkozta, hogy „tudható volt, hogy a szavazás a kizárásról igazolhatóan és korrekten elsöprő lesz, és én azért szavaztam mégis mellette, hogy legyen egy gesztus, ami elismeri azt, amit a Hall of Fame-ért tett”.

A NYT interjúban az egyik kérdés az volt Wennerhez, hogy a The Masters c. interjúkötetének megszólaltatottjai között – mely kötetben kritika tárgya lett az is, hogy miért a haverokkal, Jaggerrel, Dylannel, Springsteennel beszélgetett (válasz: a beszélgetés intimitása végett) –, hogyhogy nincs egyetlen nő és egyetlen színesbőrű alkotó sem. Wenner válasza minőségelvű, szerinte az általa megszólaltatottak képviselik a legmagasabb színvonalat a rockszakmában, és szomorúan bár, de szerinte köztük nincs nő és színes, hogy az ő Pantheonjába Bob Dylan, Mick Jagger és Bruce Springsteen mellé nem fért kisebbségi vagy nő, akik

„elég artikuláltak lettek volna az intellektualitás szintjén, hogy a rock filozófusának számítsanak”.

Amire persze én azt mondom, hogy persze mindenkinek vannak személyes vonzalmai és ízlése – nálam például Patti Smith, Joplin, Hendrix vagy Ice-T mindenképpen része lenne ennek a pantheonnak – és mindenki olyan zenét hallgat, amihez épp kedve van, amit szeret fülbemászónak hallani, amúgyis az van ebben, amit akar. Wenner azt is mondta még, hogy

„talán kellett volna találnom egy feketét vagy egy nőt, ha nem is ér fel ugyanehhez a történelmi standardhoz, csak hogy elkerüljem az ilyen típusú kritikát. Talán túl régivágású vagyok, hogy ilyen hozzábigyesztéseket vagy miket keressek.”

Troy Carter bizottsági tag, a Spotify volt vezetője erre azt mondta: „A szavaid annak kockázatát hordozzák, ami aláásná ennek az intézménynek az alapjait, amit te segítettél létrehozni, és a szavaid nem csak leszűkítőek, de kizáróak is”. A clavelandi Hall of Fame ezévi díjazottjai egyébként: Kate Bush, Missy Elliott, Willie Nelson, Sheryl Crow, a Rage Against the Machine, a Spinners és a 2016-ban elhunyt George Michael.

 

2017-ben bizonyos Joe Hagan kőkeményen kritikai életrajzot írt Wennerről Sticky Fingers: The Life and Times of Jann Wenner ant Rolling Stone Magazine, és ebben idézi a volt főszerkesztőt a Hall of Fame-mel kapcsolatban: „Bizonyos értelemben a Hall of Fame tulajdonosa a Rolling Stone, a Rolling Stone alkotása. Nem korrekt, hogy egyesek ezt mondják. De az. Az enyém.” Lesöpörte az asztalról azt a kritikát is, hogy az Emlékcsarnokban ünnepelt alkotóknak csak 7,7%-a nő, és beállt abba a sorba, hogy a történelmet halott, de legalábbis öreg férfiak írták és írják. „Az embereket a teljesítményük alapján ítéljük meg. A zenei teljesítményeknek faji és nemi szempontból semlegesnek kell lenniük” – védekezett.

A Rolling Stone, melynek impresszumában továbbra is szerepel társalapítóként, elhatárolódott a társalapítótól és legendás főszerkesztőtől.

Még a fia, Gus Wenner is, aki most CEO és lapigazgató ugyanott, arról beszél, hogy „bár nagyon szeretem őt, nem értek egyet a véleményével és belátom, hogy azok miért annyira elkeserítőek és sérelmesek”.

Wenner első könyve, a Like a Rolling Stone, az első nehézsúlyúnak mondott memoár bestseller lett, a most, szeptember 26-án megjelenő interjúkötet, a The Masters még a könyvespolcokra kerülés előtt élénken borzolja a kedélyeket, ami általában jót tesz az eladásnak és vidámabbá teszi a pénztárhoz fáradást. Amit még az intimitáson kívül az interjúkról tudni lehet, hogy hosszadalmasak, bensőségesek és roppant tájékozottak, de ez nem meglepő, mert a Rolling Stone kulcsfontosságú és ütős zsurnalizmus volt elejitől fogva.

És tényleg, és nem csak a rockszakmában! Számomra emlékezetes például a Hunter Thompson, Jann Wenner és Bill Grieder által készített interjú 1992-ben az underdog elnökjelölttel – korabeli magyar vonatkozású komparatív megfogalmazásom szerint az a mérkőzés olyan volt, mintha a mátészalkai eszdéeszes polgármester vette volna fel a kesztyűt egy éppen egy háborúban győztes Antall Józseffel szemben –, Clinton kormányzóval, az Arkansas állambeli Little Rock városának egy elég csumpi éttermében, a Doe’s Eat Place kockásabroszos asztalánál, hová a választás napjaiban magam is ellátogattam, és egy rizstermesztésre átnyergelt, korábban Libanonban aktív ex-CIA-ügynökkel hozott össze az ebédideji zsúfoltság. Érdekes volt. Más világ volt. Emlékszem a taxisra, aki állította, látta a kormányzót szállodába menni „azzal a nővel” (Gennifer Flowers), és lám, mégis megválasztották.

És Lewinsky ide, Lewinsky oda: Clinton jó elnök volt, ahogyan Mick Jagger is jó frontember volt.

A boomer generáció alászállásának momentuma Wenner kizárása, hogy jó ez így, vagy mégsem, azt majd a történelem dönti el, és azt is szokás hamisítani és újraértékelni időről időre, ezt itt aztán tényleg jól tudjuk, mindenesetre Wenner, a 77 éves rocklegenda azt nyilatkozta: „A The New York Times-nak adott interjúmban olyan megállapításokat tettem, melyek alábecsülték a fekete és női művészek hozzájárulását, zsenijét, hatását a rockszakmára, és tiszta szívemből elnézést kérek ezekért a kijelentésekért”.

Vágvölgyi B. András