Hetek óta téma a hazai médiában, hogy headliner lesz az idei Szigeten a Kneecap (Térdvédő) nevű észak-ír együttes, akik 2023. október 7-e óta borzolják a kedélyeket zsidóellenes megnyilvánulásaikkal. Kell-e törődnie ezzel a popmenedzsereknek? És miniszternek? Kormánynak? És akkor ott a NER-dilemma: beleférhet-e egy darab szív alakú képkeretbe Csurka István és Bibi Netanjahu portréja?

Nem pont értem, hogy miért Írország lett Európában a leginkább propalesztin ország, de az lett. Talán az angolok miatt. Az Egyesült Királysághoz tartozó Észak-Írország és fővárosa Belfast sokat tudhat mesélni az angolellenes lázadásokról, a hetvenes évek elejének nagy csatáiról, a protestáns és a katolikus közösséget elválasztó Ormeau Road frontvonaláról, kődobálásról és gumigolyókról, Sinn Feinről és IRA-ről.

Egyszer, a 90-es évek első felében meghallgattam Gerry Adams, a terroristából lett észak-ír politikust első amerikai látogatásán, brit amnesztiája után, amit az Irish Bostonban kezdett, hazai pályán, mielőtt Clintonhoz ment volna Washingtonba. Régen, még régebben érdekel az észak-ír helyzet, azt hiszem átérzem az ír-brit.

Tavaly év végén, az újonnan indult és nagyon értékesnek látszó BIFF (Budapest International Film Festival) programjáról csemegéztem, kiválasztottam egy brit filmet, mely egy belfasti hip-hop formációt tett a tárgylemezre, oktondi kíváncsiságának kandi górcsöve alá. Semmit sem tudtam a brigádról, de tetszett, hogy gaelic (ír-kelta) nyelven rapeltek, noha valaki megemlíti nekik a filmben, hogy asofnow Belfastban többen beszélik a lengyelt, mint a gaelic-et. A BIFF katalógusát idézem a filmről:

“Amikor a sors úgy hozza, hogy a belfasti tanár JJ megismerkedik a helyi drogelosztó tinédzserekkel Naoise & Liam Óg-al (polgári neveik: JJ Ó Dochartaigh, Naoise Ó Cairealláin, Liam Óg Ó hAnnaidh) egy valószerűtlen hip-hop sikertörténet születik. A Kneecap néven, írül rappelő srácok hamarosan az anyanyelvük megmentéséért indított polgárjogi mozgalom valószínűtlen vezéralakjaivá válnak. A triónak azonban először le kell győznie a rendőrséget, a paramilitáris erőket és politikusokat, akik megpróbálják elhallgattatni dacos hangjukat – miközben anarchikus életfelfogásuk gyakran saját maguk legnagyobb ellenségeivé teszi őket. Ebben a szex, drogok és hip-hop mámorában úszó életrajzi filmben a zenekar tagjai az Oscar-jelölt Michael Fassbenderrel a fedélzeten önmagukat játsszák, és globális kiáltványt fogalmaznak meg az anyanyelvi autonómia örökségvédelmében. Rich Peppiatt rendező debütáló narratív játékfilmje, a Kneecap világpremierjét a 2024-es Sundance Filmfesztiválon tartották, ahol ez volt az első ír nyelvű film, amelyet a fesztiválon valaha vetítettek, elnyerte a közönségdíjat is. A Kneecap hivatalosan is Írország nevezettje volt a 2025-ös Oscar-díjra.”

Fasza.

Azóta tudtam meg, hogy a Kneecap 2023. október 7-e után minősíthetetlenül viselkedett, a terrorszervezet Hamaszt és Hezbollahot buzdító jelszavakat ordibáltak koncerten és még a zászlaikat is lengették. Mikor a múlt héten felhívtam Kádár Tamást, a Sziget Fesztivál ügyvezetőjét, telefonbeszélgetésünkben azzal is érvelt, hogy a Kneecap attitűdjének a brit elnyomással párhuzamba állíthatóság az oka. Khm.

Izrael és Anglia nehezen állítható párhuzamba, ha csak belegondolunk, hogy például Menachem Begin egykori izraeli miniszterelnököt egy londoni látogatása előtt le kellett venni a körözött terroristák listájáról – nem tudom, hogy 1948 előtt az Irgun vagy a Stern tagja volt-e –, és Jancsó Miklós egy kevéssé ismert, Eli Wiesel-novellából forgatott  francia filmje, a Hajnal (L’Aube) is egy Holocaust-túlélő terroristák közé keveredett fiatal fiú története (szerepében: Redjep Mitrovitsa), akinek tűzugrásos első feladata egy elfogott angol tiszt (Michael York) kivégzése.

Szóval London és Jeruzsálem sokáig nem állt egy oldalon – so to say.

A Kneecap idei koncertjei botrány botrány hátán, a kaliforniai Coachella fesztiválon balhéztak, az Európában piacvezető angol Glastonbury-n csihodtak, Roskildében (DK) nem is tudom, hogy jártak-e. Németországban kitiltották őket a nyári fesztiválokról. Nálunk pedig a shit hit the fan, tombol a szarvihar, reálisan létező antiszemitizmus csap össze a kormányzati Bibi-simogatóval, tüntettek a K-hídnál, a Sziget bejáratánál, azt mondták:  „Magyarországon nincs helye a dzsihadista propagandának és gyűlöletnek” – a tüntetés szervezői és ez igaz is, ahogy az is igaz, hogy a „rock’n’roll az nem egy tánc”.

Értelmiségi tiltakozás, aláírásgyűjtés is történt. A 24.hu tudósítása szerint, „a teljesség igénye nélkül: Farkasházi Réka, Nemes Jeles László, Majka, Koncz Zsuzsa, Kovács Patrícia, Presser Gábor, Dés László, Herendi Gábor, Mácsai Pál, Gálvölgyi János, Hegyi Barbara, Geszti Péter és Mundruczó Kornél”.

Ez eddig nálam rendben, de jött  a kormányzati leirat. És ezzel a probléma!

Bóka János európai ügyekért felelős miniszter levélben kérte a Sziget Fesztivál szervezőit, hogy mondják le a Kneecap fellépését. Jó, tudjuk, régóta tudjuk, amit tudunk: Magyarország 2010 óta hibrid rezsim, választási autokrácia, Putyin seggén az aranyér, de a nyílt és nemzetközi kulturális betiltathatnék még ma is nagyon rosszul áll ennek a tizenöt éve uralgó kormányzati brigádnak.

Mióta a Sziget alapítói – Müller Péter Sziámi és később Gerendai Károly – kiléptek a szervezetből, többségi amerikai tulajdonosa van a fesztiválnak; mely a kezdeti, diákszigetes éveket leszámítva jó kapitalistaként a profitmaximalizálásra tette a hangsúlyt. A fesztiválozók többsége külföldi, amikor utoljára ott jártam, jó pár évvel ezelőtt, akkor holland-francia túlsúly volt a közönségben, a nyugat-európai közönség mait és dögöset akar.

Tetszik vagy sem, a mai fiatalok, a Generation Z és a milleniálok Izraellel kapcsolatban  a Netanjahu-féle PR-katasztrófát látják, és meg kell szokni, hogy a kommunikatív emlékezetet (a nagyi elmeséli Auschwitz rémségét) felváltotta a kulturális emlékezet (tanulnak róla), és a kettő nem ugyanaz.

Az, hogy a hatvanas évek óta könnyűzenei színpadon mennyi provokáció, durvulat és eksztázis volt már, legyen szabad most csak Sid Vicious horogkeresztes pólójára utalni, azt felsorolni is tereh. A Kneecap mellett egyébként kiállt a Massive Attack,  Brian Eno, illetve a Fontaines D.C. Legalábbis az első kettő masszívan rajta van zenei radaromon, és nem csak az enyémen. Ezek az észak-ír fiúk is balaklavát (símaszkot) viselnek, mint a példamutatóan Putyin-ellenes Pussy Riot tagjai.

Namost, hogy hol a pop(ipari) provokáció és a terrorista-dzsihadista propaganda, az definíciós kérdés, magam mindenesetre a közhellyé koptatott Voltaire-nek tulajdonított álláspontot foglalom, miszerint „uram, az számomra gyűlöletes, amit mond, de életemet adnám, hogy elmondhassa” – egészen addig, míg nem mutatkozik clear & present danger. Koncerten vagy fesztiválon ez persze mutatkozhat, hisz’ pogó közben is sérülhet az ember.

Sok kommentátor felveti, hogy a Szigetnek nem kellett volna meghívnia őket, de ha ők hoznak közönséget?, vagy le kellett volna mondaniuk a fellépést. Egy volt kultúrpolitikus (Bozóki András) mondta a közösségi médiában, hogy ez rosszat tehet a cégnek, „elterjedne, hogy a Sziget Orbán szekerét tolja. Ettől jobban sérülne a brand, mint a Kneecap fellépésétől, amelyet a művészi szabadság elfogadásával tudnak keretezni.”

Nem lehet minden csatát megnyerni, igaz elveszíteni sem. A Hamasz és a Hezbollah viszolyogtató szervezetek, ahogy Netanjahu kezdetben igazolható, majd rettenetesen stratégiázott gázai háborúja is a borzalom maga. Tudjuk, ez a háború azért tart még, mert a miniszterelnöknek és széljobber barátainak (Ben-Gvir, Smotrich) világos, hogy az elhúzódó háború a hatalomban maradás záloga.

Személyes vélemény: 2023-ban nem lehetett nem megtámadni Gázát. Ám a Hamasz számára a palesztin élet sem számít, iskolába, kórházba telepített műveleti központok a tanúság rá. A lefilmezett palesztin halál médiafegyver. Danival, az olaszországba költözött tel-avivi baráttal cseteltünk majd egy éve, hogy hát igen, a történelmi tapasztalat alapján ennél, mondjuk így, szellemesebb hadviselést vár az ember Izraeltől.

Később megint üzenetváltás: a csipogós támadás a Hezbollah vezetősége ellen: briliáns. A 12 napos iráni háború – amerikai végjátékkal – természetesen igazolható, végrehajtása tanári. Ismail Haniye likvidálása Teheránban – ahogy iráni vezetők, atomipari szakemberek és IRGC-parancsnokok eliminálása is: szükségszerű és hatékony. Drúzok védelme Szíriában: szükségszerű. Túszszabadítás: morális minimum és szükségszerű. Még mindig több mint harminc túsz életben lehet!

Gáza egésze az, ami lassan két éve az, ami nem szükségszerű. Még terv sincs – leszámítva a mély emberi melegségről tanúskodó Trump-javaslatot, hogy az arabok kitelepítése (ethnic cleansing) után legyen ott egyfajta Côte d’Azur. Trump Tower, kaszinó, sztriptíz bár. Persze ezeket a gázai palesztinokat egyik arab állam sem szeretné befogadni, mert Jordánia, 1970 és a „fekete szeptember” jár a fejükben.

Ez az egész annyira komplex problémahalmaz, hogy nincs rá egyszerű válasz. Én a magam részéről már korábban azt a morálisan vállalható megoldást választottam még a kormánydöntés előtt, hogy bojkottálok, nem megyek a Kneecap koncertjére. De egy antiszemita írót házi kisistenének tartó bagázs, mely az internacionális széljobber trendek zászlóshajójának tartja magát, Netanjahuban az autokratát tiszteli és a titkosszolgálati divájszok eladóját szereti, aki örömmel veszi, ha a Hágai Bíróság által körözött vezető pár napos hosszú hétvégéjét is vígan tölti Budapesten tocsogva a libamájban – amit egyébként Európában másutt nemigen tehetett volna meg.

Lehet örülni Orbánék fordulatának, de – emlékszem még, mikor az első ciklusa alatt visszajött első izraeli látogatásáról, és a reptéren azt mondta, hogy „találkoztam a főnökükkel”; mintha Stanley mesélte volna Livingstone-nak első vizitációját a hottentottáknál. Ez a fordulat collateral advantage (járulékos előny), ami nem sokkal jobb, mint a collateral damage (járulékos veszteség – pl. civil áldozatok egy katonai cselekménynél), mert ez az előny nem őszinte, nem hatékony, és nem a megfelelő aktor által végrehajtott.

Ez a magyar állam (már régóta) szaros, és amihez nyúl, az is szaros lesz. A Szigeten megjelenő nemzetközi GenZ tagjai átkozódni fognak, és talán megtanulnak annyit a helyettesítő koncert alatt kántálni magyarul, hogy „mocskos Fidesz”.

Végül: Schönberger Ádám, a Marom zsidó ifjúsági egyesület vezetője a Szombatban írta pár napja: „Bár teljesen érthető a Kneecap és koncertje körüli felháborodás, a megoldás nem az általánosan elfogadott szabadságjogok effajta korlátozása. Ez csak mélyítené a törésvonalakat.” No, mélyíti is. Aki pedig arra kiváncsi, hogy Izraelben a libsik mit gondolnak, azoknak itt az IzraelInfo – barátaim, ismerőseim szerkesztik, írják, magyarul, Tel Avivban – egy passzusa a „helyzetről”:

„Ez a háború már rég nem a Hamasz ellen folyik. Ez egy bosszúhadjárat, egy népirtó és etnikai tisztogatással járó háború – egy olyan kormány vezetésével, amely hajlandó mindent feláldozni, beleértve tízezrek életét – ártatlan civilekét, több száz katona és tucatnyi túsz életét – csak hogy túlélje politikailag és megvalósítsa messianisztikus-nacionalista vízióját.”

Kemény szavak. Ehhez képest pedig a Kneecap pimf ügy, jobb lett volna, ha letolják a kelta rapet, akár kaffiyában (palesztinkendőben), és nem Döbrögi vizionálja újra magas polcra saját helyét a geopolitikában. Tiltásának sokan tapsolnak, pedig ez a collateral advantage csak rövid távon jobb, mint a collateral damage.

 Vágvölgyi B. András

Címlapfotó: Kneecap / Facebook