Privátim kerestek meg barátok, mit gondolok az október 7-e óta kialakult helyzetről Izraelben és a világban. Mint minden jóérzésű embernek az első gondolat a bánat, a szomorúság, a düh és az elkeseredettség volt, de mindenképpen érdemes azon is eltűnődni, merre mehet majd innen Izrael, merre a Közel-Kelet és mit gondolhat majd erről a világ. Egy dolog biztos: Netanjahunak és szélsőjobbos koalíciójának a háborús győzelem után mennie kell! Válaszaimat a szélesebb nyilvánosság számára is érdemesnek látom.
Ami Izraelben tavaly december óta történik, arra nehéz racionális magyarázatot adni. A már többszörösen megbukott populista miniszterelnök szélsőjobboldali pártok segítségével ismételten visszatért a hatalomba és „bírósági refomok” segítségével saját túlélését próbálta bebiztosítani. A szabadság és a demokrácia barátai, általában a szombat kimenetele után, óriási tömegtüntetéséket tartottak Tel Avivban és szerte az országban. Nehéz mit kezdeni olyan, széfard vagy mizrahi politikusmondásokkal – melyek a tüntetések egyik fő szónokának, az ötvenes, sokgyermekes fizikusnő, Shikma Bressler szónoklatait értékelték –, hogy „ideje lenne megint elhaláloztatni hatmillió askenázit”. A széljobber Ben-Gvir és Smotrich pártjai legalábbis hallgatólagos támogatásával ciszjordániai telepesek olyan inzultusokat provokáltak, amit a magyar nyelvű izrael.info egyik levelezője a „nyilas és náci tettekhez” hasonlított. Az erőszakos radikalizmusnak erőszak az ellenoldala is.
Ez nem von le semmit abból a borzalomból, amit a Hamasz tett október 7-én! Ez csak az út elejét majd egy év eleji kezdetét mutatja. Sokat fogunk még beszélni, vitatkozni ennek a háborúnak a végén, hogy hol volt ekkor, október 7-én az IDF, hol volt a Moszad és a többi szolgálat. Hogy tudta a Hamasz előkészíteni és végrehajtani a XXI. század első tömegpogromát? A világ Izrael hírszerzését talán a legjobbnak tudta világszinten, a Tzachalt pedig méreteihez képest az egyik legpotensebb katonai erőnek globálisan. Ezeket az intézményeket a meglepetés erejével érte a támadás.
Hogy több, mint 250 bulizó goást lemészárolt a Hamasz, hogy kibucokban és olyan közeli kisvárosokban, mint Szderót az erőszakos halál és a félelem uralkodhatott órákig, egész napig, hogy Izrael embervesztesége az ország történetének legnagyobbja volt az államalapítás óta – a támadás brutalitásáról és a túszejtés számosságáról nem is beszélve –, az méltán hívja elő a Pearl Harbor-i vagy 911-es analógiát, de beszél az államszervezet paralíziséről is. A bel-izraeli politikai problémák mellett természetesen az akkor előrehaladott izraeli-szaudi kiegyezés is fenyegetően lebegett a terrorszervezetek feje fölött, joggal jó időzítésnek gondolhatták saját szempontból a támadást, a meglepő a zsidó állam bénultsága volt.
Hogy Izrael egy kibővített szükségkormánnyal a Hamasz teljes felszámolására, vezetőinek kiiktatására és a túszok kiszabadítására tette fel mindenét, az helyes és érthető. Hogy Izraelnek a Hamasz mellett számolnia kell a libanoni Hezbollah, az Irán-barát szíriai és jemeni erők támadásaival, a csendestárs Oroszország aktivitásával – hiszen kinek a legnagyobb segítség elvenni a fókuszt az ukrajnai háborúról? – és a világ palesztinbarát közvéleményének aktív ellenszenvével, az evidencia.
Jichak Rabin erőszakos halála óta van egy erős csökkenés Izrael népszerűségében a világban, az olyan izraeli fejlesztésű állami és magán titkosszolgálati eszközök latorállami használata – mint az a Pegasus megvásárlása és és politikai valamint médiaellenfelek elleni működtetése, vagy a Black Cube magyarországi működése is mutatja – nem veti a jó fényt mindig és mindenkor Izraelre. Mint ahogy az Ukrajna melletti félszívű, ide is, oda is játszó politika sem. A győztes háború után – ebben ne legyen kétségünk: győztes lesz – Izraelnek nagy szüksége lesz egy Netanjahu utáni új imidzsépítésre, megmutatni, hogy az ország működő demokrácia, hogy képes, mégha csak hosszú távon is, folytatni a békefolyamatot.
Huszonöt éve jártam Gázában, 2009-ben pedig a palesztin enklávé határáról láthattam az onnan kilőtt PVC-cső rakéták és az izraeli helikopterekből kilőtt eszközök harcát, láttam Szderótban, az óvóhely-városban a félméter vastag falú buszmegállókat: tudom miről beszélek. Gáza élhetetlen hely. Volt, van, lesz. Ebben sok felelős van, nyilván a Hamasz és a Palesztin Hatóság, nyilván Egyiptom is felelős, de valahol és végső soron Izrael is.
Lehet, hogy a sok kis gázai alagút helyett egy nagyot és biztonságosat kellett volna építeni izraeli segítséggel, ami biztonságos mélységben összeköti tengerparti gettót Ciszjordániával, megteremtve – talán – a kétállami megoldás fizikai lehetőségét, és ellehetetleníteni, hogy a Hamasz, vagy hasonló radikális terrorszervezet lehessen ott a szociális intézményrendszer. Ez a mostani háború egészen nyilvánvalóan egy szinte megoldhatatlan helyzet esetleges megoldását évtizedekkel kitolta.
A középkori keresztény antijudaizmusra az újkori antiszemitizmus következett, mindenkor borzalmas, egyre borzalmasabb eredménnyel és hatékonysággal. Az állam megalakulásának kísérőjelensége lett az anticionizmus is, nem csak keleten, de nyugaton is, ha már nem volt a színen Vanessa Redgrave, akkor jött Roger Waters, lett BDS, a most divatos progresszivista új-újbaloldal és a woke-izmus rátett minderre egy lapáttal.
Izrael legfontosabb szövetségese az Egyesült Államok, még akkor is, ha a mai izraeli politika legjelesebb bírálói között bőséggel megtalálhatóak az amerikai zsidóság képviselői és a jobboldali Izrael fő támogatója ma már inkább a jobbos, trumpista republikánus evangelista karizmatikus keresztények köréből kerül ki az Egyesült Államokban. Nyílván az sem szerencsés Izrael szempontjából, hogy a Demokrata Párt baloldalán hangosak olyan jelentősen Izrael-kritikus politikusok, mint a szomáli-amerikai Ilhan Omar vagy a palesztin-amerikai Rashida Tlaib, utóbbi különösen hangos október 7-e óta.
Az a fordulat, ami az amerikai akadémiai világban, a londoni háromszázezres palesztinpárti tömegtüntetésen és keresztül-kasul a nyugati világban történik, az rossz hír Izraelnek.
Az államalapítás óta – mely egy bundista gyökerű, egyenlőségpárti (ha tetszik: szocialista), kibucnyik Izraelt hozott létre – történt néhány fordulat, és nem csak bezöldült a sivatag és mini-Manhattan nőtt ki a tel avivi tengerparton, de az utóbbi évtizedek jobboldali többségű országa iránt csökkent a világszimpátia. A Holocaust távolodik az időben, a Soá túlélőinek száma egyre fogy, az országot egyre inkább a mából és a közelmúltból látják kívülről.
Régebben is megosztott volt az Izraelhez fűződő viszony a fejlett(ebb) világban, de akkor hidegháború volt, éles frontvonallal. Ma orwelli világ van: Óceánia, Kelet-Ázsia versengése mellé becsatlakozott, illetve ott maradt az 1989 óta legyengült Eurázsia is, mely ma leginkább nemzetközi zavarkeltéssel és állami kalózkodással próbálja visszaszerezni korábbi pozícióját és újraszidolozni a régi fényt. Ebben a helyzetben Izrael a Nyugat természetes szövetségese, de a demokráciadeficit, a teokrácia felé fordulás nem feltétlenül teszik a legszimpatikusabb szövetségesé.
A nyugati politika Izrael-barát, most is, a nemzeti sokk utáni igazságos háborúban, de nem mindegy ugyanakkor ennek a háborúnak a vesztesége, az emberáldozat, a humanitárius szempontok, a civil lakosság lehetőség szerinti legjobb megóvása. A Hamasz aljas, Haniye és Szinvar katari luxushotelek penthouse-aiból irányít, hadászati központját kórházi alagsorba telepíti, hiszen a sok halott civil propagandaeszköz, borzongató kép a híradóban – ez egyáltalán nem új taktika a palesztin terrorizmusban –, de ebben az esetben az erősebb félnek, mely nyilvánvalóan Izrael, kell önmérsékletet tanusítania. Ez, a jelen dolgozat írása közben napi néhány órára megnyitott humanitárius folyosóban meg is mutatkozik.
Ugyanakkor nem világos, hogy Egyiptom ugyan miért nem engedi be területére a menekülő palesztin civilek tömegeit? Márcsak azért is, mert ez a sűrűnlakott kis terület 1967 előtt a része volt.
A nyugati palesztin-, sőt, Hamasz-párti tüntetések véleményem szerint nem fognak aktív állami támogatást kapni Nyugaton, bár Franciaország jelenlegi hozzáállásából kihüvelyezhető, hogy ez azért összefüggésben van az adott társadalomban a szavazati joggal bíró muszlim népesség számosságával is. A világ érdeke a gyors izraeli győzelem – az ország háborúi közül e mostani már eddig is a leghosszabb – a Hamasz lefejezése és megszűntetése, a sebek begyógyulása után a békefolyamathoz történő visszalépés. It takes two to tango: ehhez Izraelnek is vissza kell térnie az autoriter populizmusból a Közel-Kelet mintademokráciájának státuszába, visszamesni a teokratikus és erőszakos szélsőjobboldali tendenciákat, gatyába rázni azt a szélsőségesen fragmentált politikai rendszert, amennyire csak lehet.
Vágvölgyi B. András
Címlapfotó: Israel Defence Forces / Facebook
Nem nevezhető általánosnak, hogy egy éppen készülő kreatív dokumentumfilm részlete nyilvánosságra kerüljön, most mégis ez a helyzet. A Vageszblog szerzője,...
Agresszív autokraták, populista diktátorok, uzurpátorok és más tirannusok most olyan világhelyzetet alakítottak ki, amelyben 1962-es szintű (kubai rakétaválság) a robbanásveszély.
Ami szombaton történt Izraelben, az leginkább Amerika 911-jára hasonlítható: rakéták ezrei, halottak is ezer fölött, sebesültek ezrei, az elrabolt túszok száz fölötti nagyságrendje a Hámász támadásának következményei.
Bravó szerző! – megint sikerült jó magyarosch címet ötleni – ám ez azért nem baj, mert elmagyarázom.
