Múlt héten tartotta XX. kongresszusát a KKP és a párt Mao halála (1976) óta történt történetében ez lesz az első alkalom, hogy az első titkár/elnököt harmadszor is újraválasztották az ötéves ciklusra. A XX. kongresszusok a kommunista pártok életében nagy jelentőségűek, legyen szabad csak Nyikita Szergejevics Hruscsov titkos beszédére utalni ehelyt az SZKP XX. kongresszusáról, 1956 februárjában. Kínában más volt a XX. kongresszus.

Előtte mindenféle légbőlkapott információk kezdtek terjedni, majd elhalni, hogy Xi Jinping (Hszi Csinping) elnök-főtitkár-császárkonfúciusznak nehézségei támadhatnának, az életére törnének, körmönfont ellenségek szuttyogtatnák. Sok mindent megmagyarázna ez az utóbbi idők kínai kardcsörtetéséből, de a belső viszonyokat jól ismerő szakemberek már előre mondták azt is, hogy ez bullshit. Xi forgatókönyvét hiánytalanul és kompromisszummentesen legyártották.

Mikor a kilencvenes évek első felében egy évet a Harvardon lubickoltam, egy szemeszterre felvettem Roderick McFarqhuar óráját, és csak kis meglepetéssel tapasztaltam, hogy a neves sinológus által az előadásokon előadott, a Tiltott Város uralmi viszonyainak elemzései mennyire hasonlóak Szabó Miklós repülőegyetemi szovjetológia szemináriumnak a Kreml érdekrendszerének tárgyazásához, melyeket egy évtizeddel korábban hallgattam.

Xi elnök bizonyos szempontból Leninhez, Sztálinhoz hasonló vezető: gengszter ezerrel, Futien tartományból származik, mely tartomány Sanghaj és Hongkong között fekszik, szervezett bűnözési központ, a triádok (a kínai maffia népszerű neve) jelenlétének hangulata belengi. Xi nómenklatúra-család sarja, 69 éves, gyerekkora tele volt minden elérhető földi jóval, majd jött a Kulturális Forradalom, ami személyesen alászállást, kitelepítést, megaláztatást jelentett neki. Futienből tört az élre, az agg Jiang Zemin (Csiang Cö-min) vezette sanghaji erőcsoport tűnt sokáig a legerősebb opponensének.

A hongkong South China Morning Post szerint Xi – akit ha bosszantani akar valaki, akkor Winnie-the-Pooh-nak, azaz Karinthy Frigyes zseniális magyarításában Micimackónak nevezi –, úgy tűnt, váratlan nehézségek elé nézett ezen a kongresszuson. Ám a nehézségek nem történtek meg az eredmény szerint, a háttérmunkát pedig homály fedi.

Kínában a nagypolitika döntései zárt ajtók mögött zajlanak, nem a pszichedelikusan impozáns kongresszusi csarnokban, bár most ott is hömpölygött dráma. A Politikai Bizottság – a fiatalok kedvéért: a legfelsőbb döntéshozó testület, népszerű nemzetközi nevén Politbüro vagy PB – négy, a Központi Bizottság (KB) tagságának pedig nagyjából a fele cserélődött. A színfalak mögött komoly kung fu mehet – these guys are fast as lightning –, a korábban 10% fölötti éves növekedést produkáló kínai gazdaságnak az idei tervcél szerint 5,5%-ot kellene teljesítenie, de ez láthatóan nem jön össze.

Xi a sikertelenséget demokráciaellenességgel – lásd a hongkongi diáktüntetések brutális elfojtását három éve –, nacionalizmussal – ez Tajvan meghódításának problémaköre –, a kisebbségek – ujgurok kiirtásával és a tibetiek elnyomásával perfektuálja. A hongkongi Legco (parlament) hatáskörét megnyírbálta, az 1997-tól 2046-ig tartó átmeneti időszakra vonatkozó brit-kínai nemzetközi szerződések betűjével és szellemével maximálisan szembement a 2014-es és 2019-es, rafinált tüntetéstechnikájú diákdemonstrációk elfojtásával.

Tajvan 1949 óta a Kínai Népköztársaság problémája, mióta Csang Kaj-sek, a polgári nacionalista Kuomintang vezetője a sokáig japán megszállás alatt álló és Nyugaton csak Formozának nevezett szigetre menekítette hadserege maradékát és mandarinjait. Az ötvenes-hatvanas években a kínai szárazföldről hagyományos tüzérségi eszközökkel elérhető Quemoy és Matsu szigetecskék ágyúzása napi szinten napirenden volt, a hetvenes évektől Tajvan egyike lett a kelet-ázsiai gazdaságok négy „kis tigrisének” (Dél-Korea, Hongkong és Szingapúr volt a többi feltörekvő), majd a kétezres évek egy pillanatában Kína átvette a „világ második legerősebb gazdasága” büszke címet a lakosságszámra egytizednyi Japántól.

Egy előre bejelentett gyilkosság előszava – Félelem és reszketés Kínától keletre

Kína erőt fitogtat, Amerika békít és véd, Tajvan szorong. Joggal szorong, elképzelni is borzasztó mit művelhetne a kínai Népi Felszabadító…

A növekedés megállíthatatlannak tűnt, de a lassulás következett, és az Amerikával folytatott verseny katonai síkra is lépett. Tajvan és a beltengeriség problémája kruciális lett. Majdnem úgy vannak a kínai politikusok a Sárga-, és a Kelet-, valamint a Dél-Kínai-tenger megítélésével, mint az oroszok a Fekete-tengerrel: „melegtenger, melegtenger, de könnyen elzárható”, a kínai hajóhad beszorulhat a világóceánhoz képest egy viszonylag kis tengerfelületre, ez pedig egy szuperhatalomnál megengedhetetlen. (Az oroszok helyzete még szomorúbb, a Boszporusz olyan szűk szoros, hogy nekik mindenképpen jóban kell lenniük a törökökkel, ha nagyobb vizekre eveznének.)

Ha a térképre vetjük kandi tekintetünk, akkor látható, hogy a Dél-Korea-Japán-Ryukyu-szigetek (benne Okinawa) vonulat, majd Tajvan és a Fülöp-szigetek és Vietnam, ha nagyon akarják, be tudják szorítani Kínát egy  kicsiny tengerrészre, pedig ők már neogyarmatosították Afrika jelentős részét, Európa „lágy alfelén” (Churchill), a Balkánon is igyekszenek területet foglalni – aminek hazánk aztán tényleg igazán ékes példája –, és különbenis, hamár az űr meghódításában is értek el eredményeket a tajkonauták (kínai asztronauták), akkor nehogymár sokkal kisebb és némileg gyengébb országok gyöngysora akadályt jelenthessen – itt a koreai és a japán erő az igazán lényeges a tajvani mellett.

Mivel a világgazdaság legfontosabb területéről van szó, természetesen az amerikai jelenlét sem kicsi, sőt!, és nem is várható, hogy ez alábbhagyna. Mikor a közelmúltban Nancy Pelosi amerikai házelnök látogatást tett Tajvanon, a mandarinokra rájött a sikítófrász. Ők ugyanis mesterséges szigetek kiépítésével igyekszenek kiterjeszteni tengeri szuverenitásuk határait, haderőfejlesztésben sem lustálkodnak; sokan úgy tartják, hogy a szerencsétlen ukrán hadjárat után Putyin egyetlen esélye, hogy Kína gazdasági, politikai hűbérese legyen.

A kongresszuson 2,300 küldött vesz részt a pekingi Népek Nagycsarnokában. Zárt ajtók mögött választották meg a KB mintegy 200 tagját, ők válaszottják a 25 tagú Politbürót, akik pajzsra emelik a főtitkárt, egyben a Középső Birodalom (Chung Kwo) elnökét. Xi Jinping ágendája világos: az SZKP sorsától akarja megmenteni a KKP-t, folytatni és növelni a megszerzett szuperhatalmi státuszt, Afrika gyarmatosítását, agresszív diplomatáival az európai pozíciószerzést, folytatni az Egyesült Államokkal, és Indiával a technológiai és katonai versengést.

Ezekhez képest minor, de fontos kérdés: akarja-e Xi Putyint (vagy utódját) a vazallusává tenni – amit most jól láthatóan megtehet –, és Oroszországból kínai érdekszférát csinálni?

A XX. Kongresszus előtt hosszú idő, három év után először ment Xi külföldre, Üzbegisztánba eurázsiai csúcsozni, ahol meglepő fensőbbségességgel kezelte Vlagyimir Vlagyimirovicsot, az ukrajnai tömeggyilkost – később még a kerekszületésnapján sem köszöntötte az orosz elnököt –, orosz gáz, olaj, miegyébb, persze érdekli, de a hozzá tartozó gazdasági infrastruktúra (vezetékrendszer) kiépítése szakértők szerint legalább 2-3 év.

A lehetségesen fejére növő elitnek programszinten szegte a szárnyát, múlt szerdán a kongresszuson azt mondta Xi, hogy a javak egyenlő újraelosztasan fog dolgozni. Az esélyegyenlőség jegyében megszüntette a privátoktatást – ezzel kinyírta az elitképzést. Erre zuhant egy derekasat a sanghaji tőzsde, viszont a tengermellék, a fejlettebb birodalomrész középosztálya nagy levegőt vett.

A nagy kínai oligarchák szopóágon vannak egy ideje – mint például az Alibaba-tulajdonos Jack Ma –, Xi strukturálisan vissza akarja szorítani őket, hatalmát ne veszélyeztethesse senki. Az előző kor nyertesei haragszanak rá, a jelenlegi elitnek a töke tele van Xi-vel. Viszont Jack Ma birodalmát adminisztratív eszközökkel elvették, a játékszenvedélyükről híres kínaiak kedvencét, a gaming ipart megszüntették.

Az elitváltásra tett lépések azért is érdekesek, mert Kína most már az elsőrendű és társadalomváltoztató technikai nóvum fejlesztésében tör világelső szerepre: ez a mesterséges intelligencia (AI) technológiája; és e technológia szakértői szerint ez nem az innovatív, garázscégként induló startupok sportja – ahogy a Microsoft vagy a Facebook (Meta) és a Google is kezdte –, hanem hozzávetőlegesen 300 milliárd dollárnyi indulóbefektetés kell egy ilyen cégbe. Márpedig aki egy ekkora befektetést kontrollálni tud, az azonnal és saját jogon oligarcha, gazdasági hatalmát alkalmasint politikai hatalomba konvertálni képes aktor. Xi feltehetően, és miheztartás végett regulázza jóelőre a lehetséges AI-mogulokat.

Hogy a birodalmon belül mire használják majd az emberi létezést alapvetően megváltoztató technológiát, az nem kérdés – jó ideje ismert az a digitális orwelliána (1984 in action), amit a sok százmillió kamerára alapozott megfigyelő szisztéma és a „szociális kreditrendszer” jelent Kínában. Sci-fi szerzők legrosszabb álmát, Philip K. Dick munkásságát meghaladó lúdvércet jelent.

Tech-disztópia Kínában: totális ellenőrzés kamerák millióival és arcfelismerő szoftverekkel

A technológia révén az emberek könnyebben teremtenek kapcsolatokat, szabadon hozzáférhetnek az információkhoz, ezáltal nagyobb fokú szabadságot élveznek, és ez szükségszerűen demokratizálja a társadalmakat – gondoltuk sokáig. Kína példája épp az ellenkező irányba mutat: itt a technológia a társadalom totális ellenőrzésének a szinonimájává vált, és félő, hogy a kínai példa hamarosan az egész világon elterjed.

Xi hatalmas, de bizonytalan diktátor, Mao Ce-tung óta senkinek sem volt olyan hatalma Kínában, mint neki, a régi gárda – Deng Xiaoping (Teng Hsziaoping) kurzusának – embereit viszont eliminálta. A Kongresszus megrendító eseménye volt, ahogy Xi mellől kitaszigálták az öreg Hu-t, egy korábbi elnököt. Tényleg igazán megdöbbentő, uzurpátori képsor volt Xi faarca, ahogy a nyolcvanas politikust a teremszolgák kitették a teremből, előbbi próbált szólni a főtitkárhoz, de az pléhpofával elhessentette; nem tudni, várta-e már kivégzőosztag az öreg Hu Csin-taót (Hu Jintao) odakint.

Régi  sanghaji ellenfele, Jiang Zemin (Csiang Cö-min; 90), már túl idős, de a sanghajiak nagyon erősek anyagilag, politikailag potenciális ellenfelek; a csunkingi tartományúr Bo Xi-lai-t  (Po Hszi-laj) eleinte támogatta, mert miniszterként, majd régiós mandarinként tartományában erőn felül üldözte a Falungongot, a rendszerre szerintük veszélyes szektát, de viszonyuk megromlott, már áprilisban felmentették minden pozíciójából.

Most távozni kényszerült a miniszterelnök és helyettese, nem került nő a felső vezetésbe, a Kongresszus idejére repülőjáratokat csökkentettek, hogy ne legyen akkora jövés-menés és mondhatni, hogy a Mao és keményvonalasok („Négyek bandája”) utáni, a Deng Xiaoping (Teng Hsziaoping) által vezetett kékpufajkás-usankás-kerékpáros Kína sokkal-sokkal demokratikusabb hely volt, mint a mostani, bármennyire is gazdagabb ez a mostani Középső Birodalom.

A kremlinológia szerelmesei itt elmélyedhetnek a hatalmi viszonyok személyi vonatkozásaiban, a szabadság barátai pedig lógathatják az orrukat a világ legerősebb autoriter hatalmának demokratikus visszalépéseire figyelve.

Vágvölgyi B. András

Infografika: Fairbank Center for Chinese Studies