Kérdeztem egyet délután „Milyen a kimenetel?” – értsd részvétel. Az első magyar hippiregény szerzője (Végel László: Egy makró emlékiratai, Fúrum, Újvidék, 1967.) rögtön válaszolt, hogy a turnout fantasztikus. Azt hiszem déli adat volt, hogy ami az előző választáson 10%, az most 25%, kicsit elnagyolnak tűnt a kalkulus, dehát Szerbiában nem lehet minden számoszlop mellé egy Hann Endrét rendelni. A fő a magas részvétel.

Vicces az átlagos magyar tudósítók hozzáállása: helyzetben elmennek Szabadkáig vagy akár Kishegyesig, aztán ha sprődebbé válik a helyzet, értsd: betintázott nagyszakállú sajkacsás szerbek jönnének óberkodni baseball-ütővel, akkor gyorsan gépjárműbe lehet pattanni, uzsgyi a tiszaszigeti vagy az ásotthalmi határ, mert a „nagy”, az autópályás átjáró vezet a NeoNagyJugoszlávia fővárosába, Bécsbe és ott hosszú a szarakodás. Belgrádtól érdekes és még délebbre, most a legtöbb attrocitás a šumadijai Kraljevóban történt. Hogy aztán mi van Nišben, Užicén, Kragujevácon vagy éppen Vranjén – ott leginkább helyi forrásokra kell támaszkodni. Ugyebár.

Fél nyolckor kérdeztem, mikor van urnazárás, hétkor vagy nyolckor. Nyolckor, jött a válasz Végel Pepitől és a mellette kommentáló Farbas Anikótól: majd jött a hír: „páncálos konvoj Belgrád főűtcáján”, erről rögtön egy 2000-es emlék ugrott be, ahogy a kiemeltnek és impresszívnek látszó rendőri-katonai jelenlét színesíte a Terazijét és a Hotel Moskva körnényékét és a Moše Pijade ulicát, ahogy Maestro Mak (Dušan Makavejev) és b. neje (Bojana Marijan) társaságában a nemzetközi újságíróklub (FCC) irányába inaltunk.

Milošević bukott, Koštunica nyert, ettől másnap, visszafelé még a határon letartóztattak röpke 11 órára, aminek egy részét orosz szexmunkások társaságában tölthettem a vasúti őrszobán. Ők a boszniai Republika Srpska szépre éhes, vággyal telei csetnikjeinek készültek vinni az enyhet.

Nemrég egy roppant szimpatikus kis filmfesztiválon és a hozzá kapcsolódó konferencián egy régi/új kutatási területemről adtam számot, ami nem más, mint a jugoszláv „fekete film”, illetve hát ehhez némileg kötődően a délszláv területek imágójának metamorfózisa az elmúlt bő ötven évben, illetve még bővebben a II. világháború után. Valójában a képlet az, hogy ez a nyugat-balkáni terület hányszor metaforált az idő általam személyesen belátható szeletében; hogyan volt csúcson és hogyan került megint, és megint küszöb alá.

Ratko Mladić nemrégi halála ebben legutóbb a tettes: mikor a srebrenicai mészáros a holland börtönben átadta lelkét teremtőjének, a bizánci sátánnak, akkor Szerbia apraja s nagyja komoly dilemmába ütközött. Apraja, a lassan két éve tüntető diáksereg nem rendelkezik valós emlékezettel a boszniai szerbek nemtőjéről, arról a parancsnokról, aki a II. világháborút követő addigi időszak legnagyobb európai tömegmészárlását vezényelte le 1995. júliusában.

Mladić neve graffitik sztárhivatkozása szerbiai házfalakon, foltképe – hasonló mint amilyen a Giangiacomo Feltrinelli Che Guevara foltképe volt egy nagyon másik történelmi korszakban egy nagyon másmilyen szimbóleumemberről – is felbukkan egy csomó házfalon: a tábornok simléderes hadi šajkačában, identitásformáló szerb sajkássapkában pompáz és adja a hitet a szerb-Trianon visszafordíthatságáról. Mladić temetése félállami temetés lett.

Kormánypárti politikusok rajzottak és a nagyszerb nagyeszme apróka robotosai és csicskái. EU-tisztségviselők mondták utána: a temetés 20 évvel késlelteti Szerbia Uniós csatlakozását. E gondolat tegnap este nyilván változott valamicskét.

A jugoszlàv metamorfózisok számbavételéétől még tanulsággal bíró oktondiskodás lehet, s ilyen oktondiskodás e lopott cikkcím is, a South of the Border, West of the Sun: Murakami Harukitól loptam – akit van aki istenít, Nobelját várja – mondjuk a Kurblimadár… tényleg remek regény, míg mások a diplomàs ember Paolo Coelhóját látják benne. A megidézett cím is jobb, mint a könyv. Mindenestre a határunktól délre, és a mi turáni napunktól nyugatra kialakult egy ország, sokan az Osztrák-Magyar Monarchia egyfajta déli folyományának tekintették, jóllehet sem osztrák, sem számottevő magyar elem nem volt benne; eleinte Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak hívták és a délszerbiai disznókereskedők országa volt.

Jött aztán a háború, minden irányból tépték, németek és olaszok, magyarok és bulgárok, de a dinári Alpokban kialakult egy több klánból álló százezres szerb partizánmilicia, mely a legsikeresebb lett Európában, főleg Dél-Olaszország angolszázs felszabadítása után, a Bariból működő Air Balkan, brit légisegély támogatásával felszabadították a maguk országát. Ők egyedül a kontinensen.

Nem volt ez mindig olyan harmonikus, mint a nagy nemzetközi stábokkal a hetvenes években megvalósítótt partizánfilmek sugallták (Sutjeska; Neretvai csata; Kolašini pokol) és a partizánok által kreált népírtások: Bleiburg és Temerin, Szenttamás, nem emelték a valóságban a partizánháború fényét. 1948 után jött a Kominform-cirkusz, szakítás és állóháború Sztálinnal, majd a Papa szolgálati úton ideje, Goli Otok, a mediterrán Gulag nyomasztő napfénnyel és mérhetetlen mennyiségű kővel.

Jugoszláviai imidzse az 1964-es alkotmányreform és a szuperkádárizmus bevezetésétől változott, bevezették a Gastarbeiterschaftot, a külföldi – nyugat-német, osztrák, svájci, svéd – munkavállalás lehetőségét és ezzel a virágzó Balkán imidzsét. Én gyerekként 1967-ben voltam arra először körtúrán; Belgrád kosza, Užice befagyott ipartelepe, a montenegrói határvidék végülis kedves bennszülöttei, a nyár, Dubrovnik, hippizmus, boszniai cigány medvetáncoltatók, és sokáig úgy képzeltem Ausztriát, hogy az olyan, mint Zágráb esőben.

Nemrég láttam Jože Joce Jovanović: Fiatal és egészséges, mint egy rózsa c. filmjét – nem igazi crni film, fekete mozi, inkább olyan, mintha az amerikai Roger Corman youth filmjei ötvöződtek volna a titóizmussal, a főszereplő, az UDBA-ból (titkosszolgálat) kinövő szervezett bűnnel,  Dragan Nikolić, alapvetően hozza a james deani-dennis hopperi elvárást, kapkodott kézikamera, titkosszolgálat-maffia proto-Arkan 20 évvel korábban; fiatal és egészséges, bár nem rózsát, inkább egy invazív pszilocibin gombát látok figurájában.

A klasszikus „fekete film” aktuálisan nem volt meg, Makavejev koraijait persze láttam kis spättel. Dušan Makavejev nélkül  a fekete film nem elképzelhetó: az albán patkányirtó, a magyar takarítőnő; az erőművész filmje, az Inocence Unprotected, Az ember nem madár, és persze a Love Affair, or the Case of the Missing Switchboard Operator.

A szó maga az újvidéki szerb filmes Želimir Žilnikhez kötődik, de készítettek meredek témákról is mozit, mint például a hetvenes évek elején a stockholmi jugoszláv követséget ért emigráns usztasa (horvát fasiszta) támadásról. A W. R., az organizmus misztériuma c. Makavejev opusz verte ki a biztosítékot: archívok radikális szembeállítása – exhumálás Katynban és Csiaureli rendezése és Mihail Gelovani nagyvásznas Sztálin-ábrázolása, bürokratikus szovjet szocduma versus Milena Dravić forradalmárnőjének szexuális oktatóelőaadás a szovjet jégtáncművésznek. Nem véletlenül került ebből egy ikonikus kép Amos Vogel: Film as Subversive Art c., a felforgató filmről szóló könyvének címlapjára.

A kedves, immár második alkalommal megrendezett esztergomi Celluloidra revolverrel fesztiválon azt várták, hogy Mak rendezéstani metodológiájáról is essen szó, ott esett. Ám erről itt és most csitt, máshol van ennek a helye. Viszont újvidéki jóbarátom, Végel Pepi megírta hétfőn közösségi médiafelületére, amiről vasárnap telefonban csak örömkönnyek között dadogtunk.

2026. október 26. hétfő — In medias res! Nagy ünnep volt tegnap Szerbiában. Lezajlottak a várva-várt parlementi választások. A jogállamért és a demokráciáért immár két éve küzdő egyetemisták meggyőző többséggel nyerték meg a választásokat. Az ország ünnepel, szeretném hinni, hogy a vajdasági magyarok is megkönnyebbüléssel fogadták a hírt, bár a VMSZ politikája árnyékot vetett ránk. A magyarországi parlamenti választásokon a párt árkot ásott az anyaországi állampolgárok többsége és a vajdasági magyar kisebbségek közé. Nemcsak cenzúrázta Magyar Pétert és a Tiszát, hanem a Orbán Viktor szótárával durván minősítette. Most az októberi szerbiai választásokon árkot ásott a szerbiai társadalom többsége és a vajdasági magyarok közé, mert Vučić szótárával durván elmarasztalta a győzelmet kivivő egyetemista és polgári tömegmozgalmat, miután szembeállítottá a nemzeti identitás politikáját a demokráciával, már azzal is, hogy az Vučić féle autokrata rendszert támogatta és Vučić szótárával marasztalta el a jogállamért és a demokráciáért küzdő szerbiai egyetemista mozgalmat, amely egyébként három magyar polgárt javasolt a szerbiai parlamentbe, az VMSZ-nek pedig (az eddig ismert adatok szerint) csak kettővel képviselteti magát az eddigi hat helyett. A magyar választók már a választások napján érzékelték, hogy ez a konfrontatív NER-politika nem vezet sehova, ezért történhetet meg, hogy míg 2023-ban a VMSZ 64 747, addig az idei választásokon csak 34 691 szavazatot kapott, vagyis 46 százalékkal kevesebbet. Süket fülekre találtak a jóindulatú tanácsok, javaslatok… Szerencsére a Vadasági Magyar Plénum és a Vajdasági Magyar Újrakezdés időben kiállt az egyetemista lista mellé, úgyhogy ez a két szervezet javított a rólunk kialakított képen. Külön szerencse, hogy Magyar Péter magyar kormányfő tisztában volt az általános közhelyeket ismételgető vajdasági magyar profipolitikusok korlátaival, ezért az elsők között gratulált az egyetemistáknak, ami nagy visszhangot kapott a szerbiai a szerbiai médiumokban, ezzel tovább javított a rólunk kialakított képen.

Orbán Viktor széles árnya, Vučić-tyal szoros szövetsége, a Balkan Brass Bands-fesztiválon a pálinkázása, a Dodik-menekítési TEK-akció – hazánk a letartóztatását váró volt boszniai szerb elnök határon átcsempészésére egy szövetséges NATO-ország (Horvátország) területén keresztül illegális akciót tervezett a putyinista vezető kimentésére – ezek olyan tevékenységek, amit még egykori hazánk, az Osztrák-Magyar Monarchia várható államfője, Ferenc Ferdinánd trónörökös sem merészelt elkövetni, pedig ő is kedvvel és szívesen sakkozgatott balkáni szereplőkkel.

Visszakanyarodtunk tehát a nagyegészhez: a diákok úgyse tudják ki volt Makavejev vagy mi a fekete film, de azt tudhatják, hogy csinálhatnak egy szexi, vad, barbár, kulturálisan még érdekesebb Szerbiát, mely talán polgárosulhat valamikor és magáévá teheti az európai minimumot. Drukkoljunk!

Vágvölgyi B. András

Címlapfotó: Átlátszó / Nuszbaum Attila