Mindig kiváncsi vagyok Izraelre, most pedig szerfelett is érdekel az, hogy milyen az élet jelenleg Izraelben, két háborút (Hezbollah, Irán) relatív győztesként letudva, de egyre mélyebbre süppedve egy hosszútávú és stratégiailag nyilvánosan és pontosan még csak meg sem határozott célú harmadik háborúban. Barátok és ismerősök beszámolói  mellett most többek között a The New Yorker sztárriporterének, David Remnicknek a közlése áll most rendelkezésre. 

Egy 24 éves zsidó fiatal a jeruzsálemi Siratófalra, a judaizmus legszentebb felületére graffitizte, hogy országának kormánya és hadserege népirtást követ el és a provokatív “Gázában Holocaust van” megfogalmazást használta. Korunk legjelentősebb izraeli írói – David Grossman és Etgar Keret – egyetértenek vele. Netanjahu Gázaváros teljes elfoglalására tett politikai indítványt és ígéretet. Sokan mondják, hogy az ígéret beváltása a ma ismert Izrael – “a Közel-Kelet egyetlen demokráciája” – végét jelentené. Netanjahu széljobber koalíciós partnerei – kimondható a paradoxon: zsidó nácik – azonnali anexióért kiáltanak, etnikai tisztogatás terveznek középtávon: menjenek a gázai arabok amerre látnak, vagy dögöljenek meg.

Bezalel Smotrich, Netanjahu koalíciós partnere, a telepesek szószólója elismerésre javasolja az E1-es rendezési tervet Ciszjordániában, amely kiterjesztené az izraeli szuverenitást a Nyugati partra. Palesztína, mint állam elismerését számos fontos nyugati ország (Franciaország, Nagy-Británnia, Kanada) bejelentette, hogy ez mit jelent majd végsősoron, azt most még nem tudni, Magyarország viszont amerikai mintára Jeruzsálembe viszi követségét.

Palesztínával egyébként a kádárizmus vége óta van szovjet mintájú diplomáciai kapcsolat, ha nem is pontosan detektálható, hogy ki a másik oldalon lévő entitás. Azt viszont tudjuk, hogy abban az időszakban, a nyolcvanas években hazánk aktív támogatója volt a nemzetközi terrorizmus palesztinbarát szélsőbaloldali erőinek (Carlos, a Sakál; RAF), és az utóbbi, a nyugat-német Rote Armee Fraktion épp nálunk, 1991-ben követte el utolsó merényletét a ferihegyi úton, kivándorló (alijázó) szovjet zsidók a reptérre tartó autóbusza ellen.

Ehhez képest fordult a kocka, Izrael korrupt, országa igazságszolgáltatása által bűnözőnek tételezett miniszterelnöke – akinek személyes érdeke a háború folytatása, de nem ismétlem el, amit többször leírtam ezeken a hasábokon is – nálunk pihent májusban egy hosszú hétvégét, mert máshova az ICC háborús bűnökért kiadott elfogatóparancsa miatt nem mehet.

Izrael célzott csapással majd féltucat Al-Jazeera riportert küldött Allah színe elé, a világ újságíró társadalmának felháborodása, joggal, megnyalja az ég alját. Izrael hivatalos véleménye, hogy egyikük magas polcon lévő Hamasz aktivista, ez állandó problémája és védekezése az izraeli hivatalosságnak: a segélyszervezetek munkatársai és az arab újságírók egy része fedésben lévő Hamasz-ügynök. A közösségi médiában képek jelennek meg a célszeméllyé vált riporterről (Anas al-Sharif), ahogy Yahya Sinwar, a Hamasz elhaláloztatott műveleti parancsnoka, a 2023. október 7-i dél-izraeli támadás (emberiség elleni bűncselekmény) stratégiai tervezőjének társaságában elkötelezetten mosolyog. A kép AI, vagy nem AI? Fontos kérdés.

Ezenközben új trend bukkant fel az anticionista ultraortodox zsidók izraeli tüntetésein: fiatal nők kihívó öltözetben érkeznek, pózolnak és jelenlétükkel feloszlatják azokat a hatalmas demonstrációkat, amelyek az ultraortodoxok katonai felmentését követelik. Izraelben ugyanis a haredi (ultraortodox) közösség fiatal férfi tagjai is hadkötelezettség-mentességet élveznek, mondván az ő egyedüli dolguk a Tóra tanulmányozása és a szaporodás. A világiak ezt sérelmezik: miért kell nekik harcolniuk, ölniük, esetlegesen meghalniuk, hogy egy középkorias szekta vígan járhassa a hórát. (“Vetkőzz a közteherviselésért” a mozgalom neve, de ne valami fülledt erotikát képzeljünk, a hadköteles világi fiatal nők olyan bikiniben vannak, mely semmilyen feltűnést nem okozna mondjuk a balatonszárszói strandon.)

Politzer Krisztina ügyvéd, az izrael.info újságírója írja: “a jelenlegi politikai vezetés minden egyes döntésének alapja: a kormány addig van hivatalban, ameddig a háború folytatódik. Aki ezt kétli, annak csak egyetlen példaként álljon itt, hogy Gáza katonai megszállásával egyidejűleg és a háború alatt a kormány még arra is hajlandó, hogy az ortodox lakosságnak teljes körű katonai felmentést adjon kizárólag annak érdekében, hogy a kormány ne bukjon meg.”

Gázaváros elfoglalása és az E1-es ciszjordániai terv ellen több tízezres tömegtüntetések voltak a napokban. A legnagyobb demonstráció Tel-Avivban zajlott, több tízezer résztvevővel, de országszerte számos kisebb megmozdulás is volt. A tiltakozásokat jórészt a túszok családjai indították el, akik régóta nyomást gyakorolnak a kormányra a foglyok kiszabadítása érdekében. A kormány és a katonai vezetés között komoly nézeteltérés alakult ki: a hadsereg szakmai okokból nem javasolja Gázaváros teljes elfoglalását, mert egyik fő kitűzött cél – sem a Hamasz teljes felszámolása, sem a túszok kiszabadítása – nem érhető el így. Guido Crosetto olasz védelmi miniszter szerint az izraeli kormány “elvesztette a józan eszét és az emberségét” a gázai helyzet miatt, és szankciók lehetőségét vetette fel.

Egyre több helyen hangzik el az általánossá váló jelszó: “Meg kell mentenünk Izraelt a saját kormányától”.

Nikki, meg a csávója, Elijahu egész nap spangliznak és befelé néznek ki a fejükből – mondja egy régi barát. Aki teheti tiplizik – mondja egy másik barát. Rettenetes a hangulat, nem kapcsolnak be rádiót, tévét, a netet nem nyitják meg, csak a szirénára figyelnek – mondja valaki más. A The New Yorker sztártudósítója, David Remnick Tel Aviv északi – elegáns – részén borozgat egy bárban lucidus társaságban, mikor hírnök jő pihegve (televíziós felhívás): “Az IDF Jemen felől ballisztikus rakéta kilövését észlelte Izrael irányába. A légierő dolgozik a fenyegetés elhárításán” – nyilatkozza a Cáhál (IDF) sajtóosztálya.

A hajó süllyed, a zenekar még játszik, különös a hangulat, legjobb esetben is hamu alatt parázslik, de bármikor lángolhat.

“Mindenki gyászol, ha nem családtagot vagy barátot, akkor magát az országot, amiben eddig éltünk, ami nem tudott megvédeni bennünket, és ami már soha nem lesz olyan, mint előtte volt. Ezért rosszul vagyok, testileg-lelkileg eléggé megtörve, szomorú, depressziós, félek. Alig járunk el otthonról, a gyerekek is itthonról tanulnak, a nagyok itthonról dolgoznak. A két felnőtt lányom társait még aznap reggel behívták katonai szolgálatra, azóta a fronton vannak, ott várják a terepen, mi lesz. Semmilyen baráti vagy más eseményen nem voltam már két hete, csak temetésen, ha azt ide lehet számítani. A munkahelyem – sok más intézményhez, üzlethez hasonlóan, még mindig zárva van” – írta a már idézett Politzer Kriszta a háborús válság elején.

Aki teheti, felfegyverzi magát, ha az állam nem véd meg, majd megvédjük magunkat – mondják. “A Hamasz túlélésének, ugyanúgy a jelenlegi izraeli kormány túlélésének is egyetlen esélye van – folytatni a háborút. A kormányt egy büntetőeljárás alatt álló vádlott vezeti. Netanjahu (eddig) három, hozzá legközelebb álló tanácsadója ellen rendőrségi nyomozás folyik azzal a váddal, hogy a kormányfő melletti munkájuk idején (és a háború alatt is) egy Izraellel ellenséges, a Hamaszt is pénzelő államtól kaptak fizetést. Ez a Katar-gate. Srulik Einhoren jelenleg Szerbiában bujkál, Jonathan Orich ellen pedig már egy másik, szintén Netanjahuhoz köthető bűncselekmény – a túszalku megtorpedózása érdekében titkos katonai iratok kiszivárogtatása a német Bild-nek – miatt vádat is emeltek. Ezek a vádak olyan mértékben közelednek Netanjahuhoz, és annyira súlyosak, hogy a jelenleg ellene folyó büntetőeljárás tényleg viccnek tűnik: hazaárulásról, az országot veszélyeztető biztonsági bűncselekményekről van szó. Netanjahu minden döntését – Irán megtámadásától a túszalku állandó megakasztásáig és a jelenlegi megszállásig – ennek a fényében kell látni. Természetesen a belbiztonsági szolgálat főnökének és a főügyésznek az elbocsátását is. A hadsereg és a biztonsági vezetés döntéshozóival szemben azok a szélsőséges miniszterek támogatják Netanjahut, akiknek célja a „from the river to the sea” Nagy-Izrael, a gázai letelepedés és a messianisztikus Szentély újraépítése.”

Ebben a helyzetben sem a moralizálás, sem Izrael mentegetése nem segít. Az egyetlen megoldás: azonnali választások Izraelben, szakértői kormány felállítása, amelynek egyetlen feladata a háború befejezése diplomáciai eszközökkel, miközben a vezetés Izrael, a demokratikus zsidó állam érdekét képviseli, nem a politikusok magánérdekeit és hatalmi ambícióját, beleértve a hagymázas, fasisztoid, messianisztikus törekvéseket. Június 13-án és később az USA segítségével Izrael szétbombázott atomreaktorokat, urándúsítókat és rakétabázisokat, de a részsikerek (Irán nukleáris képességének halasztását hozó 12 napos háború; a Hezbollah lefejezése, lehetőség Libanon hatalmi rendjének helyreállítására; Szíria képlékeny, de egyes szempontok alapján optimizmusra okot adó helyzete) csak részsikerek és a Izrael látványosan veszíti el a globális médiaháborút, a világközvélemény maradék szimpátiáját.

David Grossman  díjnyertes író és békeaktivista a La Repubblica olasz napilapnak így fogalmazott: „Azt kérdezem magamtól: hogyan jutottunk idáig? Hogyan vádolhatnak minket népirtással? Már az elég, ha kimondjuk ezt a szót – »népirtás« – Izraellel, a zsidó néppel kapcsolatban. Már önmagában az, hogy ez az összefüggés egyáltalán felmerülhet, azt jelzi: valami nagyon rossz történik velünk.”

David Remnick The New Yorker-es esszé-riportjában arról ír, hogy a valaha élt legnagyobb izraeli író, Amos Oz 1967-ben, a hatnapos háborúban egy páncélos egységnél szolgált, azon aggódott, hogy az expanzionizmus mikor vált át hatalmi visszaélésbe. “A cionizmus” – ahogy mondotta, “az üldözött emberek megszabadításáról szólt, nem pedig kövekhez és porhoz, megszentelt csontokhoz és ősi romokhoz való ragaszkodásról. Mi nem felszabadítottuk Hebront, Ramallahot és El-Arisht, mi meghódítottuk ezeket és csak addig vezethetjük ezeket a helyeket, amíg békében tesszük.

Remnick szerint Etgar Keret ma Izrael emblematikus írója. Tel avivi liberális, lengyel Holocaust túlélők leszármazottja, sebzett, ironikus szerző, miniatűr, nagyon rövid, enigmatikus, Kafkaesque történetek írója. “Írni olyan, mint mikor Superman talál egy darab szenet és gyémánt lesz a kezében.” Tíz történetet írt Netanjahuról, “mind szar” – mondja, Kafka mellett Kurt Vonnegut és a Coen-fivérek rajongója. “Borzalmas dolgokat művelünk és számomra fontos, hogy az emberek tudják, hogy én ezek ellen vagyok” – mondja, de azt is, hogy tudja a határait, és a törzse, a liberális Izrael egyre kevésbé létezik.

Más vélemények léteznek: Aryeh Deri, az ultraortodox Sasz párt vezetője szerint “október 7-e megmentette Izraelt, a nemzetet”, viszont egy Gázába rendszeresen járó izraeli forrás “tíz kicsi Hiroshimáról” beszél. 250 volt hírszerzési munkatárs, beleértve a Moszad három korábbi főigazgatóját tiltakozó nyílt levelet írt. egy másik levélben a légierő majd’ ezer veteránja és tartalékosa megállapította, hogy a háború folytatása veszélyezteti a túszok – nagy médiafelháborodást váltott ki egy Hamasz-videő, ahol az egyik 30 kilósra fogyott tússzal megásatják a saját sírját egy alagútban – , katonák és ártatlan civilek életét, anélkül, hogy előrevinnék a háború deklarált célját, és ez csak politikai és személyes érdekből történik.

Moshe Ya’alon volt védelmi miniszter etnikai tisztogatást emleget, Omer Bartov Holocaust-történész, a Yom Kippur-i (1973) háború veteránja félreértelmezésnek tartja a “háború” szót a “néirtás” vagy a “palesztinok kisöprése Gázából” kifejezések helyett. “Amit most Gázában csinálunk, az a pusztítás háborúja: civilek válogatás nélküli, határtalan, kegyetlen és bűnös gyilkolása” – ezt Ehud Olmert volt miniszterelnök mondta.

Persze ebben az is benne van, hogy a palesztinok a háborúban olyanok, mint az oroszok: emberélet nem számít.

Yahya Sinwar mára szerencsésen megölt Hamasz-vezér számolgatta: “készen állunk húszezer, harmincezer, százezer embert feláldozni” – hát mostanáig 60%-os a teljesítmény. Clinton, Bush, Obama, Biden, és Trump amerikai elnököknek mind volt dühödt pillanata Netanjahuval, de akkor mindig ott volt az iráni atomfenyegetés árnya. Most nincs, illetve belátható időre minimálisra csökkent. Nahum Barnea, a Yedioth Ahronoth kolumnistája, az egyik legtekintélyesebb izraeli újságíró ezzel kapcsolatban a “hübrisz bűzét” érzi, az ünneplés veszélyét.

Netanjahu gázavárosi bejelentésének következménye, hogy fokozatosan katonai megszállás alá veszi a teljes Gázai övezetet és ennek a következménye Izrael államra nézve a következő: az izraeli hadsereg több hónapra (ha nem évekre) „állóháborúra” rendezkedik be, technikailag is felelős lesza gázai civil lakosságért, beleértve annak mozgatását, ellenőrzését, lakhatását, élelmezését és orvosi ellátását is. Ennek súlyos katonai, emberi és gazdasági ára lesz az izraeli társadalomra, és végleg megpecsételi Izrael helyét mint megszálló hatalom a nemzetközi közösségben.

Ennek a következménye lesz, hogy a Hamasz az eddigi tapasztalat alapján kivégzi a túszokat, ha a hadsereg közeledik –, izraeli állampolgárokat ölnek meg, akik majdnem két éve várják kiszabadulásukat. Ennek emberileg és társadalmilag olyan súlyos az ára, hogy az izraeli hadsereg vezérkari főnökének az állami vezetéssel szembeni konfliktusát is mindenekelőtt ebből a szemszögből kell látni. Ehhez hozzájön még az a tény, hogy a kormány mindeddig nem adott a hadseregnek valódi, végrehajtható háborús célt, csak politikai szlogeneket („teljes győzelem” és hasonlók), ami újra és újra valódi stratégiai cél nélkül hagyja.

Eva Illouz professzor a német Die Zeit hetilapban megjelent írásában arról értekezik, milyen kettős csapdahelyzetben találja magát ma egy nyugaton élő zsidó értelmiségi. Egyfelől szembesül a liberális köntösbe bújt, újra erősödő antiszemitizmussal, másfelől az izraeli politikai vezetés autoriter, végtelen háborút hirdető stratégiájával. Illouz szerint nincs helye egyszerű, fekete-fehér morális ítéleteknek – egyszerre kell fellépni a zsidógyűlölet minden formája ellen, és bírálni Izrael politikáját, ha az szembemegy a demokratikus és humanista alapelvekkel. Négy pontban próbált a mai helyzetre alapvetni:

• Izrael megalakulásának jogossága – Az állam létrejötte történelmi kötődésre és nemzetközi jogi felhatalmazásra épült. Létjogosultságának kétségbevonása morálisan elfogadhatatlan.
• A palesztin kérdés kontextusa – A palesztin menekültproblémát a 20. század más menekülttragédiáival összevetve kell vizsgálni, figyelembe véve minden érintett fél – Izrael, a palesztin vezetés, az arab államok és a nemzetközi szervezetek – felelősségét.
• A biztonsági fenyegetések realitása – Izrael történetét folyamatos fenyegetettség kíséri. A Hamasszal való konfliktus nem pusztán ideológiai, hanem valós, halálos fenyegetésekre adott reakció.
• A kettős mérce elutasítása – Az Izraellel szemben kizárólagosan alkalmazott bojkottok hiteltelenek, és gyakran antiszemita gyökerűek.

A The New Yorker-ben David Remnick azt írja, hogy bár a bárok és cafék Tel Avivban és Jeruzsálemben tele vannak és hangosak ő Etgar Keret megjegyzésével zár, miszerint a “a folyamatosság érzete, bármilyen közmegegyezéses ténycsokra a történéseknek  elmúlt”. Ismerjük ezt itt is: hajrá féknyúz, hajrá virtuális valóságok, autokraták, személyi érdek a közjó felett. Hajrá!

 Vágvölgyi B. András

Címlapfotó: idf.il