Nagy az öröm Orbánéknál, sütik már a rántott békát – illetve ünepelhetnek, hogy a korábbi legközelebbi EU-s szövetséges, Lengyelország választás utáni visszaliberalizálódásának méregpoharát, ha kénytelenek is voltak kihörpinteni, rögtön jött egy új Orbán-klón a szomszédban, a korábbi magyarfaló balpopulista Robert Fico Pozsonyban, ám az igazi jackpot most a magyar kormánypárt számára Geert Wilderts győzelme Hágában, az Európában sokszempontból legliberálisabbnak tartott Hollandiában. Hogy történhetett?

Volt egy olyan öt év a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, mikor minden évben legalább két hetet Hollandiában töltöttem egy utrechti squat-ban libertinus barátok közt, gyakran bejárva Amszterdamba, élvezve az életet, depláne a szabadságot. Aztán, egyszercsak, olyan tizenkét-három éve Amerikából jöttem haza, november volt és szar idő, viszont a KLM-járat reggel nyolcra ért Schiphol-ra, és csak este nyolc körül volt a pesti csatlakozás. Nyilván bementem Amsztiba, nyilván a korábbi szép emlékek nosztalgikus megidézése volt a hátsó gondolat, pedig már akkor is tudtam, hogy a nosztalgia minden érzések egyik legpusztítóbbja. Meg is szívtam alaposan és nem csak az eső miatt.

A főpályaudvar közelében van a Zeedijk negyed, piroslámpás, mondén, és minden értelemben hedonista környék, ahol a The Last Watering Hole nevű kocsmában emlékezetes estét töltöttem valamikor. A coffee shop-ok még nem nyitottak, viszont rendőrségi razziát szemlélhettem egy háznál, egy marokkói küllemű fiatalembert szállított el a rabomobil. Aztán a Damrak felé vettem az irányt, ahol a hatvanas években fehérfarmeres holland provók, helyi hippik terpeszkedtek a Grand Hotel Krasnopolskyval szemben, s ez a szokás még az én időmben is megvolt valamennyire, ám a jelzett, 2010 körüli időpontban már nem, akkor a szemerkélő esőben és a hideg párában hidzsabos moszlim lánykák randalíroztak a reggeli órán.

Az események változásán elmélázva úgy döntöttem, megkeresem egyik kedvenc holland szerzőm, Ian Buruma új könyvét, angolul, mert hollandul nem olvasok. A harmadik könyvesboltban találtam csak meg, az első kettő csak a holland kiadással büszkélkedhetett, a könyvnek Murder in Amsterdam (Gyilkosság Amszterdamban) a címe és két este elolvastam mert egy átlagkrimi hozzá képest kutyafasza. Burumáról tudni kell, hogy Hágában született ugyan, anyai ágon angol is, meg zsidó is, nagybátyja John Schlesinger amerikai filmrendező (Éjféli cowboy, cumbejspíl), sokáig élt Tokióban a hetvenes-nyolcvanas években, Terayama Shuji független, undergound, neoavangárd színházának volt színésze, ugyanaz volt az ottani amerikai mentora, mint nekem (Donald Richie), sok könyvet írt, mikor a Tokyo Underground c. dolgozatomat formáztam, az ő egyik könyve, a Behind the Mask: On Sexual Demons, Sacred Mothers, Transvestites, Gangsters, Drifters, and Other Japanese Cultural Heroes (A maszk mögött: szexuális démonokról, szent anyákról, transzvesztitákról, gengszterekról, léhűtükről és más japán kultúrhéroszokról) c. 1983-as dolgozata volt az egyik legfontosabb referenciám.

Buruma később volt a jónevű The New York Review of Books főszerkesztője, botrányos volt a távozása, csomó könyvéből néhány megvan magyarul is, én legutóbb a mandzsúriai-hollywoodi kínai-japán színésznő, Shirley Yamaguchi (Ri Ko-ran;  Li Hsiang-lan) regényes életéról szóló könyvét olvastam (A kínai szerető). Mindezzel csak azért terhelem a Nyájas Olvasót, hogy látható legyen: Ian Buruma nem körúti veréb, hanem inkább gálickő.

A Murder in Amsterdam-nak alcíme is van: Vannak-e a toleranciának korlátai. Provokatív alcím, pláne egy igencsak libsinek minősülő szerző esetében. Két gyilkosságot, két amszterdami gyilkosságot dolgoz fel, Pim Fortuyn-ét és Theo Van Gogh-ét. Pim Fortuyn híres holland szélsőjobbos volt, afféle hollnad náci, igazi holland módra: a pártvezér openly gay, bevallottan meleg politikus volt, bokáig érő csincsillabundában járt-kelt, a pártfőtitkár-helyettes egy a Zöldfoki-szigetekről származó, mintegy Cesaria Evorára hajazó, portugál anyanyelvű fekete ember volt, tehát nem épp csurkaistváni szinten volt széljobber.

(Vö. a régi viccel: Csurka István 1992-ben kilátogat a józsefvárosi pályaudvar mögötti Négy Tigris Piacra és azt mondja: „Ne hunyorogj zsidó, ne hunyorogj, úgyis megismerlek”.)

A jó Pim meggyilkolásában nem is faji vagy éppen szociális kérdések játszották a szerepet, az ideológiai ok igazi New Age ok volt: a csincsillabunda miatt egy Volkert van der Graaf nevű radikális állatvédő több lövéssel végzett vele egy héttel a választások előtt, amin indult volna. A II. világháború időszakát leszámítva 1672 óta ez volt az első politikai gyilkosság.

De nem az utolsó!

Theo Van Gogh filmrendező a leghíresebb levágott fülű festőművésznek a szépfia, legalábbis rokona. Volt. A szomáli feminista, holland parlamenti képviselő, anti-iszlamista nőjogi harcos Ayan Hirsi Ali társaságában készítette Submission címen filmjeit, melyek dzsihadista szempontból radikálisnak számítottak. Az egyiket láttam, engem nem húzott fel, a háttérben egy fedetlen fejű fekete hajú nőt látunk, szép, esztétikus, meztelen háttal, az előtérben pedig finom selyemfüggöny lengedez, amin keresztül a nő hátának meztelensége úgyszólván idézőjelessé válik, és a függönyre arab nyelvű szöveget vetítenek, jóeséllyel a Koránból. Szerintem ugyanezt, keresztény kontextusban, még Semjén Zsolt is el tudná fogadni nem blaszfémnek.

A tízperces film bemutatása után özönölni kezdek a halálos fenyegetések Ayan Hirsi Ali és Theo Van Gogh címére iszlamista körökből, de Van Gogh mondása erre az volt, hogy „senki nem öli meg a falu bolondját”. Ebben tévedett. Az egyiptomi Muzulmán Testvériség szimpatizánsa, a holland-marokkói Mohammed Bouyeri számos késszúrással sebesítette meg a filmrendezőt, amint épp a kerékpárjával bíbelődött. Meggyilkolása után tüntetések voltak a holland városokban, Ayan Hirsi Ali áttelepült az Egyesült Államokba, Pim Fortuyn csodálója, napjaink győztese, Geert Wilders parlamenti képviselő pedig országgyűlési javaslatot tett, öt évre be akarta szüntetni a bevándorlást Hollandiába.

Javaslata nem ment át.

Ez a Geert Wilders antimigráns alapon megnyerte tegnapelőtt a választást Hollandiában! A „holland fickó” (Orbán Viktor szava), a konzervatív-liberális VVD politikusa, a holland politikatörténet leghosszabban hivatalban lévő (15 év) miniszterelnöke, Mark Rutte a nyáron lemondott, és az előrehozott választást a Trump-sérós Wilders nyerte, ami nem csak óriási meglepetés, de a Politico szerint „Európa legrosszabb rémálma”.

Nem egy hátsóudvari kis ország adta meg magát a populizmusnak, mint Magyarország vagy Szlovákia, de az EU egy törzstagja, a liberalizmus bástyája, a tolerancia védműve, ahol többen élnek, mint Orbán és Fico birodalmaiban együttvéve, mely Európa legnagyobb kikötőjének (Rotterdam) hazája, GDP-ben élenjár és még a totális futballt is kitalálta ötven éve.

Wilders egy Le Pen-i szintű feketeöves populista, felesége révén magyarországi kapcsolata is van, hogy úgy mondjuk: otthon van a Nyírségben. A „változások szele (Winds of Change) megérkezett!” – Orbán Viktor a Scorpions rockzenekar világslágerének címével gratulált közösségi oldalán a pártvezetőnek és egyúttal földrengésszerű győzelemnek nevezte az EU-szkeptikus párt sikerét.

Kérdés, milyen koalíciót tud összefabrikálni magának Wilders, ha egyáltalán, de győzelme mindenképpen a merkeli „Wilkommenskultur” végének jele Európában és rossz hír a szabadság barátainak.

Vágvölgyi B. András

Címlapkép: Geert Wilders / Twitter