A nyár elején az elnök-jelölti vitában az inkumbens Joe Biden elnököt meghaladta a később fülönlőtt Donald Trump , de a Demokraták – ha késve is, de új jelöltet állítottak, és az új jelölt új lendületet adott a liberálisok kampányában.
A The New Yorker címlapja ezen a héten egy hullámvasutat (rollercoaster) ábrázol, van egy felfelé és egy lefelé tartó sínpár, a lefelé tartón ül Donald Trump, és alelnökjelöltje, a széljobboldali-autokrata jövőképet megfogalmazó Parasztelégia (Hillbilly Elegy) szerzője, JD Vance, míg a felfelé száguldó vasúti egység két utasa Kamala Harris demokrata elnökjelölt, és a running mate, Tim Walz minnesotai kormányzó, gimnáziumis tanár és fociedző, alelnökjelölt.
Nagyot fordult Amerika, s így a világ július 21-e után, mikor az agg, de jó elnöki teljesítményt mutató Joe Biden visszavonta újrázási szándékát és átengedte a terepet eddigi alelnökének.
Az említett hetilap politikai podcastjában egy régi kampány meghatározó tanácsadó-zsenijeit szólaltatta meg, az 1992-es Clinton-kampány három fő arcából kettőt: a veterán James Carville-t és Paul Begalát – a harmadik, George Stephanopoulos televíziós műsorvezető a CNN-en még mindig. Az a kampány nekem is érzelmi kérdés, az volt az első amerikai elnökválasztás, amit közelről figyeltem, egyedüli magyar tudósító november első keddjén az arkansasi Little Rockban.
Az akkor általam vezetett lap lehozta megelőzően a Rolling Stone cikkét, amiben a lap American Desk-rovatvezetője, Hunter Thompson és Bill Greider, P.J. O’Rourke és a főszerkesztő Jann Wenner beszélgetett egy Doe’s Eat Place nevű helyen Bill Clinton jelölttel. (Hunter S. Thompson később külön kötetben is foglalkozott a Clinton-éra nyitányával Better Than Sex. In Mr. Bill’s Neighbourhood címen.)
Ebben a mostani beszélgetésben Carville és Begala a két kampány hasonlóságára hívja fel a figyelmet. Amit személy szerint csak részben osztok, Clinton ellenzékből indult – míg Harris inkumbens alelnök –, Clinton, egykori megfogalmazásom szerint győzelme olyan volt, mint ha „a mátészalkai SZDSZ-es polgármester lenyomta volna az egy háborúban győztes Antall Józsefet”. Most azért más a helyzet.
Ha már a történelmi méricskélésnél tartunk: a chicagói Demokrata Konvenció előhúzhatott volna rossz, 56 évvel ezelőtti emlékeket is. 1968. augusztusában, egy viharos év választási kampányának célegyenesére ráfordulva, botrányos dolgok történtek. 68 az észak-vietnami Tet (Holdújévi) offenzívával indult, az inkumbens Lyndon B. Johnson elnökválasztási visszalépésével, majd Martin Luther King polgárjogi harcos és Robert F. Kennedy szenátor, demokrata elnökjelölt megölésével folytatódott.
Abbie Hoffman, Jerry Rubin és más politikai hippik utcai protesztekkel támadták a chicagói konvenciót, de az egész beatnik-generáció is ott volt (Allen Ginsberg, William Burroughs – és a hozzájuk csatlakozott francia börtöntöltelék-író, Jean Genet), Daley, a Second City polgármestere a diáktiltakozók ellen kivezényelte a Nemzeti Gárdát, erőszak tombolt és híres per is következett.
Most is voltak tiltakozók a hatalmas chicagói auditórium előtt, palesztin-amerikaiak, elhangzott ott is Izrael eltörlésének követelése, de a balhé elmaradt, és a tiltakozók sajnálkoztak, hogy palesztin-amerikai felszólaló nem volt a DNC-n. Más volt.
Now this is your show – szokás mondani amerikaiul, ha valakitől valamilyen munka elvégzését várják, a DNC jó show. Az előzetes azzal kezdődött, hogy a közel 100 éves Jimmy Carter (demokrata elnök, 1977-81) közölte, nem hal még meg addig, míg nem szavazott le Kamala Harrisre november 5-én.
A majd húsz évvel fiatalabb Joe Bident imádták: We love Joe kiabált a tízezres tömeg, és Joe, aki jó elnök, alelnök és szenátor volt, harciasan bírálta Trumpot, és megkérdezte, ki tudná jobban vezetni a világot, mint az Amerikai Egyesült Államok? A világban elnöksége alatt jelentősen erősödött a NATO a finn és svéd csatlakozással, „Putyin majd három éve robbantott ki háborút, és Ukrajna még mindig szabad, be kell fejezni a háborút Gazában és hazahozni a túszokat”.
És itt jött a kulcsmondat: I love my job, but I love my country more.
(Szeretem a melómat, de a hazámat jobban.) A a polgárháború előérzetével kapcsolatban kimondta, beat Donald Trump, verjük meg, mert this sucker means it (the bloodbath), azaz ez a „fasszopó” komolyan gondolja a vérfürdőt. Búcsúzóul még elmondta: 50 éve túl fiatal voltam, hogy szenátor legyek, és most túl öreg vagyok, hogy elnök legyek.
Aztán jött a show két fő száma, az Obama-házaspár. Michelle Obama szava, a címben idézett there’s some magic in the air, a volt First Lady előadása remekbeszabott volt. „Csak én vagyok olyan hülye, hogy Michelle Obama után vállaljak beszédet”, mondta Barack, és tovább lelkesített.
Megkapta a szószéket Doug Emhoff is, a mostani Second, a jövőben reménybeli First Gentleman is, és Kamala férje olyan, mint egy messzeföldön híres vaudeville (orfeumi) standup a Borscs Övnek is nevezett Zsidó Alpokban (Catskills Mountain, New York állam), ahol a brooklyni kispolgárság, melynek szülötte, tölti a téli vakációt. Tizenéve találkoztak „Mamalával”, korábbi házasságából származó gyermekeinek igaz anyja lett, de elnöknek is kitűnő lesz – mondta.
A progresszív radikálisnak mondott Bernie Sanders milliárdosok (mint például a Trump mellé lecsatlakozott Elon Musk) ellenes hangja: „ne hagyjuk, hogy megvehessenek választásokat” – ez nem radikális program – mondta Bernie, „többet értünk el, mint bármely adminisztráció Franklin Delano Roosevelt óta”, véget kell vetni a borzalmas gazai háborúnak és hazahozni a túszokat.
A volt házelnök, Nancy Pelosi (ötvennek néz ki, pedig legalább nyolcvan – jó a bőrgyógyásza) mosolyog és lelkesedik az első sorokban, majd mikor szóhoz jut 2021. január 6-át, a Capitolium elleni Trump-puccsot emlegeti és azt, hogy a politikai erőszak nem kaphat teret az amerikai életben. A fiatal és radikális Alexandria Ocasio-Cortez városi képviselő (Bronx-Queens) és az általa is képviselt progresszívekhez (The Squad) mérten nagyonis együttműködő beszédet mondott, pedig a Squad más tagjai (Rashida Tlaib, Ilhan Omar) bizonyosan kemény Izrael-ellenes beszédeket nyomtak volna.
Hillary Clintonban volt azért némi keserűség, a volt First Lady és külügyminiszter persze elsiratta a saját elvesztett elnökségét 2016-ból, mikor orosz hacker befolyásolás is segítette Trumpot. (Idén eddig erről nem lehetett még hallani, iráni próbálkozásról igen. Szerepe lehet ebben annak is, hogy az USA haderejének ötödik oszlopaként a japán-amerikai Paul Nakasone tábornok vezetésével létrejött US Cyber Command, a digitális haderő a tengerészet, légierő, szárazföldi erők és a tengerészgyalogság mellé, és mondjuk tíz perc alatt ki tudnák kapcsolni egész Moszkvában az áramot cumbejspíl.)
Bill Clinton közölte, hogy betöltötte a 78-at, de még így is fiatalabb Trumpnál, ha csak pár hónappal is: reszketeg hangon lelkesített, ami jelezte, hogy visszatér a kor-kérdés a kampányba, csak most ellentétes oldalon. Oprah Winfrey, az amerikai televíziózás örökös sztárja is hasonló korú lehet, nagy showt csinált, de ez elvárás is volt. Rajta kívül Hollywood küldötte volt még többek között Kerry Washinton – emlékszünk a fekete csajra a Django elszabadul c. Tarantino-filmből? – és Eva Longoria, aki a latino közösséget szólította meg.
Kedvenc massachussettsi szenátorom, Elizabeth Warren a Kamala Harris-Donald Trump összehasonlításban megállapította, hogy különbség van az „ügyész és a bűnöző” között, és „annyit nem bízna a Trump-JD Vance párosra, hogy odébbtegyék a kanapéját a nappaliban”. A michigani kormányzó Gretchen Withmer hamiskás mosollyal badass-nek nevezte Kamalát, aki jó elnök lesz.
Tim Waltz alelnökjelölt Minnesotából a Középnyugat mosolyát hozta el a Chicago Auditoriumba. Realista, közönséges, nálunk paraszti észnek mondott közelítést, és az amerikai futballról szokás mondani, hogy nem értheti az USA stratégiai, hadviselési szabályait az, aki nincs ottnon a játék szabályaiban. Coach Tim pedig futballedző is volt. Meg katona, gimnáziumi tanár.
Kamala Harris beszéde a negyedik napon volt a highlight. Számunkra is fontos, jelzésértékű mondata volt, hogy Trump diktátorokkal barátkozik, jóeséllyel azért, mert neki is ez az álma.
Közbevetőleg jegyzem meg, hogy Anthony Blinken küldött egy üzenetet „Magyarország születésnapjára”, augusztus 20-ra és nem volt nehéz kiérezni belőle az élt, hogy „akkori demokratikus elköteleződése miatt vették fel Magyarországot a NATO-ba, 25 éve”. Érzi is az ember, hogy a hazánkat sajnos nemzetközileg képviselő NER politikája roppant csődös, hogy nincs B-terv, csak a Trump.
Aki Kamala Harris szerint „komolytalan ember”, káoszkeltő (lásd: január 6.) és fegyveres csőcseléke van, 34 bűncselekményben találta bűnösnek az esküdtszék, szexuális bűncselekményektől az adóelkerülésig. Egoista, önimádó ember, csak az „én, én, én, én” a mantrája. Pozitív programként a középosztályt érintő adóemelést hozta fel, külpolitikailag a NATO szerepvállalás fenntartását mondta és keményen fognak ellenállni Putyinnak, Gazaból engedjék haza a túszokat és legyen tűzszünet, és legyen mindenki boldog. Valamint ingyensör és világbéke – tehetjük hozzá.
Szerintem megnyeri.
Vágvölgyi B. András
Címlapkép: Kamala Harris amerikai alelnök, a Demokrata Párt elnökjelöltje (j) és alelnökjelöltje, Tim Walz minnesotai kormányzó köszönti támogatóit a Wisconsin állambeli Milwaukee Fiserv Arénában rendezett kampányrendezvényen 2024. augusztus 20-án. Az elnökválasztást november 5-én tartják az Egyesült Államokban. MTI/EPA/Justin Lane
Olvasom a Szabad Európán Putyin jubileumát és gondolkodom. Valójában az Átlátszó főszerkesztőjének interjúja miatt kattintottam oda, mely az újabb hatósági vegzálást tárgyazza.
Daniel Freund EP-képviselő szakmai és magáninformációi – ha az a helyzet, amire gyanakszik – a kormányzati „backoffice” vezető Rogán Antal propaganda-, és titkosszolgálati miniszter íróasztalán landolnak.
Kiváncsi lennék, hogy magyar adófizetői pénzből mennyi ment csak most el Orbán diplomáciai ámokfutására, melynek praktikus haszna tart a zérushoz.
Péntek hajnalban elnökjelölti tévévitát tartottak az Egyesült Államokban, két koros gladiátor csapott egymásnak, és az egyikük győzött. Trump volt az.
