Az 1992-es elnökválasztás igencsak kihívásos volt George H. W. Bush inkumbens republikánus elnök ellenében, egy szegény kisállam kormányzója szinte esélytelennek látszott. Aztán jól sikerült a kampány, és aktuális jellemzésem szerint az eredmény olyan volt, „mintha a mátészalkai eszdéeszes polgármester direkt miniszterelnök-választáson legyőzte volna az épp háborút nyert Antall Józsefet”.

Ennek a hihetetlen győzelemnek két kommunikáció szakos férfi, George Stephanopulos és James Carville volt a kovácsa. Stephanopulost a Clinton-éra vége után a CNN ölelte keblére, a mai napig vezet politikai műsorokat. Carville stratéga és guru a Demokrata Párt környékén, megszólalásait mindig figyelemmel kísérik a liberálisok. Most is.

Legendás ebéd történült 1992 nyarának végén Little Rock (Arkansas állam fővárosa) Doe’s Eat Place nevű vendéglőjében. A Rolling Stone magazin nagykutyái – Jann S. Wenner, Hunter S. Thompson, William Greider és P.J. O’Rourke – az állam kormányzójával, Bill Clinton elnökjelölttel költöttek el szerény ebédet és lett belőle a magazin egy évtizedek múlva is emlékezetes, sőt legendás anyaga. A „20. század Mark Twainje”, Hunter S. Thompson kilencvenes évek közepi, a Clinton-adminisztrációt és szövegkörnyezetét taglaló Better Than Sex c. könyvében is visszatérő elem az ebéd a Doe’s Eat Place kockásterítős asztalánál.

Néhány hónappal később, a novemberi első kedd, az elnökválasztás előtti napon magam is beültem a Doe’s Eat Place-be ebédelni – TexMex kaja: tamale csípős szósszal, rizs & bab– de nekem nem jutott Clinton, csak egy a szomszéd asztalnál ülő volt CIA-ügynökkel ismerkedtem össze. Egy amerikai, ha éveket külföldön töltött, mint ez a férfi Libanonban, és azt mondja, hogy „a kormánynak dolgoztam”, akkor jóeséllyel hírszerző volt. De milyen a kémek élete: ez a férfi a 92-es találkozáskor már rizst termesztett, az Uncle Ben’s beszállítója volt.

James Carville a poltikai kommunikáció zsenije, unortodox módszerek bevezetője a kampányokban – újszerű volt 30+ éve, hogy Bill Clinton szaxofonozott az Arsenio Hall Show műsorában, hogy egy népszerű sorozat, a Murphy Brown (a címszerepben: Candice Bergen) egyik epizódja az elnökjelölttel foglalkozott –, nagyobb ász volt a demokrata „szamarak”mellett, mint Finkelstein és Roger Stone együttvéve a másik oldalon.

Bill Clinton szemtelenül fiatal volt akkor elnöknek (46 éves), 1945 után az összes elnöknek volt valamilyen köze a 2. világháborúhoz, ő volt az első, akinek nem – ez a háborús legitimáció akkor járt a csúcsra, mikor 1952-ben Dwight Eisenhower tábornok, az amerikai fegyveres erők európai műveleteinek főparancsnoka és Douglas McArthur tábornok, az amerikai fegyveres erők csendes-óceáni műveleteinek főparancsnoka csapott össze a republikánus elnökjelöltségért.

A Democrat for President? – tette fel a hihetetlen választ váró kérdést Russ Meyer klasszikus popfilmjében, a Faster Pussycat! Kill! Kill! (1965) c. dolgozatban egy redneck. És Jack Kennedy és Lyndon B. Johnson (1960-68) és a nemrég elhunyt Jimmy Carter (1976-80) elnökségein kívül nem is volt demokrata elnök Clintonig. (Azóta is csak Obama 2x és Biden egyszer.)

Donald Trump bő egy hónapja elnök ismét és már több galibát csinált, mint mondjuk Richard M. Nixon másfél ciklus alatt, míg le nem kellett mondania a Watergate-botrányt követő impeachment nyomán. Trumpról az elmúlt hónapban egyre inkább bizonyossággá kezd válni, hogy Putyin érdekében politizál az Egyesült Államok elnökeként, hogy nem csak az 1976-os sejtés van a csehszlovák titkosszolgálat (StB) – és így a KGB – látókörébe kerülésről, melynek oka a disszidált morva síbajnoknő, Ivana Zelnickova, a későbbi Mrs. Trump volt.

1987-et is emlegetik, mikor Moszkvában járt, Trump Towerről fantáziált elvtársakkal, anyagi segítséget is kapott, és egy hajdan moszkvai kágébés, most kazah titkosszolgálati vezető elmondása szerint „Krasznov” fedőnéven lett KGB társadalmi kapcsolat. Már 2016-ban ezt vizsgálta a fél világ, aztán elült a dolog, de mostanában igencsak vehemensen kerül elő.

Jalta2.0 a gondolat, az oroszokkal folytatandó jövedelmező gazdasági kapcsolat reménye Trumpéknál felveti az európai befolyási övezetek újraosztásának gondolatát. Tehát a NATO visszavonulását 1997-es határai mögé – azaz Magyarország, Lengyelország és Csehország, valamint a később csatlakozók csatlakozásának visszavonását –, a legitim orosz befolyást ezeken a területeken.

Háááát, elég lúdvérces álomnak hangzik! A szerencse benne, hogy Trump körülbelül úgy gyémántszilárdságú, mint a magyar alaptörtvény, a „Szájer-alkotmány”; az utolsó fülbesúgójára hallgat, a csillagot letagadja az égről („Zelenszkij diktátor? Nem hiszem, hogy ilyet mondtam volna”), feledékeny és nem tud ellenállni a hízelkedésnek, a televízió az ő világa, hírműsorok és valóságshowk; egyszerű lélek tehát: baszni szeret, és minden szinten, mint egy 12 éves bully.

A „Dühöngő Cajun” más típusú figura – cajun = Francia-Kanadából a Mississippi-deltába vándorolt francia mocsári paraszt, a még szabályozatlan Tisza pákászainak rokona, a híres gumbo nevű helyi halászlé legjobb verzióinak készítője a cajun –, James Carville, aki Clinton főstratégájaként egyszerre verte George H.W. Busht és Rorr Perrot-t és most a stratégiai visszavonulást javasolja. Nem másért, minthogy főjön a narancssárga elnök a saját levében; az amerikaiak nem szeretik a káoszt, zűrzavart, zakotaságot és amit a Fehér Házban látnak, az káosz, zűrzavar, zakotaság. „Fehér golyó tizedes” – a pool billiárdból, illetve a snookerből; a “Dühöngő Cajun” másik országosan ismert indián neve – elmenne a csatatérről, otthagyná a harcot? Nehezen hihető.

A mostani visszavonulás taktikája és stratégiája indián technika: ezen a télen és a tavaszon hagyniuk kell a demokratáknak, hogy a republikánusok maguk alatt fűrészeljék a fát, és a Medicaid és az adóhivatal körüli barkácsolások az átlagamerikaiaknál be fogja tenni a kaput; azok között, akik nem valamelyik óceánparton élnek több, mint évi 100,000 dollárból, és nem érdekli őket a titkosszolgálatok átszervezése vagy Amerika világpolitikai szerepvállalása, és megválasztották Trumpot, rá szavaztak, mert utálták az eliteket és Trump bunkósága önismereti elemeket szólított meg bennük.

Carville kritikusai, bár tisztelik őt, de dermesztőnek találnák a semmittevést. A cikk szerkesztői, a The New York Times szerkesztők szerint viszont Carville ajánlata nem a nemcselekvés, hanem hogy tetessék magukat halottnak egy időre, mint megannyi csicsimek, apacs, vagy navajo harcos a prérin. A demokraták elbuktak az ellenállás eddigi politikájával, „besároztuk magunkat egy megnyerhetetlen háborúban” – mondja a guru, ilyen esetben vissza kell vonulni az aktuális csatatérről és egy másik irányből támadni később. „Egy merész politikai manőver ideje jött el, Demokraták!” – mondja a nagyokos veterán.

Még Tucker Carlson – Orbán amerikai médiamentora – is egyetért abban, hogy bár a republikánusok jók a kampányban és győzni is tudnak, de simán hülyék a kormányzáshoz. Simán hülyéket nevezett ki Trump miniszternek: alufóliasisakos vírustagadót egészségügy miniszternek, a hírszerzés nemzeti igazgatója egy feltételezette abuzív jógaklub cheerleadere lett, és egy furcsa tetoválásokat viselő tévébemondót megtett védelmi miniszternek.

Ennek egy eredménye lehet: a rendetlenség. És semmi nincs, ami jobban bosszantaná az amerikai közvéleményt, mint a rendetlenség és a működésképtelen gazdaság. Momentán semmi nincs a demokraták kezében, amivel ezt legitim módon megváltoztathatnák. Nincs egyértelműsített ellenzéki vezető, nincs a kormányzat egyik ágazatában sem ellenőrzési lehetőség: a legmerészebb most a „roll over and play dead”-politikája, aztán, ha majd a Trump-adminisztráció „”az alacsony 40-es, vagy a felső 30-as kategóriába csúszik a mérések szerint, akkor kell előjönni, és hiénacsordaként a nyakukat támadni”.

A katonáknak van szava erre: taktikai szünet – kijönni a napi kocsmából, kicsit olyan ez, mint az az elmúlt 15 évben önérdekből soha meg nem valósult magyar ellenzéki javaslat, hogy nem felvenni a képviselői státuszt, nem bemenni a Parlamentbe – amit egyébként a Fidesz sikeresen gyakorolt ellenzékből, mikor csak Navracsics frakcióvezető járt be az Országgyűlésbe.

A Demokrata Pártnak kompetens erőnek és nem káoszpártnak kell lennie. „Ne dobjanak franciakulcsot az egyenletbe” (do not throw a monkey wrench into the equation), félreállni, nézni a vergődést, flörtölni a republikánus teljesítményhiánnyal. Ezt már azok a kongresszusi demokraták is tudják, akik 2028-ban indulni akarnak. Hagyni kell a republikánusokat morzsolódni, lerohadni, mert sokat fognak morzsolódni és lerohadni, ez látható. Mikor a diszfunkció paralizálja őket, kötelet adni nekik, de nem arra, hogy kihúzzák magukat a mocsárból.

Nem fog sokáig tartani, már látszik a közvéleményváltozás. James Carville szerint idén novemberben jön az első esély: Virginia állam kormányzóválasztása, ahol a most elbocsátott szövetségi alkalmazottak jelentős része él, mintegy 144,000-en és ők nem éppen hálatelt ajakcsücsörítéssel fogják kiejteni Elon Musk (DOGE) és Donald Trump nevét a szavazófülkékben. Ennek a pillanatnak kell annak lennie, mikor a demokraták magukhoz rántják a kezdeményezést és újrakezdik keresztes hadjáratukat – jövendöli James Carville.

Fél évszázada – emlékeztet – Muhammed Ali bebetonozta magát, hírnevét, hogy ő a földtörténet legnagyobb nehézsúlyú bokszolója, és nem azzal, hogy a dicsőségig vert illetve hagyta volna veretni magát, hanem a stratégiai visszavonulás taktikájával. Mikor George Foremannel került szembe a kongói Kinshasában – Rumble in the Jungle – akinek 40 győzelméből 37 volt kiütéses, Ali akkor azt a híressé vált taktikát választotta, hogy a ring köteleinél kibekkelte Foreman hatalmas jobbosait és balosait, csak kis ütéseket kapott be addig, míg Foreman elemei lemerültek, és akkor a nyolcadik menetben jött a mindent eldöntő jobbegyenes Ali részéről. A kiütés.

Trumppal szemben ez most még csak az első menet. Csak a nyolcadikig nehogy valami helyrehozhatatlan történjen!

Vágvölgyi B. András