A legrosszabb kisebb rossz formájában látszik megtörténni ma, 2022. 02. 22-én, midőn e sorokat rovom. Oroszország az eddigi de facto „független”, szakadár ukrajnai területekere, a luhanszki és donyecki „népköztársaságokra” telepedett rá, elismerte függetlenségüket és katonailag benyomult a területükre. Volt már hasonlóra példa, éppen harminc esztendeje. 

Mikor 1992. márciusában az usankás, pufajkás, gumicsizmás parasztok, akik délelőtt 10-kor már a részegség egy előrehaladott stádiumában ásták a lövészárkot a moldáviai Anneni Noi közelében, a fagyott földben II. világháborús, német Tigris tankokba való fel nem használt lőszert találtak, az usankás, pufajkás, gumicsizmás parasztoknak széles jó kedve támadt. Örültek, mint a gyerekek, rögtön szétszedték a páncéloslőszert, robbantgatták elvörösödött fejükön infantilis mosollyal, dülöngélve ugráltak a hófoltokon, mint egy komplett óvodai kiscsoport és oroszba-hajló románul, vagy románba-hajló oroszul trágárságokat kiabáltak, látszólag élvezték az életet.

Szemlélőként a dolgok időbeni egymásra torlodásának szimbolikáján merengtem aktuálisan: több mint negyven évre voltunk a világháborús harcok befejeződésétől. Miként már ezeken a hasábokon is többször szó esett róla, a Szovjetunió 1991. karácsonyán adta át lelkét a Teremtőnek, na, nem Leninnek, hanem a jóistennek; a „szövetségbe forrt szabad köztársaságok” arra gondoltak, kipróbálják a függetlenséget a Velikaja Rusz („nagy Oroszország”) nélkül.

Aminek persze problémája volt, már akkor is és azóta is, hogy a szovjet idők a ruszizálás, az oroszosítás jegyében teltek, Lettországtól Kazahsztánig jelentős orosz ajkú populációt sikerült a korábbi balti köztársaságtól az egykori kánságokig telepíteni, ez az orosz ajkú lakosság pedig mérsékelt lelkesedéssel fogadta az önállósodást követő kisebbségi helyzetet.

A világháború első szakaszában a sztálini/posztsztálini időszakban eltagadottan milliós mértékben álltak át szovjet állampolgárok az eleinte a sztálini terror alóli felszabadítónak tekintett németek oldalára; főleg a nemzetiségiek, ukránok, krími tatárok, lettek, litvánok, kalmükök és csecsenek, cserkeszek gazdagították a Waffen SS alakulatait. A szovjet történelem eltagadott, de a privát emlékezet által nem elfelejtett részletek ezek. Persze a német ideológia szláv Untermensch-koncepciója hamar megrendítette ezt a felszabadítónak tekintést.

1992 márciusában a helyi kontakt rögtön egy Dnyeszter-parti temetésre vitt minket, Magyar Narancsos/Fekete Dobozos riporterkülönítményt és forgatócsoportot. Két, a szovjet hadseregből frissen leszerelt moldáv (román) fiú temetése zajlott, ők valamiért (csajozás?) átmentek vesztükre a folyó keleti partjára, kozák önkéntesek kapták el őket, egy mészárszékben zajlott a kihallgatásuk, a ma olvasóinak wellbeingje érdekében nem mennék itt nagyon részletekbe, annak idején megírtam, vissza lehet keresni.

Nyitottkoporsós temetés, acélfogsorú pópa, jajveszékelő, némileg Gábor-cigánynak kinéző gyásznép; úgy éreztem akkor is, most is, hogy ez volt a leginkább voodoo-szertartásra hajazó esemény – persze vad bizantin ízekkel –, amit valaha is láttam. A kozák önkéntesek a Dnyeszter túlpartját akarták, sikerrel, leválasztani az önálló, és akkor sokak hitében esetlegesen Romániához csatlakozó Moldáviáról. (Vö. Románia-szerte tipikusan az utak menti betonfalakon azonos tipográfiával – mely a román titkoszolgálatok kordinációját sejteti –, kiírt „Besarabia e Romania”, felirat, mely sokkal gyakoribb pl. az „Erdély magyar” grafittiknél.)

Transznisztria, a Dnyeszter balpartja orosz-ukrán többségű országrész, a moldáviai ipar 80, az energiaipar 90%-a tanyázott akkor erre, a transznisztriai szakadárok oroszok voltak, önkéntesek támogatták őket, magukat kozáknak tituláló oroszok harcoltak a cirillbetűs írásmódot épp levetkező helyi románokkal, és háromoldalú volt a háború, mert részt vett ebben a Transznisztriában állomásozó Lebegy tábornok vezette orosz 14. hadsereg is.

Szeretik az oroszok az ilyen jellegű threesome-okat, külön lehet hivatkozni a reguláris alakulatok ténykedésére és az államilag persze támogatott paramilitárok tevékenységére. Nincs ez másként 2014 óta az oroszok által kontrollált Ukrajnában sem, ami a Krím és a Donbasz.

Pusztító ez a pusztai háború – az oroszok nem szeretnek hegyek között háborúzni, az ő terepük a sztyeppe, a laposföld, nemhiába óvakodtak a Kárpátoktól 44-ben, vagy hagyták Jugoszlávia felszabadítását dinári szerb magashegyi géppuskás partizándinasztiákra –, és még pusztítóbb lesz, ha kiterjesztik a donyeck-luhanszki akciót egy teljeskörű invázióra, ami a II. világháború óta a legnagyobb harci cselekmény lenne Európában. Mert az ebben a pillanatban nem teljesen világos, hogy a komoly szankcióktól, ellehetetlenüléstől való félelmében Putyin arcmegőrzésnek, ráncfelvarrásnak gondolja az amúgy is de facto orosz ellenőrzés alatt álló területek annexióját, vagy tartja magát az eredeti elképzeléshez, a kijevi kormány megbuktatásához.

A litván miniszterelnök, Ingrida Šimonyté a putyini magyarázatokat Kafka és Orwell fantáziáját meghaladó bullshitnek nevezte Twitteren: „amit látunk, az szürreálisnak tűnhet a demokratikus világnak, de a mód, ahogy válaszolunk rá a jövő generációit meghatározza majd”. A semleges Svédország, történetében először a NATO-val tart hadgyakorlatot a Balti-tengeren, mely az első lépés lehet az ország semlegességének feladása felé. A német álláspontban változás állt be: az orosz támadásról szóló első hírre közzétették, nem adják át az Északi Áramlat2-őt, az EU pedig orosz bankok és magasállású magánszemélyek esetében hozott szankciókat.

Korán jött hír volt, hogy Orbán Viktor rögtön az egységes uniós szankciócsomag mellé állt, azután derült ki a Guardian hasábjain, hogy azért megpróbáltak hintapolitikusan ortályoskodni részkérdésekben.

Hamár szó esett az orwelli világról: Eurázsia akcióiról egyeztetett Óceánia (Antony Blinken) és Kelet-Ázsia (Wang Yi) külügyminisztere, hiszen Washington elsődleges célja nyilvánvalóan a nyílt orosz-kínai szövetség megakadályozása. Mellesleg az oroszok most udvariasak voltak, bevárták a pekingi téli olimpia végét a háború megindításával, nem úgy, mint a legutóbb, Grúzia megtámadásával (2008).

Ukrajna létének megkérdőjelezése általános ma az orosz közbeszédben, Putyin bolsevik kreációnak nevezte az országot, Lavrov külügyér pedig annak a nézetének adott hangot, hogy a „2014-es puccs óta az ukrán rezsim nem képviseli azoknak az embereknek az érdekeit, akik Ukrajna területén élnek”. Erre jött az ukrán városvezetői jobbegyenes:

„Kijev nagyszerű város volt már akkor is, amikor még Oroszországban mindenfelé mocsarak voltak, és senki sem gondolta, hogy egyszer majd Moszkva kinő belőlük” – mondta Vitalij Klicsko nehézsúlyú ökölvívó, Kijev polgármestere, Putyinnak üzenve, tűrje el: Ukrajna saját jövőt keres magának az orosz birodalmon kívül.

Borzalmas és szerencsétlen, szánnivaló háború volt harminc éve Moldáviában. Történelmi sérelmek gerjesztették, magam kérdeztem egy kozák atamánt Tiraszpolban, hogy ki az ellenség. „Fasiszticseszkoj rumunkszkoj vlaszty”, a fasiszta román hatalom – válaszolt Fegya parancsnok a kvasz-szagú óvóhelyen –, mint 1918-ban. Történelmi sérelmeknél és agresszíven gyakorolt identitásoknál nincs veszélyesebb a mában sem, pedig ezek is csak aktuálpolitikai, hatalmi eszközökként előásott ásatagságok, melyet hazánk legújabbkori történelméből is ismerhetünk jól.

A harminc év előtti transznisztriai háború úgy zárult le, hogy máig van Moldáviának egy keleti széle, ami orosz protektorátus és egész pontosan a brezsnyevi „pangás éveit” jeleníti meg, borostyánba fagyott mini-Szovjetúnió, hatalmas Lenin-szoborral és ellátási nehézségekkel.

Hogy sikerült azt a konfliktust lezárni, ahhoz akkor az is kellett, hogy ott legyen Lebegy tábornok és az ő 14. hadserege. Lebegy a jelcini éra embere, erős embere volt, már a Putyin-korszak elején lezuhant helikopterrel Szibériában; kiiktatódott ő is a további orosz életből, mint Hodorkovszkij, Berezovszkij, Guszinszkij vagy Abramovics. Vajon Szergej Sojgu aktuális orosz hadügyminiszter szokott-e a sorsán morfondírozni? És Putyin?

Vágvölgyi B. András

Címlapkép: Orosz zászlókkal ünnepelnek emberek Donyeck belvárosában 2022. február 21-én, miután Vlagyimir Putyin orosz elnök aláírta a két önhatalmúlag kikiáltott délkelet-ukrajnai szakadár terület – a „Luhanszki Népköztársaság” és a „Donyecki Népköztársaság” – függetlenségének elismeréséről szóló dokumentumot (forrás: MTI/AP/Alexei Alexandrov)

Adj szja 1%-ot, hogy megtudd, mire megy el az adód 99 százaléka! Átlátszónet Alapítvány: 18516641-1-42 from atlatszo.hu on Vimeo.