1991. novembere számos ügyben a finálé korszaka volt, de valaminek a vége ugyanúgy a kezdete is valami másnak, az overtűrök éppúgy barométerként imponáltak, vagy nem imponáltak, mint ahogy a zárszavak segélykérő sikolyként és farkasüvöltésként hasítottak az északi félteke nyákos noktürnjébe, hogy végre új szörnyek születhessenek. 

1991. novemberének válságzónái háromosztatúak. Egyfelől ott volt a Nyugat-Balkán, akkor még mindközönségesen Jugoszlávia, a JNA és a szerb paramilitárok learatták első nagy „gyözelmüket”, a horvátok feladták Vukovárt. Volt aztán Kuvait és Irak, Közel-Kelet, technikailag Ázsia, aholis amerikai barátaink részlegesen leverték a gyarmatosítani készülő Szaddam Husszeint, mint vak a poharat, azzal a később fájdalmassá váló hibával, hogy magát Szaddam Husszeint a helyén hagyták, pedig nem kellett volna.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Tudható volt a rezsim tömeggyilkos jellege, tudható volt Halapdzsa, a kurdisztáni város, ahol Husszein vegyi fegyvert vetett be a civil lakosság ellen, tízezernyi megfullasztott lakos; tudható, hogy a kurd városokat, falvakat taposóakna-gyűrűkkel vették körül, utóbbiakat a peshmergák (kurd gerillák) „kebab módszerrel” tisztították – birkanyájakat tereltek az elaknásított területekre, ha a robbanó bárányok nagyobb darabokra robbantak, abból még mindig lehetett dönert csinálni –, az amerikaiak repüléstilalmat vezettek be Észak-, és Dél-Irakban, mintegy a kurdokat és a siítákat védve. (Szaddam Husszein rendszere a „szunnita háromszög”, Tikrit, Bagdad, Falludzsa uralma volt, akárcsak később a Da’esh, vagy népszerűbb nevén az Iszlám Állam (ISIS).)

És volt a harmadik válságzóna, a „szövetségbe forrt szabad köztársaságokat” (irónia) egyesítő, tizenegy időzónán keresztülnyújtózkodó eurázsiai birodalom („az ország, ami fölött soha sem megy le a Nap”), ahol, úgy tűnt akkor, s tűnik ma is: nem jött be a sztyeppék szocializmusa, a természetet legyűrő tervező emberi agy diadala, a permafrosztba rohasztott emberáldozat-tízmilliók sznvedése, fel kellett adni a szuperhatalmi álmok kergetését. (Maradt utána a kozákokádék.)

Ebből a hármas válságból kettő Magyarorság tőszomszédságában kaotizálta magát. Vukovár ostromáról, a barcsi bombázásról esett már szó e hasábokon, az akkor még el nem ismert Horvátországnak leszállított volt munkásőrségi Kalasnyikovok ügyét átideologizálva, a megfogalmazott öncél ellenében, és idétlenkedve kezelte a konzervatív magyar kormány. Az ideológiai kötés a nyugati kereszténységben való közösség – szemben a „rőt Bizánccal” – motiválta, turbózva azzal, hogy a Krešimirek óta Horvátország nagy része a magyar álladalom szerves, bár nagyjából autonóm része volt. A megfogalmazott öncél Antall József parlamenti székfoglalójából ered, az új miniszterelnök „15 millió magyar” vezéregzekutívjának láttatta magát, namost a „magyar” érdek a Vajdaságban élő több, mint félmillió magyar életkörülménye lett volna és nem a horvát katolicizmus támogatása.

A horvát Baranjában (a háromszög, ami 1918 után Baranya megyéből az SHS-királysághoz került) is éltek magyarok, a tízezres létszámot alig meghaladóan, ottani magyar kisebbségi területen is folytak harcok Szentlászló (Laslovo), Vörösmart (Zmajevac) és Csuza (Suza) térségében, kardozott erre a szinte operaszínpadi szinten romantikus „hős” Eduardo Rózsa-Flores, és a szerb/jugoszláv vezetés a „felperzselt föld” taktikáját választotta. Ám az is tudható volt aktuálisan, hogy az eszéki horvát polgármester/városparancsnok Branimir Glavaš a neutrális szemlélő számára nem sokkal jobb arc, mint a szerb csetnikvajda Vojislav Šešelj, és, a közelgő boszniai háborúra is kacsingatva az, hogy a horvátlakta Nyugat-Hercegovinában „nem terem más, csak kövek, kígyók, és usztasák”.

A deklarált magyar érdek a vajdasági magyarok voltak, félmilliót meghaladó lélekszámmal, mérsékelt vággyal, hogy résztvevői legyenek egy horvát-szerb háborúnak. Ez a félmilliós lélekszám mára lefeleződött – volt olyan időpillanat egy általam vezetett kis szerkesztőségben, hogy a nagyjából harmicfős dolgozói létszámból hatan voltak vajdasági katonaszökevények és/vagy menekültek –, az antalli terv dugába dőlt, és a háború végével a horvátországi és boszniai krajinák szerb menekültjei is a Bácskát és a szerb Bánátot választották új hazának, a korábbi etnikai arányokat gyökerestől felforgatva, a térséget tovább homogenizálva.

A jugoszláviai magyar kisebbséget semmilyen formában sem sikerült megmenteni, de legalább segíteni.

A Szovjetunióval kapcsolatban némileg más volt a helyzet. Szerencsére 1991. júniusában az utolsó szovjet katona is elhagyta az országot, számos országlakos 1956-os álma vált valóra. Államadóságot hagytak maguk után, csúnyán környezetszennyezett területeket, laktanyákat, lőtereket, a tótvázsonyi rakétasilóból már két évvel korábban elvitték az itt, és a magyar vezetés hozzájárulása nélkül hadrendbe állított SS 20-as, nukleáris töltetet hordozó középhatósugarú rakétákat, melyek célpontjai Dél-Franciaországban és Észak-Olaszországban (példálózó felsorolást tartva: Marseille, Velence) voltak, de egy NATO ellencsapás esetén kedvelt tavunkat (Balaton) sem betonozhatná most ki ebben a formában a NER, maximum Mad Maxes kalandpálya lehetne a helyén, amit vegyvédelmi öltözetben élvezhetnének az érdeklődő túlélők.

A Szovjetunió az augusztusi Jakovlev-puccs után recsegett-ropogott. Virágkoszorús balti leánykák, lett lövészek és litván „erdei emberek” (szovjetellenes partizánok) hím leszármazottai formáltak élőláncot Észak-Észtországtól Dél-Litvániáig hazafias pásztorábrándokat énekelve, talán még Sztálin kurvaanyját is ajkukra vették. Koraősszel kimondták hazáik elszakadását a Szovjetuniótól, ezt ugyan senki nem ismerte még el diplomáciailag, de fontos lépés volt a Szojuz szétverésében.

A Dzsóhár Dudajev ezredes vezette Csecsenföld is kinyilvánította függetlenségét, abházok baszakodtak grúzokkal a Kaukázusban, örmények ittak a „törökök vérére” („ma torkemi!”), azeriek az örményekére, az összes közép-ázsiai párttitkár és KGB-főnök elkezdte magában látni az új khívai kánság kánját, a Selyemút vámszedőjét, és az ukránok is elkezdtek történelmük eladdig asztal alá söpört figuráival, úgyis, mint Mahno, Petljura, Sztyepan Bandera, foglalkozni, amivel a glásznosztyig nem volt lehető. Gorbacsov a háttérbe szorult, Jelcin pedig egy vodkásüveggel hadonászva az előtérbe.

Mint egy szimfonikus zeneműben, fájdalmas vonósok fortissimóinak pergőtüze készítette elő a nagy, üstdobbal megerősített kódát, mely a Szovjetunió szemhéjját csukta le karácsonyra.

A jelenidejű nyugati mitológiában a Vörös Hadsereg, a furtonfurt szovjet kémek, ideológiai diverzánsok, szabotőrök, besúgók és provokátorok helyét valakinek át kellett venni, némi tétova egyik lábról a másikra állás után egy időre az oroszajkú szervezett bűnözés (Vor i Zakon) vette át a helyét, a két főváros (Moszkva, Leningrád) mellé lett egy harmadik, Brighton Beach. A New York-i Coney Islandtől egy megállóra vagy az óceánparti boardwalkon húszperces sétára lévő negyed orosz lakosainak jelentős része került az FBI látókörébe, mint szervezett bűnöző, lásd e témában a Little Odessa és a Moscow on the Hudson c. dokumentumértékű hollywoodi filmeket. (Mondjuk később Guy Richie-nél sem rossz az a jelenet, mikor a ruszkij medvegy elpusztíthatatlanul űzi-hajtja Gerard Butlert Nyugat-London vöröstéglás utcáin.)

Várni kellett még Vovára, aki a drezdai KGB-kirendeltségen pallérozódott, aztán Szobcsak polgármester jobbkeze lett Péterváron, majd a Szovjetunió bukását és a valamennyire demokratizált Oroszországi Föderáció létrejöttét „geopolitikai karasztrófának” látó Putyin érkezéséig. De nem sokat!

Vágvölgyi B. András

Címlapkép: Szombathely, 1991. június 30. – Egy enyészetnek indult címer a volt szombathelyi szovjet laktanya alakulóterén, az elmúlt 40 év relikviáiból nyílt kiállításon. MTI Fotó: Czika László