Azzal volt a minap tele a kormánypárti agitprop, hogy minden amerikai elnökök legjelenidejűbbike, Donald Trump az egyik közelmúltbeli víkenden telefonon zaklatta minden magyarok téeszelnökét Orbán Viktort. Nyilván kampánytanácsért esengett, a magyar kolléga, az egybites szavazók apostola, a gerrymandering (a választókörzetek hatalmi érdekeltségű átrajzolása) prófétája, a white trash-életérzés fogadatlan prókátora mit tenne Pennsylvániában, Ohióban, Michiganban. Emlékszünk még hogyan sikerült Orbánnak új keletű barátja, Netanyahu közbenjárására meghívást szerezni a Fehér Házba, ahol heveny szájszélnyalogatással, nyakkendőbog-igazgatással, látható boldog izgalommal ült az Ovális Irodában Trump mellett alig pár órás washingtoni vizitje idején. Érdemes visszatekinteni, pont harminc éve hogyan nézett ki az akkori magyar miniszterelnök state visit-je ugyanitt.

Támogatási kampány

Mint megannyi magyar, én is felteszem időről-időre a kérdést magamnak, akárcsak a mezőtúri Rákosi együttes fiatal punkzenészei („hogy jutottunk idáig?”) és ebben mi volna a személyes felelősségem, ha ilyesmi egyáltalán detektálható.

81%

Év végéig még

19 885 062 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Amin el szoktam gondolkodni, az az Antall-kormánnyal kapcsolatos türelmetlen sajtókriticizmusban vállalt szerepem.

Megérdemelt-e Antall József kormánya megengedőbb, türelmesebb, kevésbé irónikus, szatírikus, parodizáló hangot? Néha azt gondolom nosztalgice egy sokkal jobb korra visszatekintve, hogy igen, nem kellett volna pl. az MDF valahanyadik országos gyűléséről a Such Györggyel közösen jegyzett Narancs-cikknek azt a címet adni, hogy Csótányok a homokozóban, mégiscsak ez volt a gyülde, ahol komoly lépéseket tettek az aktuálisan „komplett náci alapvetést” jegyző Csurka István kizárására a pártból.

Antall konzervatív volt, „tweedzakósnak” hívom én az ilyesféléket – pro domo: nem a tweedzakó teszi a „tweedzakóst”, vö. vadászati világkiállítás szervezőteam –, Maurice Schumann és Konrad Adenauer kedvelője, európai távlatok szemezője, javíthatatan zápádnyik, aki felülről nézte a národnyik izmozást.

Persze az irredenta volt a neveltetése, reverenciával volt a konszolidált horthyzmus irányába, gr. Bethlen István példaképei közt lehetett, családi tradíciójának progresszív vonulata is a korabeli államigazgatásból eredt. Alámerült, kibekkelt 1957-ben, ahogyan ezt Fehér Ferenc filozófusnak mondta még a korai kádárizmusban, úgy viselkedett, ahogy az itthonmaradt magyar társadalom nagy része.

Persze én a lázadókat szerettem.

Aztán eszembe jut a dölyf, az úrhatnámság, a tanáros beszéd, az erős, főleg történelmi kérdésekre vonatkozó edukatív hajlam, a rendszerváltás korai (1987-92) szakaszában fontos, megkerülhetetlen és nagyon pozitív szerepet játszó újságírótársadalom lemikiegerekezése, és akkor visszakozok a nagy megengedő hangulatból ismét tudatosítva azt, hogy a nosztalgia az egyik legretrográdabb életérzés.

Jó példa erre Antall 1990 őszi amerikai útja, melyről a heti Beszélőbe írtam riportot. (A szamizdat Beszélő 1989 nyaráig működött, hetilap lett a folytatás Kőszeg Ferenc főszerkesztésében, az őszi próbaszámokban munkatársként írtam, Solt Ottília volt a felső kapcsolatom; de akkor indult a Narancs is, azt választottam, ám később is írtam olykor a Beszélőbe Ottília kérésére. Nem volt ez másként Antall washingtoni fellépése idején sem, mikor épp az amerikai fővárosban időztem szeptember-októberben a liberális véleményújság, a The New Republic médiagyakornokaként.)

Egy magyar úr Washingtonban volt a dolgozat címe, és sikerült fehér házi belépőt szereznem. „Nagy Ferenc óta az első demokratikusan választott magyar miniszterelnök látogat az Egyesült Államokba, mennyi izgalom, mennyi érdekesség” – írtam ifjonti pikírtséggel. Ám mielőtt Washingtonba látogatott Antall József, előbb New Yorkban időzött, Soros Györggyel találkozott, a Világbankkal, IMF-fel, Zsidó Világkongresszussal.

Ment volna Clevelandbe (régen: 300, 000 magyar-amerikai lakos) és Detroitba (1970-es cenzus: 30, 000 magyar-amerikai lakos), de ezeket menet közben lemondta. Detroit érthető, az a város a kilencvenes években árnyéka hajdani magamagának („Paris in America”), faji zavargásoktól sújtott rapes gettó, „murder capital”, bár a világ akkori legnagyobb vállalatának (General Motors) még mindig ott volt a központja.

Clevelandben látogatást tett volna a miniszterelnök egy magyar református öregotthonban is.

„Szerda dél. A Kossuth-házban gyülekeznek az itteni magyarok (…) Gereben István, az Észak-amerikai Magyar Szövetség titkára pedig egyre keserűbben mondja a who’s who-t. Forgat a clevelandi NBN, a helyi magyar tévé, megérkeznek a Szabadság tériek is, a magyar televíziózás nagy öregje, Regős Sándor vezetésével. Aztán vijjogás, szirénák, és a rendőrmotorosok vezetésével megérkezik a miniszterelnöki limuzin – szép hosszú –, a reluxán keresztül látom, ahogy külügyminiszterünk a biztonsági emberek gyűrűjében intézkedik. Bejönnek, középen megáll Antall, mellette Jeszenszky és Bollobás Enikő, az ember azt is gondolhatná, családi fotózáshoz sorakoztak fel ilyen szépen. Mélyértelmű beszédet hallhatunk, párhuzam vonatik az ’56-os szuezi válság és a mostani öbölbeli konfliktus között. Súlyos gondok nyomasztják a nemzet kormányát, minden magyar összefogására van szükség. Támogatásra, lobbyzásra szólítják fel az ötven-hatvan egybegyűltet, elhangzik egy bankszámlaszám is. Kicsit egy jótékonysági bálon érzem magam, közvetlenül a tombola előtt.”

Az amerikás magyar nagy populáció, történetünk idején még 1,5-2 millió emberről beszélhettünk. Az Amerikai anzix (r: Bódy Gábor; 1975) honvédkartográfusai szerepében Cserhalmi György és Csutoros Sándor már ifjan megmozgatta a fantáziát, ezt éreztem beteljesülni, mikor egy másik magyar miniszterelnöki látogatás – Horn Gyula, aki csuklós Ikarusszal hajtatott a Fehér Házba 1995-ben – idején az Arlingtoni Nemzeti Temetőben katonai tiszteletadás mellett újratemették Asbóth Sándort, aki a szabadságharcban alezredes volt, majd az amerikai polgárháborúban az északiak dandártábornoka. Később az Egyesült Államok első argentínai és uruguayi nagykövete, ott hunyt el.

Aztán 1907-08-ban „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”, bár még erős volt a kötődés, egyes források szerint 1914-ben, a háború kitörése után 30, 000-en álltak sorban hazánk, az Osztrák-Magyar Monarchia New York-i konzulátusa előtt, hogy jelentkezzenek önkéntesnek. A DP-k (displaced persons), az 1945-ös emigránsok, akik közül sokan Németországban kerültek amerikai fogságba vagy táborba, és akik között bőséggel voltak nyilasok, vagy a Horthy-rendszer hívei és működtetői egészen nyilvánvalóan gyűlölték az 1948-asokat, akik viszont a feudalizmus ellenfeleiként maradtak otthon, míg a sztálinista hatalomátvétel bizonyossá nem vált számukra.

Jobboldali szociáldemokraták és minden egyéb koalíciós és demokratikus párt hívei, tagjai voltak ebben a csoportban. Az 56-osok újra egy nagyobb csoport volt, zömében akkori fiatalok. Csoportosan ment New Yorkba a Halász-színház, a későbbi Squat Theather kommunája, és jelentősnek számított egy időben az amerikai bűnüldözés történetében az etnikai szervezett kriminalitás frontján a dél-kaliforniai „papirosok” maffiája, mely magyar képződmény volt, az 1984-es, a kommunizmus által bojkottált Los Angeles-i olimpia idején az odafáradó sportvezetőkkel és sportújságírókkal is meghitt viszonyt alakított ki. Barta Tamás (szólógitár, LGT) vagy Lantos Piroska (manöken) tudna erről bővebben beszélni, ha nem lőtték volna le őket.

Antall ízlésébe a jobbos, jobbközép, konzervatív magyarok fértek bele, velük igyekezett találkozni.

„A báli hangulat este a Rock Creek Park melletti magyar követségen folytatódik, Zwack nagykövet vezeti fel a miniszterelnököt, aki nagyjából ugyanazt mondja el, mint délben, illetve most még azzal a motívummal gazdagítja mondandóját, hogy a magyarság Andropov személyén keresztül hogyan formázta a világpolitikát. A teraszon ott sorakoznak az MDF főszakácsa által készített ételcsodák, a somlói galuskára kiéhezett amerikai magyarok ezt rohanják meg először, a panírozott rákocskák csak ezután következnek. A felső teraszról festőien lóg a sokadalom fölé a Zwack-lányok napozómatraca. Fesztelenül vegyülök el a tömegben, mikor bemutatnak az új MDF-es követségi első titkárnak, akivel ismerjük egymást Pestről. Jeszenszky kabinetfőnöke volt, csak egyikünk sem akarta magára venni az előreköszönés terhét. Amitől féltem, bekövetkezett: politikáról esik szó. »A jövő héten megyünk tüntetni a Demszky ellen, a levegőszennyezés miatt«– mondja, közben én arra gondolok, Csengey Dénes Wartburgján vajon van-e már filter. Beszélünk az itteni lobbyzási lehetőségekről. A lengyelek ebben itt hagyományosan erősek, a csehek a népszerűségi lista élén vannak, itt feltétlenül volna értelme közös közép-európai lobbyzást is csinálni. A követségi első titkár nem osztja véleményemet, magyar lobby kell ide, az amerikai magyarságra kell támaszkodni. Oké, mondom, de esetleg érdemes volna differenciálni. A miniszterelnöknek nem feltétlenül kellene olyanokkal fényképeztetnie magát, akiknek a clevelandi kertjében Szálasi Ferenc szobra áll, vagy olyannal, akinek egy neves politikus kampányából hajdani nyilas kapcsolatai miatt kellett távoznia, esetleg úgy is ismert az illető, mint Holocaust-revizionista. (…) Egy Szálasi-szobrot – mondom én – azért nemigen lehet egyszerű giccsadóval sújtható pisilő kisfiúnak álcázni. Kedvenc első titkárom megvetően végigmér, majd így válaszol: »A kormány nem kutatja, hogy ki mit tart a lakásában, így nálad sem tartunk házkutatást.« Eloldalgok a töltöttkáposzta-szag irányába.”

A másnap, a nagy nap krónikájánál ismét az önidézet fertőjébe esem:

„Csütörtök reggel, Fehér Ház, South Lawn. Jutalomjáték minden politikusnak. Lövik az üdvöt, még az iskolakerülő gördeszkás srácok is megállnak, vajon ki lehet a nagyfejű, akit fogadnak. A tengerészet, a tengerészgyalogság, a szárazföldi és a légierő egységei már felsorakoztak, az egész környék fel van lobogózva magyar zászlóval (igaz, a zöld sáv kicsit haloványabbra sikeredett, mint amit mi megszoktunk). Tíz előtt néhány perccel megjönnek a hírességek: James A. Baker, Jeszenszky Géza, Colin Powell, a hadúr, a Joint Chief of Staff. Elégedetlenül szólalnak meg mögöttem magyarul: »Kérlek öregem, azért egy négert ilyen pozícióba…« Bush rövid beszédet mond: Kossuth amerikai fogadtatása csak Lafayette-éhez volt mérhető, Magyarország már nem egy készülődő demokrácia, Magyarország demokrácia. Beszél segítségről, beszél pénzekről. Antall József dupla annyit szónokol, négy perccel lépi túl az előre megbeszélt keretet. A fordítás csapnivaló, és persze előbukkan belőle a történelemtanár. Egy cinikus amerikai azt mondja: »a new Castro, speakin’ long, tellin’ nothing« (Ez egy új Castro, hosszan beszél, semmit sem mond.) A tengerészgyalogosok ennek ellenére fegyelmezetten állnak,  hiszen ez a dolguk, és a parókás, piros kabátos zenészek is rezzenetlenek. Az előzetes megállapodás szerint Bushnak mintegy negyedórája volt Antallra, utána átadta Bakernek és Mosbachernek. Amerikában most két dolog izgatja a politikával foglalkozó embereket: a költségvetési vita és az öbölbeli válság. Este viszont Bush black tie-díszvacsorát ad a magyar küldöttség tiszteletére. A vacsorán megjelent mindenki, aki számít. Ott volt Tom Lantos és Edward Teller, Róna Péter bankár, Nicholas Salgo volt nagykövet, ott volt Tony Curtis, Kevin Costner, Larry Csonka, a Miami Dolphins futballcsapatának egykori legendás védőjátékosa. Nem volt ott Soros György üzletember, Mark Palmer volt nagykövet és az amerikai magyarok számos vezetője. A magyar delegációnak viccelődni is volt ereje, közölték, hogy ha a belső problémák miatt csökken is hazájában Bush népszerűsége, Magyarországon sziklaszilárd, úgyhogy nálunk bizonyára megválasztanák harmadszor is. A poén hibája, hogy Busht még Amerikában kellene megválasztani másodszor.”

Az idősebbek még emlékezhetnek, hogy Antall József nem kifejezetten karmolta az újságírótársadalmat, idegesítette a kérdezősködés.

„A magyar kormányküldöttség utolsó washingtoni programja a péntek reggeli sajtótájékoztató volt a National Press Clubban. Antall bejelentette, Magyarország önkéntes katonai orvosi csoportot fog küldeni az Öböl térségébe, folytatja a szovjet zsidók Izraelbe szállítását, ami emberbaráti okokból szívügye, rendületlenül halad tovább a gazdasági reformok útján, tántoríthatatlan eltökéltséggel szilárdítja a politikai rendszer demokratikus struktúráit, könyörtelenül lecsap a demokrácia ellenfeleire stb. stb. Egy újságíró a Wallenberg-ügyről kérdezte, Antall válaszában kihangsúlyozta, hogy Wallenberg a magyar nép mártírja is, a Hitler- és Sztálin-ellenes harc hőse. Az újságíró visszakérdezett: Antall talán tud valamit, amit más nem? Mitől hőse Wallenberg az antisztálinista ellenállásnak? Ezt nem kellett volna tennie. Dühbe jött ettől minden magyarok miniszterelnöke, és közölte, ő nem KGB-ügynök, és soha nem is volt az. A Romania Libera washingtoni tudósítója két kérdést tett fel, az egyik a romániai magyar kisebbség helyzetét érintette, a másik a magyarországi antiszemitizmusra vonatkozott. Az erdélyi kérdésre a külügyminiszter válaszolt, három mondatban összefoglalta álláspontját, láthatólag nem tulajdonítva különösebb jelentőséget neki ezen a fórumon. A miniszterelnök válaszolt az antiszemitizmus-kérdésre, és megállapította, hogy Magyarországon nincs antiszemitizmus, ezt elsősorban kormánya érdemének tudta be. Ezek után órájára pillantott, lezárta mondandóját és Los Angelesbe távozott. Délután kaptam meg az American Jewish Committee sajtóközleményét a hét eleji New York-i megbeszélésekről. A sajtóközlemény szerint Antall leszögezte: »Rendkívül nehéz és komoly gazdasági helyzetben vagyunk, de vannak pozitív dolgok is, vagyis még mindig olyan állapotban vagyunk, amelyben az ember biztonságban érezheti magát. Amennyiben nem vagyunk képesek arra, hogy megoldjuk a gazdasági problémákat, a társadalmi feszültségek robbanáshoz vezethetnek. Ez a robbanás először az én kormányomat sodorja el, azután azonban érinti a Magyarországon élő zsidókat is… Nyilvánvalóvá akarjuk tenni, hogy Magyarországon nincs antiszemitizmus, de hogy mi jön a kormányunk után, azt nem tudom garantálni.«”

Ebből is érzékelhető talán, hogy a hazánk iránti amerikai érdekődésnek sztereotípiákat is le kellett győznie 30 éve – nem függetlenül a Music Box c. Costa-Gavras-film (fősz.: Jessica Lange, Armin Müller-Stahl) 1990-es bemutatójától – , és a sztereotípia-legyőzés sokáig elég jól ment, de az utóbbi időben újfent megbicsaklani látszik.

Vágvölgyi B. András