1944. augusztusában léptek a szovjet csapatok először hazánk területére, pedig már Kun Béla is hogy várta őket. Román segítséggel léphettek, keleti szomszédaink tárgyév augusztus 23-án átdobták a váltót, az észak-erdélyi és ruszinszkói Kárpátokban kiépített Árpád-vonal pont annyit ért, mint a legendás francia Maginot-vonal négy évvel korábban: ez Belgium, amaz Dél-Erdély felől megkerülhetővé vált. Aztán szovjet barátaink itt maradtak 47 évet. 

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Kicsit most előreszaladunk az időben, nem 1990-es, hanem 1991-es eseményre irányozzuk ezúttal figyelmünk szpotlájtját. 1991. június 21-én, mely abban az évben is a leghosszabb nap volt, de nem a vikingek tűzugrása miatt hagyta el az utolsó szovjet katona is Záhony-Csap határátkelőnél a Magyar Köztársaság területét. Szovjet államadóságot, szennyezett altalajt, dzsuvát, mocskot, és egy megtört néplelket hagytak maguk után.

Kisgyerekkoromban anyai nagyszüleim Kecskemét főterén laktak. Szép nagy lakás volt, öt szoba, hall, cselédszoba, nagyapám rendelője (fogorvosi) váró. Ide is betört Kádár János médiaforradalma, a televízió, azt nézték esténként rendületlenül, a mesét én is követhettem. A szomszéd épület a repülőtér és más katonai létesítmények miatt „ideiglenesen” itt állomásozó számos szovjet alakulat kulturális központja volt; a népnyelv csak úgy hívta, az „orosz mozi”.

A hungarotelevíziózás technikailag gyenge lábakon állt, sokszor elzsizsikesedett a kép, a legnagyobb izgalom közepett, plö. konfliktus Mazsola és Manócska között, s a képernyő váratanul átállt a williamgibsoni fehér zajra. Nagymamám ilyenkor a készülékhez fáradt, kicsit tekergetett, bizgetett ezt-azt, majd lemondó gesztussal és felejthetetlen hanghordozással az mondta: „az oroszok”.

(Mármint a szomszédos oroszok zavarják a jelet, mint a Szabad Európát, csakhát ez Kádár János televíziója volt és akkor még a Hofi sem volt benne. Őhofisága miatt a Csehszlovák Szocialista Köztársaság hatóságai jó tízenévvel később zavarták az MTV-t a dél-szlovákiai, magyarul televíziózó nézőknek.)

Nem mondom, hogy tudatos lázadó voltam 18 évesen. Mint korosztályom jelentős részenek, az igazi találkozás a kommunizmusnak nevezett társadalmi szerkezettel és szövetségi rendszerrel a Magyar Néphadseregben eltöltött előfelvételis 11 hónap volt. A kalocsai kaszárnya mellett volt szomszédvár, szovjet légideszantos bázis, titokban jártunk át a kantinjukba olcsó vodkáért és félreértett civilizációs szupremáciatudatból kikacagtuk a hócsizmához melegítőnadrágot és drága szőrmebundát viselő tisztfeleségeket.

A laktanya hátsó részlegében irányzási gyakorlat volt aknavetőre, és én aknavetőkezelőre voltam szakosítva. Papp százados kicsi, sötét ember volt, későbbi, karcerből történt utóleszerelésemet is neki köszönhettem, ő vezényelte a gyakorlatot. Felállítottuk a 72mm-es eszközöket és azt kommandírozta, hogy válasszunk tetszőleges 150-200 méterre lévő célpontot, fókuszáljuk arra a célkeresztet. A szomszéd szovjet helikopteres egység garnizonjának előterében ficergett a nagy bolsevik, Vlagyimir Iljics Lenin egy négyzet alakú bádoglapra festett, kicsit pop artosra ékített portréja.

Én a célkeresztet Lenin boltozatos homlokán helyeztem el. Brahiból, dafkéból, szórakozásból – ahogy jeleztem korábban: nem hiszem, hogy e zsenge koromban tudatos lázadó lettem volna. Csak zsigeri punk. Öt nap fogda.

Már jócskán leültem ezt a büntimet, mikor valahol a Kiskunságban gyakorlatoztunk. Csepel teherautó platóján zötyögve homokbuckák között, mikor az egyik dűne mögül előbukkant egy hatalmas laktanya-város, a sztyeppei haderő bázisa, és egy a korabeli (1978) japán mangák képi világára hajazó billboard magasodott előttünk „Szláva sz szovjetszkim tankisztam!” (Dicsőség a szovjet páncélosoknak!) felirattal; tankkal, merészen a jövőbe mutató állkapcsot villantó szovjet páncélosfejjel. Mindez bádogra festve, mert láthatóan szovjet barátaink értékrendszerében előnyt élvezett a fém.

„Én lengyel vagyok, de ő tatár, moszkvai” – mondta egyszer egy katonai vonatozásunk során a peronon megismert Lembergbe valósi szőke szovjet harcos magáról és társáról. A „tatár” valóban küllemileg a szovjet és orosz rendőri jelentések nyelvéből ismert „kaukázusi küllemű” férfi volt, nem szerettem volna a beosztottja lenni, úgy nézett ki, mint aki ínyencként a hétvégékre tartogatja az emberhúst.

Megírtam már könyvformában is első japáni utazásom történetét, még George Orwell évéből, és az utazás szovjetunióbeli szakaszát. A habarovszki repülőn a katonatisztet, aki hiszterikus rohamot kapott, mikor landolás környékén megkérdeztem tőle, hogy „tavaris, ggye Kitáj?”, habzó szájjal üvöltve közölte, hogy mindez „sztrategyícseszkoj voprosz”; hogy a városban, mielőtt még a kikötőbe tartó vonatra szálltam volna, és az Intyuriszt-gyévuskának mondott vélhető KGB-alkalmazott leányka büszkén mutatta meg a szibériai-távolkeleti város ékét, az Amúr-folyó partján álló térzenei pavilont, ahol, elmondása szerint, 1918-ban Kolcsakék kivégeztek egy komplett osztrák-magyar katonazenekart; vagy a pályaudvari jelenet, ahol a Szovjet Hadsereg jelenlévő mintegy kétezer tagja inkább nézett ki Dzsingisz kán ármádiájának, mint XX. század harmadik harmadában létező entitásnak.

Hogy aztán a mozgó vonat pedig az Usszuri folyó mellett haladjon, ahol nem sokkal, csak 15 évvel korábban (1969) épp összecsaphatott volna a két kommunista termonuklearszkij hatalom, Eurázsia és Kelet-Ázsia, és Óceánia korabeli vezetőjének, Richard Milhous Nixonnak kellett beavatkozni, hogy elhárítsa az összecsapást.

Nade nemhiába hívták „trükkös fasznak”, sikerült is neki.

Érzékeink sorában elég hátul tartjuk a szaglást, pedig fontos az is, pláne történemileg. A Szovjetuniónak volt egy jellegzetes szaga. Krasznaja Moszkva-kölni és izzadtság, vodka, uborkalé és lábvíz, félelemszag, győzelemszag, orosz öröm, a mélyorosz bánat és melankólia szaga. Ezt a szagot exportálták.

Süldő szociológus koromban volt egy kollegina, aki nyelvileg, talán családilag is kötődött a Velikaja Ruszhoz, valahonnan vidékről verekedtük be magunkat a városba, azt mondta valamit össszeseftelt valamilyen katonai állományú szovjet néptánccsoporttal, bemennék-e vele a laktanyába. Mátyásföld nem állandó terepem nekem, mondtam, ja, miért is ne. Bementünk, beengedtek, az a kaszárnya inkább már kuperájt mutatott, de ott is, és mélyen megült az a bizonyos szag. Se győzelem nem volt már benne, már/még félelem sem, vodka, kölni, főttkrumpli és uborka, füstölt hal, hagyma, korianderes feketekenyér.

Mikor 1989. februárjában megnéztem azt a később ikonikussá vált képet, mikor Borisz  Gromov tábornok egy BTR tetején áthajtat a temrizi hídon, mely Afganisztán és az akkori Szovjet-Tadzsikisztán között ível át az Amu-Darja határfolyó fölött, akkor gondoltam arra először komolyan, hogy esély volna arra, hogy ez nálunk is megtörténjen, hogy ebből az országból is végleg kimúljon az az eltéveszthetetlen szag.

Amikor a 77-esen Tótvázsony magasságában jobbra térünk Ajka felé, és gurulunk olyan 4 kilométert, balra kikandikál az erdőből vagy három épület, klasszikus négyemeletes vidéki panel, na ott tartották a ruszkik a magyarok megkérdezése nélkül az SS 20-as típusú, nukleáris töltettel felszerelt középhatósugarú rakétáikat, melyek célkeresztjében nem épp Lenin bádogra kasírozott homloka, de Észak-Olaszország és Dél-Franciaország volt.

Ahogy hozták, úgy vitték. 1989. novemberében összecsomagoltak, annyit nem mondtak a magyaroknak, hogy bakfitty, és vitték.

Pont egy éve, pont ezeken a hasábokon Németh Miklós volt miniszterelnökkel is beszéltünk minderről. A magyarok a gyarmatosítottak voltak, a szovjetek a gyarmatosítók. Mikor utolsóként Silov tábornok kilépett hazánk területéről, az nagy pillanat volt.

Vabank 30 éve: Orbán a Műcsarnok lépcsőjén – a Nagy Imre-újratemetés sajtófőnöke voltam

Jubileumi évünk van ismét, 30 év, a múltba révedésnek emlékezetpolitikai komisszárja is van, az ötvenhatos hatvanadik évfordulón jól bevált Schmidt Mária – találgathatjuk ezúttal ki lesz a Dózsa Lászlója. Hiánypótlóan „Rendszerváltáskutatási Közintézet” is alakult, elnök-vezérigazgatója Bíró Zoltán szaktudós, aki a hajdani MDF-ben a későbbi miniszterelnök, Antall József ellenfele volt, érdemes pillantást vetni.

A Budapesti Búcsú, később a Zene Ünnepe a Mikszáth téren történt kísérlet volt egy szabadelvű mitológia és legendakör létrehozására, mely kisvártatva hamvába holt. Sajnos. Előzmény volt a Pálvölgyi barlangnál Kelényi Krisztián Tódor és Kistamás Laci szervezésében a Nap-Nap Fesztivál a Kontrollal, Embersporttal, I Love You-val, Balatonnal, Happy Dead Banddel, Sziámival, Halottkémekkel és másokkal. Aztán a Tilos az Á-nál Frank Zappával és tuvai torokénekesekkel ésatöbbi.

Ha belegondolunk, közel ötven év terhelés-, és szagpróbája után igenmód szomorú, hogy nem sikerült még egy ekkora eseménysornak, sikeres lezárásnak sem teremteni egyfajta évente visszatérő a közelmúlt tanuival még elbeszélhetővé tehető ünnepet kreálni a szabadság barátainak.

És azon tűnődöm még, hogy a lánchídi orosz kémbankban, vagy a rákospalotai GRU-telephelyen vajon felismerhető-e az emlegetett szovjetszag, vagy már bőven elnyomja az LVMH (LVMH Moët Hennessy – Louis Vuitton) termékeinek újorosz illata?

Vágvölgyi B. András

Címlapkép: Budapest, 1990. május 18. — Szovjet katona áll a szovjet hadsereg plakátja előtt a pestújhelyi szovjet katonai kórház kerítésénél. A szovjet hadsereg távozása alkalmából készített plakát felirata: Minden jót magyarok! MTI Fotó: Bartos Gyula

Ha már egyszer itt vagy…
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!