Antall József, a MDF elnöke, frissen megválasztott kormányfő legendás paktumkötő volt. Talán már az is paktumnak tekinthető, ahogy 1957-ben Fehér Ferenc filozófusnak, a kritikai marxista Lukács-iskola beltagjának érdeklődésére, vajon mit is fog csinálni a következő, hosszúnak ígérkező történelmi periódusban, Antall azt válaszolta Fehér elmondása szerint, hogy „most alámerülök és kibekkelem” – mely mondás és magatartásminta magyarok millióit jellemezte a forradalom leverése után.

Támogasd az Átlátszót szja 1% felajánlásával! Adószám: 18516641-1-42 Átlátszónet Alapítvány

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Antall 1989 nyarán is kötött egy titkos, lengyelmintájú („az elnök a tiétek, a miniszterelnök a miénk”) kompromisszumot, hogy pártja miniszterjelöltségét elnyerje, elfogadta volna az Antall-Pozsgay paktumként ismert rejtett mintázatot, de ebből nem lett semmi. Elsöpörte a „négyigenes népszavazás”, mely megakadályozta a „népies-bolsi” Pozsgay Imrét abban, hogy köztársasági elnök legyen még a parlamenti választások előtt, és felhozta a Szabad Demokraták Szövetségét a második legerősebb pártnak, hogy aztán, már a Dunagate-botrány után a pártnak lehetősége adódjon az első helyre törni. Külső (a marosvásárhelyi „fekete március”) és belső (a „nyugodt erő” iránti vágy szocpszichológiai aknamunkája) erők hatására mégis a nacionalistább, kádárkispolgáribb alakulat nyerte a választásokat.

Kónya Imre, a Független Jogász Fórum frontembere, ilyenként az Ellenzéki Kerekasztal iniciátora, később az MDF-hez lecsatlakozott későbbi frakcióvezető, belügyminiszter, „vitapartner” 2015-ben, a Simicska-féle O1G-Magyar Nemzetben emlékezett:

„1990. április 24-én délelőtt eredetileg azért mentem az MDF Bem téri székházába, hogy valamilyen adminisztratív ügyet intézzek a képviselői megbízatással kapcsolatban. Antall legközelebbi munkatársa már ekkor is az a Rózsa Mariann volt, aki a legutolsó pillanatig, a miniszterelnök haláláig ott volt mellette. Vele beszélgetünk, amikor Antall kilép a szobájából. »Jó, hogy találkozunk – mondja –, Tölgyessy perceken belül itt lesz, örülnék, ha te is részt vennél a megbeszélésen.«

»Meg akarok állapodni a szabad demokratákkal« – jelenti ki már bent a szobájában. S miután nem szólok közbe, rövid szünet után folytatja: »Erre mindenképpen szükség van, hogy kormányozni tudjunk. Az elnökséggel is közöltem, hogy csak úgy vállalom a miniszterelnökséget, ha sikerül megállapodnom. Egyértelművé kell tennünk, hogy Magyarországon stabil a politikai helyzet, rendezett körülmények között folyik a kormányalakítás.«

Akkor nem nagykoalíciót kellene kötni? – teszem fel a kérdést. »Nem erre szól a felhatalmazásom« – vágja rá nyomban. »A választmány és az országos gyűlés is úgy döntött, hogy a kisgazdákkal és a kereszténydemokratákkal folytassunk koalíciós tárgyalásokat. S mellesleg én sem akarok a szabad demokratákkal kormányozni. Nem biztos, hogy garantálni tudnám a kormányüléseken a minisztereim testi épségét« – teszi hozzá mosolyogva. »És arra is gondolni kell – fordítja komolyra a szót –, hogy ha ezek valamelyik minisztériumba befészkelik magukat, a Jóisten se tudja őket kiverni onnan. De a legfontosabb az, hogy négy év múlva, ha mi netán elveszítjük a választást, ne az MSZP legyen az egyetlen alternatíva.«”

Kónyának Antall felveti a Göncz-lehetőséget. Hogy az MDF-kormány megállapodna a kétharmados törvényekről az SZDSZ-szel, az ellentételezés az lenne, hogy Göncz Árpádé a köztársasági elnöki poszt. Göncz kisgazda volt 45 után, Kovács Béla titkára, 56-ban aktív, szerepe van Krisna Menon indiai diplomatával a Memorandum kicsempészésében, a Bibó-per másodrendűje, börtönévek. Ezen Kónya Imre is elgondolkodik, Wałęsa csak házi őrizetben volt, Havel néhány hónapot börtönben, Göncz viszont éveket; ami jól mutatja Kónya Imre gondolkodásában a mennyiségi szemléletet.

„A megállapodást megelőző vasárnapi tárgyaláson az SZDSZ részéről már Kis János pártelnök és Pető Iván is jelen van. A sajtótörvényt és a médiaügyek alapkérdéseit a szabad demokraták nem hajlandók kiengedni a kétharmados körből. De abba belemennek, hogy a médiaelnököket ne a parlament válassza kétharmaddal, hanem a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezze ki. Ugyanúgy, mint a minisztereket. Gondolom, Tölgyessy előzetesen tájékoztatta a társait, hogy Antall itt semmiképpen sem fog belemenni a kétharmadba. Amikor egy-egy kérdésben körbemegyünk és nyilatkozunk, Kati is, én is általában annyit mondunk: Péter, konstruktív bizalmatlansági indítvány. Késő este van, amikor Kis János végre rábólint: oké, legyen a konstruktív bizalmatlansági indítvány.”

Az MDF és az SZDSZ vezetősége különkülönalut kötött, így született meg április 29-én a később MDF-SZDSZ-paktumként ismertté vált megállapodás, amelyet csak május 2-án, az Országgyűlés megalakulásakor hoztak nyilvánosságra. A dokumentumot az MDF részéről Antall József, Balsai István, Kónya Imre, Kutrucz Katalin és Salamon László, az SZDSZ részéről Kis János, Tölgyessy Péter és Pető Iván írta alá.

A két legerősebb politikai tömörülés – a többi párt által nem egyszer kifogásolt – „külön útja” végeredményben megteremtette a kormányozhatóság, a politikai stabilitás alapjait. Létrehozott egy erős kormányfői státust, mellette pedig egy „közepesen gyenge” államfői tisztséget, és ezzel megteremtette kiegyenlített erőviszony között is az ország kormányozhatóságát.

A kialakult helyzet már ekkor ellentétekkel volt terhes, és a későbbi ádáz belpolitikai csihipuhit sokan a paktum számlájára írták.

Ennél már csak az ún. „rózsadombi paktum” hiedelemvilága röhejesebb, „1989” c. dokufikciós regényemben úgy igyekeztem, fél szemmel Jonathan Swiftre kacsingatva, gúnyt űzni, hogy a „rózsadombi paktum” egy II. kerületi titkosszolgálati ingatlanban a magyar, a szovjet, az amerikai és az izraeli titkosszolgálatok képviselői közötti, strip-tease-, és rúdtánc-versennyel  kombinált pókerparti, melyet végül az izraeli kém nyer meg. A strip-tease-, és rúdtánc-versenyben csúfosan alulmaradt magyar kémnő a manikűröse által a suttogó propaganda eszközével terjeszti el, hogy az országot „eladták a zsidóknak”.

Az MDF és a „nemzeti oldal” környéki politikusok, történelmi visszaemlékezők és elemzők nem győzik hangsúlyozni, hogy az MDF-SZDSZ „paktum” alternatívája a nagykoalíció lett volna. Még ezt is ruhacsipesszel befogott orral mondják, noha a korábbi alternatívát, mely az MDF-MSZ(M)P koalíció lett volna Pozsgay Imre államfőségével és Bíró Zoltán, az ausgesagt „népies-bolsi” kormányfőségével, símán elfogadták volna.

A hivatalos vád az SZDSZ-szel szemben radikalizmusa volt, melyet ekkor még a Fidesz is osztott, a fű alatti kifogás viszont a horthyrasszista, az 1918-tól máig viset hideg polgárháborúban a polgári radikalizmus és a „zsidópártság” vádja.

„Egy véres forradalom radikalizmusát számon kérni a megegyezéssel változtatókon vagy naivitás, vagy tudatos demagógia. Amikor Antall József azt mondta: »Tetszettek volna csinálni forradalmat!«, a jóhiszeműeket akarta figyelmeztetni naivitásukra és a demagóg politikusok rosszhiszeműségére” – mondja erre még mindig Kónya doktor.

A nyolcvanas évek legfontosabb emigráns kiadványát, a Párizsi Magyar Füzeteket szerkesztő történész-politológus Kende Péter mondja a Beszélőben Antall kettősségéről:

„Két eleme olyan közismert és nyilvánvaló, hogy puszta említésük is elég: ti. az, hogy vissza kell állítani a kontinuitást a nemzeti múlttal, s hogy a »keleti« orientációt döntően nyugatira kell átváltani. (…) köztudomású, hogy 1990-ben az SZDSZ nagykoalícióra is hajlamos lett volna, s hogy az ominózusnak mondott, igazában nagyon is szükséges Tölgyessy–Antall »paktum« világosan kifejezte, hogy a legnagyobb ellenzéki párt maga is működőképes kormánytöbbséget akart. (A gyengébbek kedvéért: a szóban forgó »paktum« nélkül, a korábbi alkotmányból átvett kétharmados többségi előírások mellett, az ország úgyszólván kormányozhatatlan lett volna.)

A konfrontációk [későbbi] állandósulása jelentős részben Antall műve volt, pontosabban annak a tételnek a következménye, hogy nem konszenzusra kell törekedni, hanem a saját álláspont sarkos érvényesítésére mindaddig, amíg a parlamenti többség – legyen az akár 50% plusz egy szavazat is – erre mechanikusan lehetőséget nyújt. Antall József ugyanis meg volt győződve arról, hogy a parlamenti rendszer csak akkor tud hatékonyan működni, ha a kormányfő ún. kancellári jogosítványokkal rendelkezik.

Ezt szolgálta a »konstruktív bizalmatlansági indítvány« intézménye, amelynek értelmében az Országgyűlés csak abban az esetben nyilváníthat bizalmatlanságot a kormány iránt, ha egyszersmind vállalja a kormányfő leváltását, s az utód személyére vonatkozóan már többségi megegyezés van. Ezzel gyakorlatilag a kormány leszavazhatatlanná vált (kivéve a megnevezett esetben), s még az egyes kormánytagokról is minden bírálat lepereg, minthogy ők is csak a miniszterelnökkel együtt válthatók le.

Meglehet, hogy ez a rendszer kielégíti a westminsteri vagy a bonni demokráciát, de a budapestit bizonyosan nem. (…) A »kancellári jogosítvány« nemcsak az ellenzéket fosztja meg a gyors – mert részleges – gyakorlati kihatás lehetőségétől, hanem a kormánypárti képviselőket is a bólogató János szerepére kárhoztatja. Bizonyára az MDF bukásában is volt némi része annak, hogy a parlament padsoraiban ülő képviselőinek folyvást a mamelukhad szerepét kellett eljátszaniuk.

Ebből kitörni csak a miniszterelnök elleni összeesküvéssel lehetett volna – Csurka István próbálkozott ezzel –, ami, valljuk be, nem mondható egészséges állapotnak. Egy olyan választási rendszer mellett, amely a győztes pártnak vagy pártkoalíciónak erős – vagy éppen, mint most, elsöprő – parlamenti többséget biztosít, nagyon is kívánatos, hogy a kormányfő, ha már parlamenti kontroll alatt nem áll, legalább »pártkontroll« alatt álljon. Más szóval, az antalli örökségnek ez az eleme is erősen kifogásolható.”

A magyarok 95%-a, ha az 1990-es választást, az utána következő kormányalakítást említik, az abban meglévő kompromisszumot, akkor a köztársasági elnök személyére fog gondolni. Ha 1990-ben Bibó István élt volna, a józan parasztpárti ész, a történelmi belátás, ideológiák felett álló racionalitás is azt követelte volna, hogy ő, a jogtudós, az 1945-48 közötti féldemokratikus korszak nagy hatású politikai elemzője, gondolkodója, publicistája, az 1956-os Nagy Imre-kormány államminisztere legyen a köztársasági elnök.

1979-ben azonban meghalt, bár halálával, az életére emlékezéssel is több kárt okozott az áruló Kádárnak és az ún. „Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynak”, mint bármi más Olt Károlyék 1962-es puccskísérlete óta: a Bibó-emlékkönyv egyesítette az ellenzéki gondolkodású értelmiségieket, ha csak korlátos időre is.

Az 1957-es Bibó-per másodrendű vádlottját Göncz Árpádnak hívták: németellenes ellenálló 1944-45-ben, a jobbközép Kisgazdapárt aktivistája a felszabadulás után, politkai fogoly, író, műfordító (például a magyar Tolkien), „aláíró”, a Demokratikus Ellenzék körébe tartozó értelmiségi, a TIB (Történelmi Igazságtétel Bizottság) és az SZDSZ egyik alapítója, aki ráadásul Antallal is jóban volt, az új miniszterelnök számára is elfogadható államfő. És ő lett a rendszerváltás óta eltelt harminc év, s benne a valamelyest demokratikus húsz év legnépszerűbb politikusa!

Vágvölgyi B. András

Címlapfotó: Tölgyessy Péter, a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) frakcióvezetője (b) és Antall József miniszterelnök beszélget az ülésteremben az újonnan megválasztott Országgyűlés ülésén 1990. május 3-án. MTI Fotó: Soós Lajos

Adj 1 százalékot az Átlátszónak! Adószám: 18516641-1-42 Átlátszónet Alapítvány
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri vagy rendszeres adománnyal, vagy az szja 1 százalékod felajánlásával!