1990-ben nagyjából ilyenkor kitűzték az 1947 óta első többpárti választások időpontját azzal a különbséggel, hogy ekkor nem a kommunisták (értsd: MSZP + a Thürmer-párt) tűntek erőnyerőnek, bár a kékcédulázást, a „leszalámizást” sokan emlegették. 1990-ben tapasztalatlanok voltak a kampánystábok, gyermekcipőben járt a honi közvélemény-kutatás tudománya, rengeteg issue-t kalapáltak a pártok egyszerre, beszéltek össze-vissza és az audióvizuális üzenetközvetítés is hagyta maga után a kívánnivalót.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

(Fidesz-kampány) Ja, a Fidesz „imidzs csoportjának” voltam tagja ekkor, Bozókival, Vig Monival, Herter Robival, Földvári Csabával, Suchhal együtt. Sokan emlegetik, hogy akkor még a Molnár utcában volt az iroda, mások azt, hogy már megvolt a Lendvay. Kampányszempontból azonban egyik sem, a kampányiroda ugyanis a Kosztolányi Dezső téren egy szuterénben virult, mint mosókonyha falán a salétromfolt, és Áder János volt a kampányfőnök.

Akkori magamagával kapcsolatban arra emlékszem, hogy Áder sokat dolgozott, rengeteget telefonált, értekezletezett, nemigen volt még komputer meg excel-tábla, de a  nyilvántartásai precízek voltak, bajúszt már villantott és leginkább műszálas, elől rombuszmintás pulóvert hordott. Olyan volt, mint szakaszvezető korábban a Magyar Néphadseregben rajparancsnokként: megbízható káder.

Ádert ugyanis jóval korábbról ismertem, a 37. Budapesti Forradalmi Ezredben katona-, sőt fogdatársak voltunk, ám nem nyilatkozhatok többet, mert 2016-ban a Kúria ettől eltiltott. És, szemben küzdő korunk miniszterelnökével, én tiszteletben tartom a magyar bíróság ítéleteit!

Nade 1990 elején távol voltunk még az egymásközti szájkaratétól, Áder Janó olyan volt, mint a muraközi nyomtatóló: húzott, húzott, még akkor is, ha nem épp ő volt a legélesebb kés a fiókban.

A Roxette-et a Herter hozta. Tartozom annyival Nyájas Olvasómnak, hogy eláruljam ehelyt: sose szerettem. Mióta teleológikus cselekvés nálam a zenehallgatás, tehát nagyjából a hetvenes évek eleje-közepe óta, én klasszikus és progresszív rockkal kezdtem, majd onnan mozdultam tovább és az időben tagoltan a punk és a new wave felé; megvető fintorral fordultam a diszkó, glam rock, de még a soul felé is (utóbbit csak akkor szerettem meg, mikor Motownban, Detroitban forgattam filmet).

A tavaly decemberben elhunyt svéd Gun-Marie Fredriksson énekesnő 1986-ban Per Gessle-vel alapította e popduót, én az Abba meghosszabbítását láttam benne más eszközökkel, a Listen to Your Heart egy giccsdal volt énékem, kétes zenei meritumokkal. Ám a többség szerette, megértettem, nem én vagyok a célcsoport, hanem a poptarisznyások, valamint a nagy és széles magyar róna; mely a Petőfi rádió 2000-es évek végi „kulturális vidékfejlesztése” előtt állt még (mely hajdani vidékfejlesztést most akarják végképp eltörölni például a Retró rádióval a nosztalgikus-szolgaéletérzés nevelésének jegyében).

A Listen to Your Heart hangjaira dőltek a Fidesz kampányfilmjében a pentagramma formára állított dominók, erre jöttek elő a Bozóki András-féle politológiai önmeghatározás perszonalizációja révén az arcok. Az akkor pártideológusnak számító Bozóki leleménye volt, hogy a Fidesz hármas kötődésű párt: liberális, radikális és alternatív. Mely úgy lett megszemélyesítve, hogy liberális, mint Fodor Gábor, radikális, mint Orbán Viktor és alternatív, mint Deutsch Tamás fülbevalója. Ők hárman zúgták-búgták, hogy „Hallgass a szívedre, szavazz a Fideszre!” (Hobó hangján.).

Tény: volt ebben egyfajta nagymama-konform attitűd; okosak, szépek, talpraesettek a fiúcskák, a család szemefényei, bennük egy sokkal jobb jövőbeni Magyarország ígérete lapul, mint amit az akkori középgenerációk és idősek éltek és átéltek.

(Így zárójelben jelentsük ki: hamisremény, hamistudat ez akkor – ma a Momentum környékén van ilyen hangulat, kívánom, hogy kerüljék el a Fidesz kanyarjait! Mára mindez egészen bornírt formában kerül elő újfent: Kövér katatónmód arról beszél, hogy a Fidesz története „ösztönösen lett zseniális”. Orbán nem átallott a minap ún. „évértékelő” beszédében egyfajta stigmatizált-istenkirályi alapállásból arról visibálni, hogy az elmúlt száz év magyar történelmében az ő általa dominált – demokratikus visszafejlesztéssel, lopással, szövetségi kötelezettségek megsértésével, ergó hazaárulással töltött – elmúlt 10 év volt a legsikeresebb. Mármint neki. Mert az ország egésze számára, még azoknak is, akik nem veszik ezt észre, hisz’ ez az elmúlt időszak leginkább a tatárjárással mérhető.)

Híres volt a Fidesz csókolózós kétosztatú plakátja, az egyik felén Brezsnyev és Honecker, a másik felén egy fiatal pár vált nyelvespuszit. Emlékeim szerint Stella Gábor hozta be a képet Ádernek, és itt átadnám a szót a korai Fidesz legendás mérsékeltjének, Hegedüs Istvánnak, aki így nyilatkozott a Csak a narancs volt c. 2001-ben megjelent interjúkötetben, mely a „Fidesz-trockistákat” kapta mikrofonvégre:

„A választási kampány egyébként is ragyogóan sikerült. A csókos plakátnak az a sztorija, hogy egy fényképész hozta be az utcáról a tervet. Áder János volt az országos kampányfőnök, aki köszönettel elhárította az ajánlatot. (…) A fideszes irodisták-aktivisták viszont odacsődültek és odavoltak az ötletért – Áder visszakozott. (…) A kampány alternatív jellegét később Áder puszta »imidzselemnek« minősítette – pedig akkor az imázs a vidám valóságra épült.”

Ugyanakkor Hegedüs interjújában fontos későbbi problémagyökerek is megjelennek, a fideszológia és a politikai pszichopatológia felkentjei jól teszik, ha előszedik ezt a kötetet a jövendő gyökereit kutatandó.

„Most kellett eldönteni először, hogy Orbánt vagy Fodort nevezzük-e meg a szervezet első embereként. (…) Emlékszem, Andorka Eszter és Bárány Anzelm számolta a voksokat. Egyetlen szavazattal, 6:5 arányban győzött Orbán Viktor.”

Hegedüs emlékei szerint a lista további összeállításánál Kövér dühödten tiltakozott, hogy ő „egyetlen embert fogad csak el maga előtt, Orbán Viktort, ezért például Fodor Gáborról nem is hajlandó szavazni”. A Bibó szakkollégium nyolcvanas éveinek ismerői szerint Kövér Fodorral szembeni utálkozásának van egy oly, szinte rapszódiába illőn lírai fuvallata és pszichoanalitikus mélyárama, hogy Kövér öccse, Szilárd, Fodor Gábor volt barátnőjével kavart, majd feleségül is vette, amit valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva a nyilatkozataiban sok esetben félelmetes, bár kétségkívül rengeteg akaratlan szórakoztató elemmel sziporkázó házmester a mai napig nem tudott megbocsátani. Fodor Gábor ugyane kötetben megjelent interjúja szerint

„a Fidesz hihetetlenül könnyed, elegáns, természetes volt, ebben különbözött az SZDSZ-től, amely helyenként fajsúlyosabb volt ugyan, de görcsösebb és akkoriban hozzátapadt valami doktrinér antikommunizmus.”

Ami e sorok írójának emlékei szerint is igaz, lazaság volt és rock’n’roll, mert nem csak Roxette volt, és ebben volt a furcsa és személyiségidegen paradoxon Kövér László személye és mentális struktúrája, aki ezidőtájt még, egészen 1990 júniusáig a Magyar Narancs felelős kiadója is volt. Kövér többször és hangsúlyosan „szocialistának” vallotta magát, fura volt e liberális korban, illetve elhangzott szájából az is ezen a korai órán, hogy „a Fideszért ölni is tudnék”. Ám az akkoriban általam „Fidesz-trockistáknak” nevezett pártellenzékiek ekkor még nem aggódtak a jégcsákány miatt, mert a szervezet még tényleg „hihetetlenül könnyed, elegáns, és természetes” volt, amit nagyon nehéz a mából megérteni és értelmezni.

A Csak a narancs volt-ban Ungár Klára egyérteműen állítja, hogy „reményeink szerint az SZDSZ-nek kellett volna nyernie, és SZDSZ-Fidesz kormánynak alakulnia”, ugyanakkor Szelényi Zsuzsa ugyanitt arról is beszél, hogy a Fideszben a kezdetektől megvolt egyfajta „gátlástalanság, amit nevezhetünk fiatalos lendületnek is”.

Mindenesetre a várakozásokon felül szerepelt 1990-ben a Fidesz, 7% és 22 hely az Országgyűlésben. Viszont a számtalan kampányhibát vétő SZDSZ sem nyert.

(más kampányok) Annyira emlékszem, kocsival jöttem Pestről, az Árpád-híd budai lehajtóján láttam meg először az MDF „Tavarisi konyec” plakátját. Szerelmes Jézusom – gondoltam magamban elhűlve így elsőre, e plakát nagyjából mindennel szembemegy, amit az elmúlt bő egy év átalakulása sugallt. Gyűrött, hájas katonatarkó, talán NKVD-és egyenruha, olyas arcot képzelt hozzá az ember, mint Billy Wilder nagyszerű One, Two, Three c. filmjében a szovjet-orosz vezérdiplomatáé, amikor az amerika csaj Hacsaturján Kardtáncára nagyjából lap dance-et ad elő neki magas erotikus tartalommal, és a jelenet klimaxakor Hruscsov portréja leesik a falról, és megmutatkozik, hogy egy Sztálin-kép lett felülragasztva.

Békés átmenet, az új demokratikus rendbe majd szépen belesímuló revizionisták, reformkommunisták, felvilágosult abszolútisták és abszolút felvilágoltak, bosszúállás nélkül, a demokratikusan megválasztott koalíciós kormány majd kegyes lesz a lebukottakkal; de nem: a csurkai hang megnyilvánulása volt a plakát, depláne az MDF részéről, amely aligis tudta kivakarni magát Pozsgay valagából, ám a „négyigen” és a Dunagate – meg persze Málta, Ceauşescu bukása, a Dunagate után váltani, lépni kellett –, ezt, magukhoz képest mindenképpen, némileg túltolták.

Később aztán francia kampánytanácsadók érkeztek az MDF mérsékelt köreihez, a Maurice Schumann-rajongó Antall József környezetébe, akik Antallra építették a kampányt, nyakkendőre, csíkos ingre, mutatóujjal oldalt megámasztott arcú villanyoszlopokról liffegő portrékra, megfontolt, konzervatív imidzsre. (Hogy az MDF-nek hogyan sikerült nyerni, arról majd márciusban olvashatnak ugyanitt. Akárcsak az SZDSZ elemi iskolai szintű kampányhibáiról, melyek közül az alapfélreértés az volt, hogy miniszterelnök-jelölt nélkül nem lehet kampányolni, bármennyire bázisdemokratikusan jó ötletnek tűnik ez első pillantásra.)

„Tudjuk, merjük, tesszük!” – ez az SZDSZ kiáltása volt. Ez a reklámfotó egyrészt a lengyel Solidarnosċ Gary Cooper-plakátját idézte meg filmszerűségében, hol a jeles amerikai színész a High Noon c. western hőseként  nem csak bőrnyakkendőt, mellényt, Stetsont és Smith&Wessont visel, de a fekete-fehér fotón fehér-piros Solidarnosċ-jelvényt is.

Két változata volt: az egyiken a Pető Iván-Rajk László-Magyar Bálint trió hatvannégyfogas hollywoodi mosollyal küzd a szavazatokért, a másikon pedig Ocean’s Eleven, azaz a teljes ügyvivői testület 11 taggal (Mécs Imre, Tölgyessy Péter, Kis János, Magyar Bálint, Szabó Miklós, Pető Iván, Haraszti Miklós, Demszky Gábor, Tamás Gáspár Miklós, Kőszeg Ferenc, Rajk László). Az MDF negatív kampányára (Csurka, Grezsa Ferenc és mások zsidózásaira) válaszolni kényszerültek; kedvencem Darvas Iván zongoratanára kampányvideón, akinél a kis lurkó melléüt, mire ő: „Nem dé, ef! Nem dé, ef. Esz, dé, esz!”.

A kisgazdák (Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt) a Laci bácsi konyhája-szerű videókat és képi anyagokat súlykolt, a KDNP, mi mással, erdélyi tavaszi harangszóval; az akkor még létező Szociáldemokrata Párt erősen túlértékelve a választóközönség külpolitikai tájékozottságát és érdeklődését Mitteranddal, Felipe Gonzalezzel és Mario Soaresszel, Franz Vranitzkyvel és Helmut Schmidttel (francia, spanyol, portugál, osztrák és nyugatnémet szocdem vezetőkkel) kampányolt, valamint Petrasovits Annával.

A Petrasovits Annával hivalkodó szociáldemokraták ezáltal kicsit olyanok voltak mint az észak-vietnami vízibábszínházak kedvelt rezonőrfigurája, a kacsáival kérkedő paraszt.

Az MSZP-nek a Dunagate után sok kampányolnivalója nem volt: kicsit tolták Vasfüggönyvágó Horn Gyulát, kicsit a Köztársaságkikiáltó Szűrös Mátyást, és Terepautózó Rally Sofőr lett Pozsgay Imre, akinek arcán már fancsali volt a mosoly a reklámfilmben, hiszen tudta: köztársasági elnök már soha nem lesz.

A legemlékezetesebb MSZP akciónak a BITnik-Führer Kiss Péter (BIT=Baloldali Ifjúsági Társulás) szervezetének vonal alatti kampánya bizonyult, mely graffiti-formában hirdette a város számos pontján, hogy „Fidesz=Zsidesz”. Kiss Péter később miniszter lett, unalmas káder, ám 2004 nyarán, Medgyessy Péter bukása után ő mérkőzött Gyurcsánnyal a miniszterelnökségért. Elgondolkodhatunk, hogyan alakult volna a magyar múlt, mely ekkor (2004) még jövőnek látszott, ha Kiss Péter lett volna a miniszterelnök.

Vágvölgyi B. András

Címlapkép: Médiakutató

Adj 1 százalékot az Átlátszónak! Adószám: 18516641-1-42 Átlátszónet Alapítvány
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri vagy rendszeres adománnyal, vagy az szja 1 százalékod felajánlásával!