Mikor leomlott a Berlini Fal, a következő dominó Prága & Pozsony volt, értelemszerűen. Mesés férfiak kurblival, seggstemplivel, villamosban trombitáló tűzoltózenekarral, Allen Ginsberg Král Majales-versével, ahol az amerikai beatnik azt örökítette meg, hogy 1965-ben prágai diákok Májuskirálynak választották, harsányan ünnepelték, ám nyüzsgött körötte a titkosrendőrség.

Vedd meg a könyv dedikált példányát karácsonyra a Cser Kiadó webáruházában, és árának felével az Átlátszót támogatod.

Az ÉS-ben Széky János cikkezett a magyarul Eszmélet (csehül Bez Vědomi, angolul The Sleepers) című cseh HBO-sorozatról, melynek „sugárzása” november 17-re, pont a 30. évfordulóra esett. Számomra csak azért is érdekes, mert saját 1989 c. dolgozatomból fejlesztendő sorozattervről, melyhez a cseh és a román HBO beszállása is kellett volna, azért mondott le a magyar társszerv, mert a csehek már ezen dolgoztak.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

1976-ban politikai okokból letartóztatták a Plastic People of the Universe nevű prágai beatzenekart, amire értelmiségi tiltakozóhullám söpört végig az országon, és a határokon túl is. Ez lett a  Charta 77, ugye, és a magyar demokratikus ellenzék indulásának is ez a tiltakozás, és a két évvel későbbi „aláírás” a sarokköve.

A sorozat 1977-ben kezdődik, Angliában folytatódik, hisz a tengerbe zajló Británnia és Csehország között nem csak a tenger a közös nevező, legalábbis Shakespeare szerint, de a kései utód Tom Stoppard darabjából kihüvelyezhetően a Rock’n’roll is. Mondjuk a sorozatban semennyi rock sincs, csak hegedűművész főszereplőnő, Marie (szerepében a Kerekes Vica-klón cseh Tatiana Paulhofova), valamint a bőséggel használt szélfúvásban és baljós előérzetben gazdag nem-diegetikus zene, úgyis mint hangulati aláfestés és érzelmi támaszállat. Marie férje Viktor régi ellenzéki, kalandosan disszidálnak, rajta vannak az esztebákok (az StB – Sátny Bezpečnost/Állambiztonság – szóból), sőt.

Britek, szovjetek; nem Bond, hanem Smiley, nem Jezsov, hanem Andropov (mondjuk). Viktorról később persze kiderül ez-az, csehszlovák-brit-szovjet titkosszolgálati háromszögben élt hibernáltügynöki élet, aki az első évad végére még a KGB járszalagján rendszerváltott csehszlovák belügyminiszter is lesz.

Bátor közelítés, dunsztom sincs a valóságalapról; tűnődtem rajta, de az ügynökvád alól bíróilag felmentett többedik generációs cseh diplomata, 1968-as disszidens Jan Kavan az East European Reporter és a Palach Press főszerkesztője is Londonból üzemelt, ő később az ENSZ közgyűlés elnöke lett. Az StB magasszinten volt aktív nemzetközileg is, az amerikai sajtó egy része szerint a jelenlegi elnök is az első feleségét (Ivana Trump) figyelő StB közvetítésével került a KGB és utószervezetei látókörébe.

A sorozat ajánlható a kor és a téma iránt érdeklődőknek, de most nem ezzel szeretnék foglalkozni, hanem azzal, hogy miért és hogyan érezték már aktuálisan rosszul magukat egyesek Magyarországon a csehszlovák rendszerváltástól. Miért féltek bizonyos tájékozottabbak attól, hogy Csehszlovákia „ellopja a showt”? Jeszenszky Géza, az MDF külügyére, későbbi külügyminiszter például hamar felismerte, hogy Csehszlovákia demokratikusabb múltjával, fejlettebb gazdaságával, gyorsan a Nyugat kedvence lehet, sokat bosszankodott efelől nyilvánosan.

A két világháború közötti Csehszlovákia Európa talán legliberáldemokratikusabb állama volt Svédországgal holtversenyben, példa rá, hogy a kor legjobb magyar nyelvű napilapja a Prágai Magyar Hírlap volt – ezt az elmondás idején bostoni lakos Borsody István egykori munkatárstól, Jászi Oszkár hajdani titkárától tudom.

A demokratikus Csehszlovákiát 1938-ban Münchenben beáldozta a Nyugat (későbbi lelkifurdalási faktor), a háború után a felszabadított/megszállt területen a legkésőbb szovjetizálódott ország volt, a prágai tavasz pedig egy nagyon fontos nyugati nemzedék aktivizmusával volt egyidejű, ha másként nem, hát generációsan szimpatikussá tevő.

Milan Kundera cseh író a nyolcvanas évek kedvelt ká-európai politiko-bestsellerének szerzője A lét elviselhetetlen könnyűsége c. regényével divatot csinált a ká-európai disszidenciának; amire még rápakolt a megfilmestés is (r: Philip Kaufman, főszerepekben: Daniel Day Lewis, Juliette Binoche, Lena Olin).

Csehszlovákiát, Prágát szeretni elterjedt nyugati elfoglaltság volt korán, A hatalomnélküliek hatalma (V. Havel) ismerős olvasmány sokuknak; a magyarok közül egyedül Konrád György közelítette. Sokan vártak a „bársonyos forradalomra”, és ez el is jött a haveli narratívában.

A Babiš-éra új helyzetet teremtett: előkerült párhuzamosan  és lendületesen az esztebák narratíva. Hogy mennyire tudták, mennyire készültek, készültek átdobni a váltót. Át is dobták, nagyjából ezt feszegeti az Eszmélet. De a látható narratíva sokáig a haveli lett, pedig láttunk a jófejek (Dienstbier, Schwarzenberg) mellett megannyi szararcot is felbukkanni (Klaus, Topolánek, Zeman,  Babiš), de mégis a haveli kép tapadt meg, mert nyitókép volt. A szellem hatalma és az eladható és marketingelhető szellem ereje – első körben. 

1990 nyarán lehetőségem nyilt Václav Havel cseh-szlovák köztársasági elnökkel interjút készítenem. Az elnök a Hradzsinban fogadott. A beszélgetés a Magyar Narancsban, később kötetben is megjelent:

A rockerek beültek a Parlamentbe – interjú Václav Havel cseh-szlovák elnökkel

A gyengéd forradalom nagy elismerést aratott az egész világon, Csehszlovákja hirtelen a világ egyik legnépszerűbb országává vált.

Václav Havel: A mi novemberi forradalmunkat nem mi neveztük el „gyengédnek” vagy „bársonyosnak”, hanem a nyugati újságírók. A szó maga egy kicsit félrevezető. Ha mi egyáltalán használjuk a forradalom szót, akkor inkább a békés, vagy az erőszakmentes jelzőkkel látjuk el. Ez a forradalom többek között azért játszódhatott le úgy, ahogy lejátszódott, azaz békésen és erőszak nélkül, mert az egyik utolsó forradalom volt a szovjet blokkon belül. Olyan nemzetközi helyzetben zajlott le, aminek hiányában harcoltak hosszú évtizedekig a lengyelek, és aminek hiányát a magyarok megsínylették 1956-ban, Azok a reformtörekvések, melyek a magyarok politikáját az utóbbi években jellemezték, s természetesen mindaz, ami a Szovjetunióban történik, olyan nemzetközi légkört teremtett, amelyben a totalitárius rendszer képviselőinek és megtestesítőinek az ellenállása gyengébb volt, mert nem rendelkeztek maguk azokkal a nemzetközi biztosítékokkal és támogatással, melyet például 1968-ban is maguk mögött tudhattak. Ezt mindenképpen tudni kell a dolgok megértéséhez. Ezután történt az, ami minden forradalom után történni szokott, hogy az emberek kezdeti lelkesedése, melyből a forradalom az erejét merítette, egy idő után elapad. Az alapvető politikai célokat elértük, szabad a sajtó, demokratikus úton megválasztott parlamentünk van; s csak most, a kijózanodás után látjuk teljes terjedelmében az előttünk álló, megoldásra váró problémák közötti bonyolult összefüggéseket. Ez sokakban vezet frusztrációhoz, okoz csalódást, ami természetesen lélektanilag érthető fázisa a fejleményeknek – ennek így kellett lennie. Megjelennek a társadalomban  riasztó jelek is, mint például a faji türelmetlenség. Az emberek olyan jelenségekkel találkozhatnak, amelyeket eddig nem ismertek, így például a külföldi menekültek kérdése és hasonlók. Szóval gondunk van elég; nagyon fárasztó korszak előtt állunk, ezt az államot újjá kell építenünk.

A poszkommunista demokráciákban újra nacionalizmusokkal találkozunk. Szükségszerű-e ezek megjelenése?

VH: Én valóban veszélyforrásnak tekintem ezt a problémát a térségben. Megvan a maga sajátos logikája; teljesen világos, miért jelent meg itt e probléma. Hosszú éveken át kényszerítették a térség népeit, hogy egymáshoz a felismerhetetlenségig hasonlóak legyenek, egyforma életet éljenek, egyforma kormányaik legyenek – szóval a rendszerrel volt a baj. Kevés terük volt e népeknek arra, hogy saját elképzeléseiknek politikai, illetve állami formát adjanak. így érthető, hogy az elfojtott, elnyomott vágyak, elképzelések most egyszeriben fölszabadulnak. Úgy tűnik, hogy ez elég komoly veszélyforrás ma, amikor Európa az integráció felé tart, a határok fokozatosan értelmüket vesztik. Komoly veszélyt jelentene, ha holmi elkésett nacionalista érzéseknek engednénk. Amíg a nyugati országoknak évtizedek, évszázadok álltak rendelkezésükre a nacionalizmus visszaszorítására, nekünk a nemzeti érzelmek fellángolásának fázisát néhány hétbe kellene beszorítanunk, nehogy ismét teljes évszázaddal maradjunk le a világ mögött, hogy be tudjunk kapcsolódni az európai egységbe, integrálódni tudjunk. Én a nacionalista, rasszista túlkapások, illetve a vallási türelmetlenség ellen úgy próbálok védekezni, hogy azt szorgalmazom: kölcsönösen kellene egymást ellenőriznünk.

Tizenöt év múlva milyen Európában fogunk élni?

VH: Csehszlovákia e téren különféle kezdeményezésekkel próbálkozik, foglalkoztatja ez a téma – nem is tehetünk másként, hiszen Európa kellős közepén vagyunk. Nem gondolhatunk csak saját magunkra, hiszen olyan lesz nálunk a helyzet, mint amilyen egész Európában. Olyan Európába szeretnénk kerülni, melyek nemzeteit baráti szálak fűzik össze, valami olyan közösségbe, mint amilyen az Amerikai Egyesült Államok. Létrejöhetne Európa konföderatív formája. Ennek sok és bonyolult fázisa van, különböző párhuzamos formációk és regionális részközösségek, különböző európai részstruktúrák, amelyek kialakíthatnák a jövendő Európa képét. Európa világégések helyett a béke és a jó forrása lehetne, a multipolaritás világába kerülnénk, ami végső soron az egész világ népeinek javát szolgálná.

Prágában járva az ember azt érzi, hogy a hatvanas évek ellenkultúrája hódította meg a várost. Mennyiben valóság ez, és mennyiben egy olyan illúzió, ami elfedheti a valós problémákat?

VH: Azt hiszem, helyes a megérzése. Legalábbis a magam nevében ezt mondhatom, és azt hiszem, hogy a mi mozgalmunk a hatvanas évekből átmentett valamit a mába. Ez egyrészt azért van így, mert a hatvanas évek világának légköre – a maga nonkonformizmusával, establishment-ellenességével, mely a békés dacban nyilvánult meg -, mint az általában errefelé lenni szokott, bizonyos fáziskéséssel érte el hazánkat. Ez a hatvanas évek évek végének légkörében felnövő nemzedéket – akik a ma negyven körüliek – alapvető és meghatározó élményként hatotta át. Éppen ők voltak azok, akik a társadalom legproduktívabb ellenzéki rétegét alkották. Másrészt abból is fakad e jelenség, hogy a művészet – vagy legalábbis a művészetnek bizonyos területei, amelyek minden korban, mindig az ellenállás egyfajta terét jelentik – is tulajdonképpen a hatvanas évek ellenállásából merít. Így például az underground zene, amely a szembenállás egy formája volt, amiért annak rendje és módja szerint üldözték is. Én magam is úgy érzem, hogy a hatvanas évek emlőin nőttem volna fel, számomra is az öntudatosodás, önmagam megismerésének a korszakát jelentették a hatvanas évek. Ugyanakkor szeretném hangsúlyozni azt a jelentős különbséget is, ami elválasztja ezeket az éveket a mától. A hatvanas évek világának – amelyet alkalmam volt annak idején figyelemmel kísérni Franciaországban, ahol részben átéltem a májusi forradalmat, és Amerikában, ahol tanúja voltam különféle tüntetéseknek és sztrájkoknak szóval ennek a mozgalomnak megítélésem szerint nem volt konstruktív programja. A mozgalom pozitív eszméje olyan jelszavakban merült ki, hogy „kölcsönösen szeressük egymást”, de maga a mozgalom inkább destruktív jellegű volt, amint azt a párizsi májusi forradalom is mutatta. Azóta változott a kor, a világ „keményebb”, mint a hatvanas években volt, sok rosszat élhettünk át húsz év alatt. Megértettük többek között, hogy nem elég csupán tiltakozni, hanem bizonyos felelősséget is kell az embernek vállalnia, és próbálnia megtalálni az alternatív társadalmi modelleket. Nem véletlen, hogy ma nagyon sok egykori rocker a parlamentben, a prágai városházán vagy egyéb politikai funkcióban található. Ez éppen erről a különbségről tanúskodik. Ez az ötvenes évek felől nézve elképzelhetetlen lett volna.

A hetvenes, nyolcvanas évek igazán értékes kultúráját Csehszlovákiában éppúgy, mint Lengyelországban vagy Magyarországon a totalitarianizmus abszurdja elleni lázadás hatotta át. Milyen lesz az a kultúra, amely ezekből a gyökerekből táplálkozik, a remélt normalitás korában?

VH: Az a benyomásom, hogy a kultúra nem annak a rendszernek a létén vagy csődjén áll vagy bukik, amely ellen harcol. A rosszból, a gyűlöletből, az abszurditásból, a stupiditásból mindig van bőven elég. Ezekre mint egyfajta ösztönző erőre a kultúrának mindig is szüksége van, noha nem csupán erre, természetesen. De olyan jelenségek, amelyek ellen a kultúra az emberi értékek nevében lázadni fog, mindig lesznek bőségesen.

Magyarországon csakúgy, mint Csehszlovákiában, sok értelmiségi és író – Göncz Árpád vagy Konrád György – vesz részt a politikában. Néhányan azt mondják erre: írói élményszerző utak ezek a politika terepén. Ön hogy van ezzel, fog-e drámát írni elnökségéről, ha már elhagyta hivatalát?

VH: Az a tény, hogy az értelmiség, a művészek, a tudósok politikai szerepeket vállalnak, érthető ebben a helyzetben, amikoris nincsenek hivatásos politikusok. A profi politikusokat egyszerűen kiirtották és adminisztrátorokkal, bürokratákal helyettesítették őket. Vajon honnan lennének egyszeriben, amikor éppen csak kiseperték az előző rendszer „politikusait”? Ebben a helyzetben, mint egyébként már nem először a történelem folyamán, éppen a művészeknek kellett beugraniuk kisegíteni. A művészek jelenléte egyrészt jó, mert szerintem a világ arrafelé tart, hogy az értelmiségnek egyre nagyobb szerepet kell vállalnia a társadalmi életből. Másrészt huzamosan ez a helyzet nem tartható fenn; hivatásos politikusokra lesz szükség. El kell jönnie az időnek, amikor az lesz majd az államelnök, aki őszintén az szeretne lenni, és nem az, aki ezt csak a hazáért hozott áldozatként képes elfogadni. Ami az írást illeti, természetesen már előre örülök az időszaknak, amikor majd visszatérek a drámaíráshoz, de jelen pillanatban még nem tudom világosan és pontosan megmondani, hogy miről és hogyan fogok írni. Egy drámám kétharmada készen van; még a forradalom előtt írtam, majd a sarokba dobtam, de lehet, hogy az ötlethez még visszatérek.

In: Magyar Narancs, 1990; In: Narancs blue. Új Mandátum kiadó, Budapest, 1998.

Mindenesetre a lényeg az, hogy a Rolling Stones először Prágába ment koncertezni és Mick és Keith és Charlie és Ron egy csomó képen vigyorognak együtt Vašekkal. Érdekesség, hogy az együttes tagjai öltönyt öltöttek a találkozóhoz, a Hradzsinban a hosszú folyósókon rollerrel közlekedő Havel elnök viszont farmerben fogadta őket.

Vágvölgyi B. András

Ha már egyszer itt vagy…
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!