Az ugye megvan, kedves mai fiatal, hogy 56-ról nagyjából 89-ig kuss volt?! Kevesen, nagyon kevesen beszéltek róla nyilvánosan a hetvenes évek végéig, majd a Demokratikus Ellenzék megszületésével, és a müncheni Szabad Európa Rádió által megsokszorozott szamizdat-nyilvánosság megjelenésével egyre többen. Harminc éve fordulópont, az év elején egy állampárti politikus, Pozsgay Imre odanyilatkozott, hogy nem is ellenforradalom, hanem népfelkelés volt az, amit előtte, akkor és azóta is a jobbérzésű emberek forradalomnak hívtak/hívnak. Június 16-án újratemették az addig titokban elkapart Nagy Imre mártír miniszterelnököt, és az első szabad október 23-ának a forradalom ünneplése mellett még az az extrája is megvolt, hogy ekkor kiáltották ki a harmadik Magyar Köztársaságot (élt 21 évet). A Magyar Narancs második számában remek október 23-i beszédparódiákkal jelentkezett, tovább növelve ezzel az odafigyelős közvélemény odafigyelmét. Ebből az Így mondtok Ti!-ből szemezgetünk ehelyt.

Tamás Gáspár Miklóst például szuperbalos anarchoszindikalistának ismeri meg az, aki mostanság ismeri meg, és tényleg, Tamás Gáspár Miklós anarchoszindikalistának indult, mint az a Szem és a kéz című korai szamizdatkötetéből kihüvelyezhető, ám a két anarchoszindikalizmus között volt egy időszak, mikor konzervatívnak, jelesül brit konzervatívnak vallotta magát.

Sorok írójának személyes élménye ebből az időszakből a kilencvenes évek eleje/közepéről, mikor a Magyar Narancsot főszerkesztette, hogy  Tamás Gáspár Miklós egy alkalommal hosszas rábeszéléssel elérte, a lapban megjelenő publicisztikájához hozzunk le egy fotót, ami ebben a rovatban nem volt szokás, a fényképész az amerikai botrányfotós, Andres Serrano (lásd pl.: Piss Christ) volt, a kép a Parlament folyosóján ábrázolta, ezüst agárfejes sétapálcáját szorongatta és az kérte képaláírásnak, hogy Egy tory. Bozóki András ebből az attitűdből űzött gúnyt a rendszerváltás szimbolikus dátumán:

„…a közelgő hónapokban létre kell hoznunk az angolszász parlamentáris demokráciát. Mindenekelőtt józan önmérsékletre, nyugatos radikálkonervativizmusra és némi műveltségre van ehhez szükség”

Bozóki/TGM Michael Oekeshott esszéjét idézi a „harmadikutas ábrándkergetéssel szemben” (vö. MDF és a népies politika), bár a mából nézve az „angolszász parlamentáris demokrácia” is veszített egykori sármjából, Boris Johnson és Donald Trump okán (többek közt), de leginkább TGM felülrőlbeszélését karikírozza a későbbi kultuszminiszter:

„Így látja ezt az ellenzék cornerstone-ja, a Szabad Demokraták Szövetségének szabadelvű konzervatív frakciója, amely szerénységemből áll.”

Tény, TGM, a közösségi eszmék ábrándkergetője mindigis individualista volt.

Hasonló jóság Such György gúnyirata, Fekete Gyula fiktív 1989 október 23-i beszéde. Ma már nem sokan emlékeznek Fekete Gyulára: „bölény” volt ő, Csurka István és Für Lajos komálósa, csordatársa, demográfián borongó népi író, átabotában odavetett kijelentések, vagdalkozások bajnoka. A volt rádióelnök, Kövér László mai beosztottja, a Parlament gazdasági igazgatója – ilyenként a korai narancsosok közül tán az egyetlen NERnyik – remekül ragadta meg a feketegyulai áttitűd reprezentációját:

„Eltaknyolódott gerincű nemzetem! Ma, amikor a kincstári vezércikkek szellemi takarmányán nevelődöttek, az agymosott küblivirágok és a politikai divat manökenjei is feltűnnek az 56-os kifutón, vigyáznunk kell, ha meg akarjuk különböztetni a tiszta magot az ocsútól. Nemcsak a kádertemetők parcelláinak lakói kopogtatnak álszent gyászpofával a forradalom mocsoktalan szellemi emlékműve előtt, de megjelent a nyugati kultúrmoslékban röfögő, eszmények nélküli fiatal diszkó-töltelékek nyája is. A szorító napi tennivalóink úttalan bozótjában is gondoljunk a forradalom dicső mártírjaira! Nem azért harcoltak ők, hogy mi most hagyjuk magunkat belefojtani az éteren át ránkboríott szellemi pöcegödörbe. Ne engedjük legényeinket és lyányainkat elkanászodni és lezülleni, ne hagyjuk őket leszbikus szukák és hímringyók között vonaglani bűzös szuterén-klubokban. Fogjuk kézen őket még időben és készítsük fel a magyar ember legnemesebb nemzeti föladatára, amely így szól: GYARAPÍTSD A MAGYART!!! (tudniillik számbelileg – a szerk.)”

Nincs új a nap alatt: akárha a mai Kövért hallanánk egy babaváró programról szóló iváncsai vagy csíkszentdomokosi lakossági csok-fórumon, ahol a lovaszíjászat is szóbakerül, valamint II. János Pál Pacem in utero c. enciklikája és a „kipcsákok a kurultájon” archetoposz.

Rockenbauer Zoltán, aki később, a Fidesz „polgári párt”-os korszakában kultuszminiszter volt, a vaskos dunántúli tájszólással beszélő Pozsgayt tűzte lúdtollának vitriolba mártott hegyére. Pozsgay Imre ekkor még köztársasági elnöki ábrándokat kergetett, partnere volt ebben az állampárt és az MDF – akik ekkor azt kommunikálták: nekik két jó jelöltjük van, Pozsgay és Für Lajos –, a négyigenes népszavazás előtt voltunk még.

„…vörös fonalként húzódunk végig a történelem lapjain. Nem csak nevünket írtuk bele a történelemkönyvekbe…, de mi magunk írattuk ezeket a történelemkönyveket… (Egykoron). Mi… ott állottunk … európai anya magyar gyermekeként… népben-nemzetben-hazában gondolkodva… ott állottunk államalapító atyánk balján… a szentistváni mű létrehozásán… fáradozva. Majd tizedfélszáz esztendő múltán… megútálva a bolseviki rendszer torzulásait… a demokratikus szocializmus vörös-fehér-zöld zászlaját tartottuk magosra… de kicsavarta kezünkből… a történelem vihara, az ellen népfölkelés.”

Rockenbauer minipamflettje szerint Pozsgay szentnek és mártírnak látta magamagát, de ez ekkor még korainak tűnt, ám a négyigenes népszavazás után sorok írója Boulevard of Broken Dreams címmel cikkezett ugyanezeken a hasábokon, nyugati poszterboltok akkoriban roppant népszerű plakátjával összevetve Pozsgayt. A poszteren James Dean, az ötvenes évek korán elhunyt Brad Pittje látható, esős novemberben pocsolyák közt kacsázik, szájszélben cigi, a szomor nyalja az ég alját, a létezésben vesztes, egyedül. Pozsgayt élete vége felé keblére ölelte a Fidesz, nagyjából mint minden politikai elmehúnytat, aki nem fogalmaz meg ellenvéleményeket politikai cikkcakkjaik sisteregve sziporkázó kisüléseivel szemben.

Hegedüs István akkori Fidesz-külügyér az akkor „prágai bikaborjúként” ismerté vált Deutsch Tamással szórakozott:

„Barátaim! Tagtársaim! Egyetlen fiam! Kicsi kis feleségem! Lányok! Huszonhárom évesen emlékezem arra a 23-ára, amikor kezemben izzó fülbevalómmal, zsákmányolt orosz géppisztollyal, a Sztálin-szobor betondarabkájával, levert vörös csillaggal, középen lyukas magyar zászlóval és száz kiló röplappal rohantam a füstölgő Rádió épületéhez, hogy beolvassam a FIDESZ alapító nyilatkozatát. A lángokban álló Vencel téri stúdióhoz vezető lépcsőket ötösével vettem – egyszerűen átugrottam az ávósokon, munkásőrökön, és a zomósokon, mellőzve az alkotmányjogi érvelést –, s még éppen idejében kihírdettem a Forradalom győzelmét. Hiszen mindnyájan ott voltunk, akik ma is eljöttünk. Drága egybegyűlt felkelők! Saci barátom! Látlak benneteket, amint vérző fejjel feküsztök a Parlament előtti téren, hogy aztán magatokat megrázva felugorjatok, kigyógyulva a rendszeres agymosással koponyátokba spriccelt ideológiából. Ez a talpraszökkenés megrengette és összedöntötte a szomszédos MKP-MDF-MSZMP-MSZP katonai raktárat. Győzött a nemzet nagyreményű, hős ifjúsága!”

Az elmúlt harminc év hosszú idő, D. Tomi már rég nem az ősellenzéki-Beszélő szerkesztő Szilágyi Sándorral haverozik, volt időszak, a Deutsch-Für korszak, amikor még a bölénységbe is beházasodott; metamorfózisainak nagyregényét írja meg más.

A Londonból visszatért Krassó György képzelt beszédén Sneé Péter filmkritikus derült:

„Hasztalan gúnyolódnak! Forradalmunk fáklyáját egyedül emeltük magasra a kommunizmus éjszakájában (…) mikor vörös csillagok égtek… Manipulációjukra nyomban fény derült, mihelyt összevetjük sötét, pufajkás múltjukat jelen reformátorságukkal. A fekete levesből nem kérnek, de másoknak szívesen osztanának belőle. Tavaly még gumibottal altattak, idén meg állami ünneppé avatják október 23-át. (Nehogy mi is odaférjünk, Pozsgay bizonnyal koszorúz már valahol.) Kértük – mint volt –, lehessen csak miénk e nap! Ám ragaszkodnak a máséhoz, visszautasították kérésünket. Inkább pufajkájukat félredobják, csajkájukat félretolják és az utca emberének képében ellepik a járdát. Annyian voltak már június 16-án is, hogy közelébe sem férhettünk a ravatalnak. (…) Bármit fölvállaljunk, menten lenyúlják. Csillagászkodtunk volna, gyomlálván közteret és köz-eget, hát nem megelőznek a közegek? Kezdeményezéseinket rendőrök sietnek végbevinni. (…) Az állampárt vesztét óhajtottuk, tagjai fölszámolták. Mielőtt betoppan az aljas parlamenti osztozkodás, s a választások eröltetésével máris köztársasági elnöki székbe segítenék Rácz Sándort. Csak az hiányzik, hogy újra elindítsák forradalmunkat, miként Nagy Jenő elakadt, ócska Škodáját, és megszervezzék hozzá a Munkástanácsokat! Emeljétek föl szívetek és tegyétek le a voksotokat mellénk. Pártoljátok pártotok! Gondoljátok meg, proletárok! Egy kis tüzet még, légy szíves.”

A sajnálatosan korán elhunyt Krassó György imaginárius beszédéhez némi sorvezető: Krassó kamaszként vett részt a forradalomban, börtönbüntetést szenvedett, szép verset írt a Kisfogházból az akasztófára vittekről, Eörsi István börtönkönyve (Emlékezés a régi szép időkre) szerint bárhová került, némileg túlmozgásosan Kossuth-címert karcolt a falba, ez a motívum megjelenik az e sorok írója által jegyzett Kolorádó Kid c. játékfilm egy jelenetében, mikor a főszereplő (Nagy Zsolt) címert karcol, a cellából már távozott vamzer (zárkaügynök; Gáspár Tibor) hangján szólnak hozzá: „mit hősködsz, te körúti jampi…”.

Szabadulása után a kevés intranzigens ellenzéki egyike, szamizdatos-repülőegyetemes libertinus figura, bátyja, Krassó Miklós Londonba távozott 56-ban, trockista filozófus volt, Miklós 1986-os halálakor Gyurit kiengedték, ottmaradt, megcsinálta a Magyar Október Hírügynökséget, sorok írójának első újságírói munkája az itteni hírszerkesztés volt 88-ban, angliai tanulmányai során.

Krassó György a Nagy Imre-újratemetésre jött haza, volt egyfajta félelem tőle, hogy radikális balhét csinál, Mark Palmer amerikai nagykövet is kérte, hogy álljon el a temetés megzavarásától, elállt, megcsinálta a Magyar Október Pártot, akcionista politikai utcaszínház volt a műfaja, ha Kétfarkú Kutya lennék, Krassó lenne a pártom címerállata. Sajnos korán meghalt, 1991-ben, ha tovább élhetett volna, vidámabb országban éltünk volna, de a ha történelmietlen. Az viszont nagyonis történelmi, hogy Krassó egy másik angliai elméhez, Bill Lomaxhez hasonlóan 1956 jelentőségét nem csak a nemzeti függetlenség kivívásának kísérletében, de baloldali, demokratikus szocialista kötődésében látta, melyet elsősorban a Munkástanácsok képviseltek.

Na pont ez a baloldali, demokratikus szocialista hagyományvonal az, ami miatt a mai Fidesz nem tud mit kezdeni a XX. század legnagyszerűbb magyar történelmi eseményével. Kínlódnak vele, „Magyarország halszagú” a Schmidt Mária-Dózsa László-Pruck Pál háromszögben, jönnek-mennek a hírek, hogy akkor az önkormányzati bukta után mond-e beszédet Orbán, vagy nem mond. (Utolsó hír: mond, de zárt körbe szorul az „utcai harcos” a Zeneakadémián.) Nehéz mit kezdenie ezzel az urbángerilla-flaszterjampec-munkásönkormányzati örökséggel a tömjénszagba ájult falusias illiberál-nackópopulizmusnak, ezért van aztán a nyögvenyelés évről évre, fokozódó menyiségben és egyre süllyedő minőségben.

Visszatekintés-sorozatunk előző részében a Magyar Narancs névadás-történetének rekonstrukciója állt. Egy másik alapítótól hozzászólás érkezett: „Vágvölgyi B. András sajtótörténeti visszaemlékezésére kívánok Dr. del Medico Imre szellemében reflektálni. A Ráth György utcában Langmár Ferenc lakásán, emlékeim szerint a címlapadási diskurzusnak, mely egy verandaszerű helyiségben folyt, sajnálatosan egy nagyon fontos részlete kiesett a jeles szerző memóriájának rostáján. Az én szuperjó címötletem. Harmincéve vagyok szomorú emiatt. Egyrészt, ha nem a Magyar Narancs címet adjuk, a Fidesznek máig nem lenne színe. Másrészt az én akkor vékonyka hangon elrebegve a közösbe bedobott ötletem azonnal le lett hurrogva, ideje sem volt, hogy lapalapító társaim memóriájába beégjen, pedig a címnek már akkor is, ma pedig végkép korszakos üzenete, kiváló csengése lehetne/lehetett volna: Szabadnépség! Kérem a szöveg utólagos korrekcióját. Maradok tisztelettel: Bojár Iván András”

Vágvölgyi B. András

Ha már egyszer itt vagy…
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri adománnyal, vagy havi előfizetéssel. Kattints ide a támogatási lehetőségekért!