Jubileumi évünk van ismét, 30 év, a múltba révedésnek emlékezetpolitikai komisszárja is van, az ötvenhatos hatvanadik évfordulón jól bevált Schmidt Mária – találgathatjuk ezúttal ki lesz a Dózsa Lászlója. Hiánypótlóan „Rendszerváltáskutatási Közintézet” is alakult, elnök-vezérigazgatója Bíró Zoltán szaktudós, aki a hajdani MDF-ben a későbbi miniszterelnök, Antall József ellenfele volt, érdemes pillantást vetni. 

Támogasd a munkánkat pólóvásárlással!

Azt bízvást elmondhatjuk, hogy 1989-ben Schmidt Mária nem tartozott az események fősodorvonali szereplői közé, viszonylag ismeretlen viszonylag fiatal történész volt, aki az amerikai és európai hidegháborús kémtörténetek és a maradék zsidóság ekkor aktuális történelmének közös halmazát kutatta Soros-pénzen. Bíró más: őt 1988-ban meglehetős hangzavarban kizárta a párt – Lengyel Lászlóval, Bihari Mihállyal, Király Zoltánnal egyetemben –, Pozsgay jobbkézi sameszának tekintette mindenki.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Az akkori liberális ellenzék (SZDSZ, Fidesz) legviszolyogtatóbb, gyakran használt szókapcsolatának volt a címerembere: Bíró Zoltán a „népies bolsi”.

E jelzős szerkezet komprehenzív értelmezéséhez vissza kell kanyarodnunk a Kádár-kori ellenzéktörténet nyolcvanas évekbeli fejezetéhez. Történt, hogy 1979-ben elhunyt Bibó István, jogász és politikai gondolkodó, a felszabadulás utáni koalíciós időszak nagyívű publicistája, 1956-ban a Nagy Imre-kormány államminisztere. Paraszt-, majd Petőfi párti politikusként, politikai fogolyként, tisztafejű-tisztalelkű morális lényként, erkölcsi nagyságként elismertsége, népszerűsége titkos jellegű volt János király („a kompromisszumok robotosa”) uralkodása idején, úgy annak kezdeti brutalizátor, mint majd későbbi „közmegegyezéses” aranykorában. Halála után ez változott.

Különböző irályokat követő értelmiségieket háborított fel a „Bibó felejtés” (Csurka István szava); Donáth Ferenc, Nagy Imre államminisztere, Horthy-, Rákosi-, és Kádár-börtönök habitüéje állt a mozgalom élére, ebből született a Bibó Emlékkönyv, majd száz értelmiségi esszéjével, tanulmányával Bibóról és koráról. A csak szamizdatként hozzáférhető Emlékköny bal-, és jobboldali, urbánus és népies szerzőket hozott össze egy fedél alá, nem kis riadalmat keltve az akkori állampárt kultúrpolitikai vezetésében (lásd: az agitpropista Knopp András és Kornidesz Mihály jelentését az MSZMP Központi Bizottságának, illetve Huszár Tibor szociológusprofesszor ugyanide készült tanulmányát.)

Az egykori Márciusi Frontos Donáth meggyőződése volt a kétféle ellenzék – a „Nagy Népi Hurrá” és a szamizdatos-urbánus DE – összefogásának sürgetése, hiszen az aczéli kultúrpolitika kulcseleme volt a szekértábor megosztottság fenntartása-erősítése, akár, korukat mintegy megelőzve, igazságutáni álhírek suttogó propagandaként terjesztésével. Donáth Ferenc utolsó nagy húzása a mindkétoldali ellenzék együttes tanácskozása volt 1985-ben Monoron. Nem véletlen, hogy Donáth temetésén 1986-ban a farkasréti temetőben a búcsúbeszédeket Kis János és Csoóri Sándor mondták népfrontosan.

Hol érdekes ez a mai állapotok felől nézve? Ott, hogy Bíróék aknamunkája már ekkor megmutatkozott, Monor után szétverték az ellenzéki egység megképezésére tett kísérletet, fű alatti antiszemitizmussal, állampárti manipulációval akasztották meg a folyamatot, mikor 1987 szeptemberében, Pozsgay auspíciuma mellett megalakult Lakitelken az MDF, mely nem az ellenzéki egységet, hanem a népies, „nép-nemzeti”, „harmadik utas” irányvonal az MSZMP bizonyos frakciói által is történő támogatását tűzte célul.

Bíró és Pozsgay: őket hívtuk akkoriban népies bolsinak. Amiből kilépést jelentett az 1989. március 15-i tömegtüntetés után az Ellenzéki Kerekasztal megalakulása, mely fontos és komoly kihívást jelentett az állampártnak. Az EK felállása a pozsgayzmus gyengülését jelentette, a június 16-a után megkezdődő Nemzeti Kerekasztal tárgyalásokon már nem Bíró Zoltán vezette az MDF-et, hanem Antall József és Szabad György, az albizottságokban olyanok kaptak helyet, mint Sólyom László vagy Jeszenszky Géza.

1989 elején az Oral History Archívumnak és a Történelmi Igazságtétel Bizottságnak dolgoztam 1956 emlékezetének ügyében, életútinterjúkat készítettem forradalmárokkal, így lettem a június 16-i Nagy Imre újratemetés sajtófőnöke, így hallgathattam Orbán Viktor beszédét a Műcsarnok lépcsőjén a kivégzett miniszterelnök koporsója mellett díszőrséget állva. Különleges élmény volt.

Először is: ritkaság negyedmillió emberrel szimultán szemezni. Pro secundo: azok közé tartoztam, akik a néhány nappal korábbi, Tirts Tamás családjának agárdi hobbitelkén tartott Fidesz választmányi ülésen tanácsadóként amellett törtem lándzsát, hogy Orbán mondja el a „magyar ifjúság nevében” tartandó beszédet, melyet a szervező TIB a Fidesznek kínált fel; a másik javaslat Kövér volt.

Mivel az elsők között szóltam hozzá, érvelésem alapját az képezte, hogy Orbán már tárgyév március 15-én beszélt a Kossuth téren, jónak tűnt nagyszínpadon, míg Kövér alkatilag gyengébb szimpátiagerjesztési képesség birtokosa volt már akkor is. A választmányi döntés végül Orbánt jelölte ki beszédmondónak, azzal, hogy Kövérrel együtt írják a szöveget. A beszéd megírásának körülményeiről csak fikciósan gondolkodhatunk.

Félfüllel hallottam akkoriban az előzetes félelmekről, komoly, sok mindenre kiterjedő egyeztetés zajlott a TIB részéről elsősorban Vásárhelyi Miklós, az állampárt részéről Németh Miklós reformista miniszterelnök között.

Ide megint kell a nagykép! 1989 februárjában Borisz Vszevolodovics Gromov szovjet tábornok utolsóként lépte át a termezi Népek Barátsága-hidat Afganisztán és Üzbegisztán Szovjet SZK között az Amu Darja folyó felett. A kép természetesen bejárta a világsajtót, hatásában és nagyságrendjében azt jelentette, mint 1975 „fekete áprilisa”, mikor Graham Martin nagykövet Saigonban összehajtogatja az amerikai zászlót, majd a követség tetején helikopterre száll és elrepül.

A ruszkiknak Afganisztán lett a Vietnamja, ezt gondolta mindenki, és semelyik katonai nagyhatalom nem szereti, ha a megvertség érzésével gondolnak reá.

Február 14-től március 2-3 nem hosszú idő, bő két hét. Németh Miklós miniszterelnök ekkor tárgyalt Moszkvában Mihail Szergejevics Gorbacsovval a csapatkivonásokról. A volt miniszterelnök az Átlátszónak elmondta: Gorbacsov tájékoztatta, hogy Magyarországról, ahogy más „baráti országokból” is, egyoldalú döntés nyomán megkezdődtek a szovjet csapatkivonások. Ám, érthetően, ezt nem szerették volna nagydobra verni, diszkréciót kértek. A szovjet csapatok távozásának ellenzéki követelése is elhangzott korábban, tárgyév március 15-én a Magyar Televízió Szabadság téri lépcsején az aktualizált 12 pontban, melyet Cserhalmi György színművész olvasott fel a tömegnek.

A Nagy Imre és mártírtársai újratemetésének részletibe belemenni itt nincsen tér, jól dokumentált eseménysor egyébként. Mikor kiderült, hogy az állampárt elfogadja a TIB javaslatát a Hősök terére, mint helyszínre, akkor a lehetséges szónokok számbavétele volt a következő kérdés.

Történelmi szempontpól nagy jelentőségű volt például Király Béla tábornok, a Nemzetőrség volt országos parancsnokának hazatérte és beszéde. Krassótól tartottak. A londoni Magyar Október hírügynökség vezetőjének radikalizmusa ismert volt. Mark Palmer budapesti amerikai nagykövet is visszafogott, az esemény méltóságához illő viselkedésre kérte Krassó Györgyöt, amit a 56-os permanensforradalmár be is tartott. A szervezők tartottak még Rácz Sándor, korábban az 56-os Nagybudapesti Központi Munkástanács egyik vezetője és Zimányi Tibor (Recski Szövetség) beszédeitől. Orbán lehetséges heveskedése is szóba került, vele Litván György beszélt, és tudomásom szerint Orbán akkor megígérte, hogy nem fogja túltolni.

Erről írt Kozák Gyula is: „A Fidesz vezetői Orbánt jelölték ki, aki egy kockás füzetbe írta meg beszédét. Hosszú is volt, és megszegte azt az alapszabályt, hogy nem aktuálpolitizálunk. Ha jól emlékszem (jól!), Litván Gyuri, Kende Péter, de talán még Vásárhelyi is leült vele egy kiskocsmában, Orbán azonban hajthatatlan maradt. Palmer is, Németh Miklós is megmondta, a szovjet csapatok kivonása eldöntetett, Orbán mégis követelni akarja. Meg kellene értetni ezzel a fafejűvel, hogy hagyja ki, nem is elegáns, és ne bosszantsuk az oroszokat, éppen eleget kaptak és kapnak. Vásárhelyi nem akarta dekonspirálni Németh Miklóssal és Palmerrel folytatott tárgyalásait, ezért rám bízta, hogy tegyek még egy utolsó kísérletet Orbánnal. Vegyem rá, hogy a szovjet csapatok kivonásának követelését hagyja ki, mert kivonulásuk már eldöntött tény. A szokásos Halász utcai kocsmában találkoztunk. Orbán velem szemben is ugyanolyan intranzigens volt, mint Kendével és Litvánnal. „NEM! Ezt hagyta jóvá a Fidesz vezetősége, ezt fogom elmondani.”

„Olyan kormányt kell választanunk, amely haladéktalanul megkezdi a tárgyalást a szovjet csapatok kivonásáról” – hangzott el Orbán szájából a Hősök terén.

Nem tudva Németh Miklós és Mihail Gorbacsov megbeszéléseinek valódi tartalmáról ezt persze jó volt hallgatni. De a napilapokban megjelent mínuszos hírből tudható volt, hogy a csapatkivonás akkor már megkezdődött. Állításom, hogy Orbán tudhatott az erről folyó, a Németh-kormány által kezdeményezett csapatkivonásról három pilléren nyugszik.

• Nem volt hülye. A mínuszos hírre felfigyelt mindenki, aki odafigyelt, még az olasz republikánuspárti magyar pornósztár, Cicciolina (Staller Ilona) is, aki Szombathelyre utazott egy nagy kalicka békegalambbal Szását báj-bájozni. Napi szintű közbeszéd tárgya volt ez akkor. Ez biztos.
• A TIB vezetőivel beszélve – ahol nem hagyta magát meggyőzni a nemzeti érdek elsődlegességéről, ha az ő országos ismertségéről volt szó – szóbakerülhetett, bár az nem valószínű, hogy a TIB vezetők kiadták volna forrásukat, Németh Miklóst. Ezért ez valószínűsíthető.
• Orbán közvetlenül vagy közvetve Bibó-koleszos nevelőtanára, Stumpf István apósától hallhatott a tárgyalásokról. Mivel ez csak a kapcsolati hálóban lévő lehetőség, ezért ez a variáns elképzelhető.

Va banque (franc., ejtsd: vabank), hazárd játékoknál használt kifejezés, amikor kártyában valaki mindenét felrakja egy tétre.

Mint Kozáknál olvasható, Orbán a Fidesz testületi döntése mögé bújt, de a személyes politikai haszon izgathatta. Annyi bizonyos, hogy viszonya a TIB vezetőivel ekkor megkeseredett. Közhely szinte Orbán bosszúálló természetére hivatkozni. Az 1956-os forradalom történetét kutató intézetet Litván György alapította, a TIB akkori vezetőségének szinte valamennyi tagja kötődött hozzá. Az 1956-os intézetet nemrégiben az Országos Széchényi Könyvtár elleni hadjárat részeként, kimondottan megalázó módon, az áltörténelmi kormányzati „kutatóhely”, a Veritas Intézet kötelékébe sorolták be.

Orbán mostani bosszúja ismételten történelmi bosszú, emlékezzünk csak a Magyar Narancs 1998-as – hálistennek: sikertelen – kivégzési kísérletére, mivel tudta, hogy ott tudják a titkát. Az Oral History Archívum hatalmas érték kutatóknak, történészeknek, a jövő történészeinek. Ezt rendelték el beolvasztani a Veritas nevű kormányzati intézetbe, melyet a Holocaust-relativizáló Szakály „idegenrendészeti intézkedés” Sándor vezet. Az intézet kutatói, interjúkészítői és legfőképpen még élő interjúalanyai tiltakoztak, tiltakoztunk e lépés ellen, a történettudomány függetlensége nevében.

Adam Michnik sem épp akárki, már 1968-ban, 22 évesen börtönbe került a lengyel diákmozgalomban vállalt szerepéért. 1976-ban a KOR, a Munkásvédelmi Bizottság egyik alapítója, 1980 nyarától a Szolidaritás szakszervezet tanácsadója, a szükségállapot után internált és börtönlakó. Az 1989 februári Kerekasztal egyik tárgyalója, a „választási újság”, a Gazeta Wyborcza alapító főszerkesztője.

Zsiguli típusú gépjárművemmel hajtattam a Nagy Imre-temetés másnapján az SZDSZ-elnök Kis János lakására, hogy Michniket a Fidesz-vezérkar találkozójára vigyem az Astoria kávéházba, mely alapvetően „elvtársias, baráti légkörben zajlott”; franciául, Rockenbauer Zoltán tolmácsolt, Michnik nem beszél angolul. Ugyanakkor Michnik tapasztalt politikai profiként korholta Orbánt az oroszügyi kiszólás miatt: a sebzett medve is medve, fáradt mancsa is könnyedén seper el tollpihét.

Orbán vabankra ment: mindent, vagy semmit, kockázat nem számít, ha meg kell fizetni az árát, majd megfizeti valaki más. Ha pedig átjön az üzenet, hogy félkézzel, posztmodern Petőfiként zavarta ki az oroszokat, akkor az őt a történelmi nyerő oldalra helyezi.

Átért a homokon a meszidzs, Orbán beszédéről hiszi azt a magyar társadalom jelentős része, hogy azért ment ki a szovjet hadsereg, mert ő aszondta, de azt ő is tudja és hivatásos történelemhamisítói is, hogy történelmi léptékben a bármily erős hazugsággépezet is elveszti varázsát, ha hamis alapra épül.

A mai megünneplés, a súlyos erkölcs-, és ízléskárosodott június 16-i „Szabadságszínpad” állampárti besúgó-fellépővel valóban arcpirító. Vikidál Gyula „33 évesen, 1981 júniusában szervezték be hazafias alapon, a kulturális területre. Ő lett »Dalos« [ügynök]. (…) Az ÁBTL-ben található 6-os kartonjának száma 0166-303-7.” (In: Szőnyei Tamás: Nyilván tartottak. Titkos szolgák a magyar rock körül 1960-1990. Magyar Narancs-Tihany rév kiadó, 2005.)

Ezzel együtt kell ünnepelnünk, mert nagy nap volt, megérdemli és bőven nem csak Orbánról szólt.

Beszélgetés Németh Miklós miniszterelnökkel (1988-1990)

Ténypontosító telefonnak indult, de nagyon érdekes beszélgetés lett belőle, megérdemli, hogy teljes terjedelemben olvasható legyen.

VBA: Milyen előzményei voltak az Ön hivatali idejében az 1989. március 2-3-i moszkvai tárgyalásoknak Gorbacsovval?

Németh Miklós: Egy előzményt hadd meséljek el, ami majdnem a lemondásomhoz vezetett. Kárpáti Ferenc 1988 karácsony táján áthívott a HM-be azzal hogy kötelmeim vannak. Új miniszterelnöknek, pártfőtitkárnak oda kellett járulni az eskütétel után. Egy titkos és védett helységbe vezettek, térképek voltak és tábornokok, elkezdték a tájékoztatást. Vészhelyzet esetén hol folytathatja működését a kormány, milyen objektumokat használhat a kormány, ha a szükség úgy hozza. Gödöllő környékén volt egy, aztán a Bükkben egy vészbunker, ahol a kormány működni tud esetleges támadás esetén, és az erdőbényei Honvédüdülő erre kiképzett alagsora. Ezek a helyek mind a szovjet határ felé mutattak.

A második napirendi pont egy, piros és fekete mappa volt, kézzel írt magyar és orosz szöveg, bizonyos részek piros tintával írva, és szemben a korábbi hivatalos állításokkal, ekkor tudtam meg, hogy Tótvázsony „rajonban” lévő szovjet bázison középhatósugarú atomfegyvert tárolnak. A parancsnoksága sem Magyarországon volt, közvetlen moszkvai kapcsolatban volt az utasítási lánc. Még az 1970-es években Brezsnyevvel Kádár aláírta ezt a titkos szerződést. Nekem is alá kellett írnom, hogy tudomásul veszem és a titkot megtartom.

Karácsony előtt volt ez, rámtört a depresszió, feleségem észre is vette. A költségvetés romokban volt, de mondtam neki, azt megoldom. Kárpáti Feri jól megcsinálta nekem a karácsonyt, gondoltam átviszem a költségvetést és az ülésszak végén le fogok mondani. Az atomháborús gondolat nagyon megrémített emberileg. Olaszországi, dél-franciaországi célpontok tartoztak a bázishoz, Velencét is beleértve. Kárpáti 1986 óta tudta, győzködte Grószt a cselekvésre, Grósz erre a füle botját sem mozgatta. Azt mondta: ezt nem lehet bolygatni. Határőrizetet esetleg, ezt nem. Ne feszítsd – mondta Grósz. Borisz Sztukalin (nagykövet) berohant, mikor megyek Moszkvába? Mondtam, mikor, március elején. Franz Vranitzky osztrák kancellárral beszéltem először a határőrizet megváltoztatásáról, mondván ez már nem megy a 20. század végén, ő egy kicsit bosszankodott, hogy nagyon ügyesen betettem neki egy nagyobb összeget a költségvetésébe.

Moszkvában Nyikoláj Rizskov miniszterelnökkel tárgyaltam először. Rizskovnak elmondtam négyszemközt, mik a témáim. Ő azt mondta, ezek mind olyan témák, amiben ő inkompetens, de tájékoztatja Gorbacsovot.

– A szovjet csapatok látványos kivonulása Afganisztánból mennyiben segítette az ügyet?

Németh Miklós: Grósz erre hivatkozott, hová teszik a rengeteg orosz katonát, enni kell nekik adni, lakás kell nekik. Számomra ennél fontosabb volt Sevarnadze beszéde a Donbaszban. Mert 1987-ben, mikor Belgrádban Gorbacsov szőrmentén beszélt a Brezsnyev doktrina végéről: azt még senki nem hitte el, az amerikaiak sem. De Sevarnadze külügyminiszter ezt 1989 elején megismételte. Megkérdeztem Gorbacsovot direktben, elég jól felépítettem a beszélgetést. Februárban a magyar KB több menetes vita után egyetértett a pluralizmussal, a többpártrendszer bevezetésével.  (Grósz ahhoz ragaszkodott: pluralizmus esetén is az MSZMP álljon az élen.)

Első témám az volt Moszkvában, hogy mi 1947-ben tévesztettünk utat. Gorbacsov a többpártrendszerrel nem értett egyet, de hajrá, mondta.  Ő a lenini NEP pártján állt; mondtam, mi már többszörös NEP-et csináltunk, zsákutca. Nem tudom megmondani mikor, de belátható időn belül többpárti demokratikus választások lesznek. S mit fogsz ha mi nem leszünk az új kormány része a választásuk után, és napvilágot látnak a magyarországi rakéták és általában az „ideiglenesen hazánkban állomásozó csapatkontingens” ügyéről. Ők 100-120 ezren voltak családtagokkal együt.

Gorbacsov a széke karfájára csapott, Miklós, míg ebben a székben ülök 1956 nem ismétlődik meg. Minden párt, minden kormány a saját népének felelős. De ekkor én biztosra vettem, hogy ezt komolyan kell venni. A szögesdrótos határvédelem lebontását alig kommentálta, Sahnazarovra, a tanácsadójára nézett, látsz ebben valami problémát, majd másként őrzik a magyarok a határt. Atomrakéták: itt a tollat mindenki tegye le, az én egyik munkatársam is tudott gyorsírni, ő is lettette: ezt a kérdést neki be kell vinni a Védelmi Tanács elé. Bécsben, Genfben a tárgyalásokon az amerikaiakkal őneki nem csak Magyarországot, de az egész térséget figyelembe kell vennie.

Ekkor átnyújtotta a kezét az asztalon felém, rázzunk kezet, de ez még a PB nek szóló jelentésben sem legyen benne. Kezet ráztunk. Megígértem, hogy így lesz. Én viszonzásul azt kértem a tavasz folyamán vonjanak ki egy egységet véglegesen Magyarországról, amit egy minuszos hírben lehozhatunk. Gorbacsov tartotta magát ehhez és  április 25-26-án  Debrecen és Kiskunhalas térségéből kivontak 10,000 katonát. Hogy ezt nem verjük nagydobra az szavahihetőségi próba is volt.

– A csapatkivonás egésze mennyire volt magyar, és mennyire szovjet ötlet?

Németh Miklós: Magyar ötlet volt, mi kértük, Gorbacsovot otthon ezért igen kemény kritika érte,  Ligacsov és más keményvonalasok részéről. Én az óvatos segítésre bíztattam a nyugatiakat is, akikkel a tavasszal találkoztam (Kohl, Eagleburger, Whitehead). Novemberben aztán jött a kétpecsétes boríték, Sztukalin majd megőrült, hogy nem tudhatja meg előttem, hogy mi van benne. (Kiürültek a silók, a magyar fél birtokba vehette a volt szovjet bázist.)

– A megállapodás nyilvánosságával kapcsolatban mi volt a konkrét szovjet kérés?

Németh Miklós: A kettős kézrázásos megállapodáson és a kishíren kívül semmi. A tesztek folytak, megkezdtük a munkát Rajkánál. Azután Szombathely és Kőszeg környéke következett, április végére Rajka 5-6 kilométeres körzete tiszta lett, de kormányhatározat még ekkor sincs. 1989 május 2-én sajtótájékoztatót tartottunk, Nováky Balázs, Vidus Tibor határőrparancsnokokkal Hegyeshalmon. Utána sem csörgött az asztalomon a telefon, Gorbacsov nem hívott, toleráns volt.

A Nagy Imre újratemetés ügyében Grósz duzzogott, meg is akart puccsolni. A határnyitás, a drótkerítés volt a teszt legfontosabb eleme. Az NDK-ás vezetés végig szinte hetente járt Moszkvába, kaptam erről infót Gorbacsov környezetéből, minket simpfeltek, fellépést követeltek. Aztán Ceauşescu még vehemensebben követelte, hogy a magyar és a lengyel elvtársak nélkül kell megvitatni a mostani helyzetet, a közös fellépés lehetőségét. Erre a helyzetre nekem egy régi orosz közmondással jöttek: olyan szituációt nem lehet elképzelni, ahol 1-2 lukat még ne tudnának húzni a derékszíjjon.

– A Nagy Imre újratemetéssel kapcsolatos Vásárhelyi Miklóssal folytatott megbeszélésein mennyire volt hangsúlyos a csapatkivonás nyilvánosságának kérdése?

Németh Miklós: Többször tárgyaltunk, mert a TIB a Grósz-Fejti párossal nem jutottak semmire. Vásárhelyi Miklósnak Nyers Rezsőn keresztül vezetett az útja hozzám. Ha jól emlékszem egy ötfős tárgyalódelegációjuk volt: Göncz Árpád, Vásárhelyi Miklós, Mécs Imre, Hegedüs B. András és talán Kozák Gyula. A 10,000-es kivonás után megmondtam nekik, hogy tárgyalásban vagyunk a szovjetekkel a csapatkivonásról, a dolog diszkrét kezelése bizalom kérdése, ez a stabilítás biztosításának útja. Az atomfegyverekről nem beszéltem nekik, de ezenkívül elmondtam miről tárgyaltam Gorbacsovval.

Grósznál is visszavertem azt, hogy elő akart jönni azzal, hogy Nagy Imre „Vologya” fedőnéven NKVD ügynök volt még a szovjet emigrációban. Vásárhelyi Miklósék belátták, hogy egy irányba megyünk, ha nem is egy hajóban utazunk. Orbán Viktor a temetésen elmondta amit elmondott, de Gorbacsov szemében ez azt bizonyította, hogy Németh Miklósnak nem járt el a pofája. A bukaresti Varsói Szerződés csúcstalálkozó közgyűlésen, lengyeleken kívül minden delegáció arról beszélt, hogy veszélyben a proletár internacionalizmus, megengedhetetlen tendenciák mutatkoznak nálunk és a lengyeleknél. Mikor Ceauşescu erről beszélt Gorbacsov rámkacsintott. Hozzászólásában egy szó nem volt a keményvonalasok által felvetett problémákról. Ceauşescu levelet küldött Gorbacsovnak, láttam, telefonon beszéltünk is róla, keményebb fellépést köveelt, Gorbacsov leintette. 1956, 1968, ezt akarod? Mi pedig hallgattunk, és tettük a dolgunkat. Én pedig azt mondtam, hogy amit elkezdtem, azt be is fejezem.

– 1989. március 15-én az akkorra akciószövetségbe forrt ellenzék (Ellenzéki Kerekasztal) 12 pontját Cserhalmi György színművész olvasta fel a Magyar Televízió lépcsőjén. Érkezett-e vissza ezzel kapcsolatban Önhöz szovjet reakció?

Németh Miklós: Nem jutott el hozzám szovjet reakció. Mi úgy álltunk a kérdéshez, hogy a korábbi évek attrocitásai nem ismétlődhetnek meg. Palmer amerikai nagykövet provokációtól tartott. Túrós András földim volt már akkor a rendőrfőkapitány. Egyetértett velem abban, hogy lépésről lépésre kell haladnunk. Pedig olyanokat vágtak már nyár elején a fejünkhöz, hogy a belnémet vitában mi az NSZK oldalára álltunk.

– Horváth István belügyminiszter vején, Stumpf Istvánon keresztül kerülhetett-e közvetlen kapcsolatba Orbán Viktorral? Kozák Gyula az ÉS-ben megjelent visszaemlékezéséből úgy tudhatjuk, hogy ő tárgyalt utoljára a TIB részéről Orbánnal a beszéd tartalmáról, aki nem volt hajlandó enyhíteni a szövegen. Lehetett-e Orbánnak a TIB vezetésén túlmenő bennfentes információja a szovjet-magyar csapatkivonási tárgyalásokról?

Németh Miklós: Nem hinném, bár nem tudhatom. Horváth István szerintem el tudta választani a családot és a politikát.

Vágvölgyi B. András

Címlapfotó forrása: nol.hu