Tök haszontalan és alkalmanként hasznos hülyék tombolnak a világban és a neten az Irán elleni amero-izraeli támadás okán. Akit ez meglepett, az is hülye – most mindegy, hogy hasznos vagy haszontalan –, ahol ennyi pisztolyt raktak ki a színpadra, annak a nézője nem gondolhatja, hogy pont most nem érvényesül a csehovi szabály. Szebb lett volna ugyanez januárban, mikor a teokrata dzsihadisták, Irán urai mintegy 35,000 rezsimellenes tüntető halálos áldozatával bizonyították, hogy a halál újfent belovagolt Perzsiába.

Akkor demokráciapárti, humanitárius segítségnyújtás lett volna, így geostratégiai önérdekérvényesítés, ám azért így is szívet melengető látni, ahogy a hajukat szabadon lobogtató nők és dúltkeblű férfiak tömegesülnek a nyílt színen, a teheráni, iszfaháni, kermansahi utcán a tyranomakhiát (zsarnokgyilkosságot) ünnepelve. Aggodalom, persze, az ismét óvóhelyre kényszerített izraeli barátokért, és keserű mosoly, hogy ezt a szitut nem igazán kedvelt (erős understatement) döntéshozók kényszerítették ki.

Nem voltam soha, de Irán közel áll hozzám valamiért. Talán mert emlékszem az iszlám forradalom médiatálalásának hangulatára, az amerikai túszokra a teheráni nagykövetségen, arra, hogy Jimmy Carter hogyan bukott bele egy balszerencsés helikopteres szabadító akcióba és Ben Affleck milyen jó kis filmet kanyarított egy részsikerről ugyane témában. Hamár film: Irán-kedvelésem másik gyökere nyilván az olyan nevek és életművek köré csoportosul, mint Jafar Panahi, Mahmoud Rassouloff, aki szerintem a politikai film mai legnagyobbja (a Kéziratok nem égnek el nekem jobban bejön, mint A Szent Füge magja), és persze Kiarostami, Farhadi és a többiek.

Szerintem már ezeken a hasábokon is zengedeztem, hogy filmföldrajzilag is meglepő, hogy az általam nem sokra értékelt arab és bollywoodi mozi közé beékelt perzsa film mennyire meg tudja szólítani a nyugati nézőt, míg keleti és nyugati szomszédjai aligis. Hogy van jó magyar film, az nem lep meg senkit, hiszen a magyar filmet nyugatról Fritz Lang és Michael Haneke határolja, északról a csehszlovák újhullám, keletről Radu Jude és Christi Puiu, délről meg a jugoszláv “fekete film” (Makavejev, Žilnik), szóval szinte geográfiailag determinált, hogy lehet itt is jó film – ha nem zenetévés hülyegyerekek és állami seggnyaloncok csinálják. Nade vissza a ma viszályához!

Trump és Netanjahu: they are no on the same page anymore – írja a minap véleménycikkében egy szakértő a The New York Times-ban. Ellentét horgadt fel közöttük. Mit is jelent ez? Trump, a nagyra nőtt óvodás, elhitte magát (általános diktátor-betegség), azt képzelte, hogy a venezuelai imprint újra nyomtatható: a Navy Seals nagyhatékonyságú kommandója odafárad, rövid tűzharcban elejti az elnököt védő kubai (!) testőrséget, magához ragadja az elnököt, Hugo Chavez utódját, aki az ablakban, cserépben nevelgetett nőstény-cannabisát és az ő kedves feleségét, és meg sem állnak Brooklynig, a magas biztonságú börtönig, aztán a többi az amerikai igazságszolgáltatás dolga.

A vád: kábítószerkereskedelem. Hasonló volt már, több évtizede a kubai rezsim kivégezte saját tábornokát, Ochoa-Sanchezt, mert kolumbiai és venezuelai ügyfelek áruját segítette át a Karibi-térsége. Venezuelával a fő dolog az esemény rövidsége és hatékonysága volt.

Hasonlót talált ki Trump, a sztratégosz Iránra is, rezsimváltást – bár ő, ha meghallja a “demokráciaexport” szókapcsolatot, akkor Clinton és Obama küllemű dzsinnek ugranak ki a lezében tartott light Coke dobozából, amit jól megérdemelt Quaterpounder with Cheese-e mellé kíván fogyasztani. Ő nem exportál demokráciát, mint a demokraták, ő üzletet köt, deal-t perfektuál, hiszen nem államférfi ő, aki konokul új világról álmodik elvek mentén, hanem handlé, aki mindent is tud és akar, és azonnal akarja, és megfelelő százalékért. Gazdagodjon a család, nőjön még nagyobbra Sixty-Wasteland (Mar-a-Lago) – mint a lenézett kis haverja Puszta-Verszája –, nőjön, aminek nőnie kell, dagadjon a kebel és a buksztárca.

Irán mégiscsak olajnagyhatalom, régi amerikai unfinished business kötődik hozzá, a negyvenhét év előtti teheráni amerika megaláztatás nem feledhető és Donnieboy kigondolta rettentő agyvelővel, hogy majd ott is – jó, kicsit bonyolultabban – légiháborúban lenyomják Iránt, mint tették legutóbb júniusban, a 12 napos háborúban, s új nap kél nem csak Zoroaszter ősi földje, de az egész Közel-, és Közép-Kelet felett. «Comment peut-on être Persan?» – tehette volna fel Trump a kérdést Montesquieu-vel, hogyan lehet valaki perzsa, mikor mind amerikaiak vagyunk, light Coke, Quaterpounder with Cheese, bár utálná a majd háromszáz év előtti felvilágosodott franciát, mármint ha ismerné, de tudat alatt is megveti az államhatalmi ágak szétválasztásának eszméért. Odament tehát, két anyahjó, a USS Gerald Ford és a USS Abraham Lincoln, az egyik az Arab-tengeren, a másik a Földközin; Diego Garcia sincs messze és nekiállt bombázgatni, majd csak lesz valami.

De hol ebből a Bibi? Binjamin Netanjahu, Izrael Állam 78 éves történelmének legkártékonyabb miniszterelnöke menekül és szokása szerint előre menekül. Ha a valódi rezsimváltás cél, tehát az iráni ellenzék, valójában az iráni nép megtámogatása lett volna a cél, akkor ez a “különleges katonai művelet” januárban vette volna kezdetét. Akkor, mikor a hiperinfláció és a gazdasági szűkösség okán Irán összes területén felkelt a városi lakosság és tömegtüntetéseken tiltakozott a gyilkos teokrácia ellen. Nem így történt, az előkészítést elpiszmogták, pedig azt már a júniusi háború után tudni lehetett, hogy nem ez a harc lesz a végső. Az iráni Iszlám Állam Izrael elpusztításának sollenjét, kötelező erejű szükségszerűségét még az alkotmányába is beleírta, proxijai (Hezbollah, jemeni hutik) nem győzik támadni a zsidó államot, olykor ő maga is beszáll ballisztikus rakétáival és kamikaze drónjaival.

Izrael számára Irán nagy ellenség, jó ellenség. Főként azért, mert hosszú évtizedek aprómunkájával kiváló hírszerzési hálózatot épített ki a Moszad Iránban, nem is annyira a helyi zsidó közösségre támaszkodva, az annyira kézenfekvő lenne, hogy komoly ember élből utasítja el, hanem a nagyszámú azeri kisebbségre, akik sokszor sérelmezik a perzsa (fárszi) főhatalmat. Ha Irán ellen fordulsz, nem negligálhatod Izraelt. Jól tudta ezt a Sivatagi Róka (Netanjahu), aki szívesen épít nem csak valós, de vélt erejére is. Megkerülhetetlenné tette magát és államát Irán-ügyben és az amerikaiaknak 70+ éves becsípődésük Irán. Panamában már rég elfelejtették Noriegát, Chilében Pinochetet – pedig ezek 80-as és 70-es évekbeli események a CIA “dicsőségfalán” – de az iráni demokrata Mossadegh megpuccsolása 1953-ban máig élő emlék, és az 1979-es iráni iszlám forradalom egyik forrása is volt. Noha más előjellel.

Irán nem Venezuela. Nem trópus, de kihívásos terep. A rendszerváltáshoz szükséges szárazföldi művelet kizárt. Esetleg a kurdok. A kurdok a világ legnagyobb országtalan népe, Törökország, Szíria, Irak, Irán, de egykor mág a Szovjetunió délnyugati csücske is jelentős mennyiségű kurdot tudott felmutatni. Volt szó róla, hogy a kurdok átveszik a teokrácia fegyveres erői elleni földi harc tervét, de ez nem látszik megvalósulni. Irán keményebb ellenfél. Vízibombákkal lehetetleníti az olajútvonalat, drónokkal támadja az amerikai ármádát, a Vaskupolát áttörve okozza ballisztikus rakétáival a haváriát Tel Aviv belvárosában. Az FBI február végén figyelmeztette a kaliforniai hatóságokat, hogy Irán drónokkal vághat vissza az amerikai-izraeli támadásokra az Egyesült Államok nyugati partvidékén. „Információkhoz jutottunk, miszerint Irán feltehetően meglepetésszerű támadást akart végrehajtani az Egyesült Államok ellen. Irán egy azonosítatlan hajóról indított volna drónokat konkrétan nem meghatározott kaliforniai célpontok felé.”

John Cohen, az amerikai belbiztonsági minisztérium korábbi hírszerzési vezetője elmondta, hogy aggódik a Csendes-óceánról és Mexikóból érkező drónháború lehetősége miatt. „Tudjuk, hogy Irán jelen van Mexikóban és Dél-Amerikában, hogy vannak kapcsolataik, vannak drónjaik, és most megvan a késztetésük is a támadások végrehajtására. Globálisan a helyzet Kínának – az iráni olaj fő exportőrének – káros, de Oroszországnak egyértelműen előnyös; olajárak az égben. Irán az elmúlt években fontos stratégiai partner lett az orosz politika számára, különösen a dróntechnológia és a szankciók megkerülésének kérdésében. De ha a konfliktus súlyosan meggyengíti Teheránt, az hosszabb távon a teljes orosz geopolitikai pozíciókat is ronthatja.

Thomas L. Friedman írt egy bő hete arról, hogyan érdemes Trump iráni háborújáról gondolkodni. Nagyon fontos a kérdés átlátásához a legalább nyolc dimenziós, kaleidoszkópikus képleteket értelmezni tudó gondolkodás. Friedman reménykedik, hogy a teokrácia megbukik – ennek ellentmond, hogy cum trucc a kivégzett Ali Khamanei ajatollah fiát választották legfőbb legfőnek; akinek holléte egyébként ismeretlen, hírszerzési források szerint kórházi ápolásra szorul, mert túl közel volt apjához, mikor meglátogatta az öreget végzete. A teokrácia vége azért is lenne jó, mert Irán a terrorizmus legaktívabb segítője a Közel-Keleten, nem lenne jó, ha az új rendszer egyfajta Iszlám Köztársaság 2.0 lenne. Az sem lenne jó, ha az új rendszer továbbra is Oroszország hű kutyája lenne, szankciónak enyhítője, drónjainak szállítója.

Az irániak többsége természeténél fogva Nyugat-barát, nem is véletlen az Irán-barát tüntetéseken Amerikában és Nyugat-Európában a sok izraeli zászló. Viszont komolyan vehető ellenzéki szerveződése nincsen. A sah fia, aki Amerikából szervezkedik nem biztos, hogy egy Franco utáni János Károly király tud lenni. A Közel-Kelete az autokrácia ellentéte nem feltétlenül demokrácia. Ha egy ká-keleti diktatúrát lefejeznek, vagy beomlik, mint Líbia tette, vagy robban, mint Szíria. Még nem tudni Irán merre megy. De a légy kaleidoszkópszerű szemével nézve az is fontos, hogy a rezsim még ellenáll, sőt, üt-vág, mint a bolondóra, lő mindenhova (Kuvait, Szaud-Arábia, Bahrein, Emirátusok, Omán), ahol amerikai támaszpontok vannak.

És Kína figyel: figyeli, hogy fegyverzete, amit az iráni hadsereg használ, hogy működik az amerikai fegyverekkel szemben, gyűjti tudását hűs halomba, elemezgeti a jövő évre tervezett tajvani invázióhoz.

Abbas Milani, a Stanford Egyetem iráni tudományok tanszékének vezetője szerint az iráni lakosság modern állampolgáriságot, társadalmi szerződést, demokráciát, szabadságot, független köztársaságot akar, iszlámot is akar, de nem klerikális hatalmat. 1979-et, az ún. “iszlám forradalmat” ellenforradalomnak tartja, szerintem joggal: Perzsia akkor a nyugatos továbbfejlődés helyett a középkort választotta. Most, a középkorból kellene megtalálni a mát, mely nem az elmúlt évszázad legszerencsésebb, legígéretesebb kora, de mégsem középkor. És ebben olyakor gyalázatos, de hasznos hülyék is segíthetnek.

Vágvölgyi B. András

Címlapfotó: Teheráni lakosok az amerikai–izraeli légitámadások harmadik napján, 2026. március 3-án. Avash Media, CC BY 4.0