Ha jól számolom 1987-ben voltam utoljára Gdanskban. Lengyelországban, közelebbi desztinációkon azóta többször is, Varsóban, Krakkóban, Wroclaw-Breslauban, egy kastélyban közel a belorusz határhoz. A múlt hétvégén úgy adódott, hogy teljesen magánúton, baráti társaságban három napot ott. Áll lees, tekintet párásodik – járhattunk volna így is, mink, magyarok, zasammen alles. De nem.

1970-ben még kisgyerek voltam, de azt hallottam, hogy amiért a Wladislaw Gomulka bácsinak le kellett mondania és helyette jött az Edward Gierek bácsi, az valami sztrájk volt és rendőri erőszak a lengyel Tengermelléken, konkrétan a Hármas Városban, Gdansk-Sopot-Gdyniában. Hogy ez hat évvel később megismétlődött, mintegy szó szerint, és emiatt megalakult a KOR, a lengyel ellenzéki értelmiség munkásvédő bizottsága, az csak későbbi tudás lett. A kettő között, tizenhat évesen jártam először Lengyelországban, nagy várakozásaim voltak, s ezek Poznanban és Krakkóban be is jöttek. 1980. augusztusában Spanyolban időztem haverokkal, egy ismerős ismerősénél Cordóbában, akinek lengyel felesége volt. A nappali alapfelszereltségébe persze beletartozott egy bekeretezett fotográfia Juan Pablo II-ról és az egyik reggelinél elmondta az asszony, miközben házi narancslekvárját ajánlgatta, hogy megint komoly sztrájkok vannak a Tengermelléken.

78%

Év végéig még

27 324 292 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Stierlitz ekkor még nem tudta, hogy a komenizmus végórája idegesítően tiktakoló, ámde nem csak mechanikus működését megkezdte. Hogy ami elkezdődött, azzal – legalábbis egy időre – bevégzi a Szovjetunió. És be is végezte és az ifjú KGB-tiszt, Vlagyimir Putyin szomorú lett.

Azt hiszem 1980 ősze volt az időpont, mikor napi szinten rátapadtam a Szabad Európára. Gépiratos szamizdatot és emigráns politikai irodalmat láttam már ekkor, a Bibó Emlékkönyv egyik szerzője apám barátja volt, tőle kaptuk kölcsön a bibliapapírra indigóval gépelt monstrumot. Mikor megjelent a szitanyomott szamizdat – lengyel fejlesztés, a legendás ramka – már addikt voltam, és persze faltam a híreket Lengyelországból. De mire a a szitanyomott szamizdat megjelent hazánkban, a Szolidaritás szakszervezet tízmilliós mozgalmát Jaruzelski tábornok dél-amerikai jellegű katonai puccsával leverték 1981. december 13-i kezdettel, több tucat halottal.

Következő év januárjában az Alacsony-Tátrában síeltem egy kisebb csapattal, mikor jött a hír: a lengyel hatóságok a határzár sorompóját részlegesen – a kommunista csatlósországok piros útleveles állampolgárai számára – megemelték, s néhány sportbarátommal, akiknek hozzám hasonlóan még annál is érdekesebb volt benézni a Történelem kulisszái mögé, mint a hósipkás csúcsról  a lágy ívelésű, bár rosszul kezelt  sípályákon száguldozni, egy napot rászántunk és elindultunk Krakkóba. UWAGA! – volt kiírva a határ után egy cirkuszos kocsi-jellegű tárgy mellé, ami katonai check-point volt, ilyeneken ellenőrzött a WRON (olyasmi szörnyszó, mint a NER; “Nemzeti Megmentés Katonai Tanácsa”) minden öt kilométeren.

Nyögvenyelős is volt az út Krakkóig. Fagyott feszültség és járőrök árasztották a hangulatot, konfliktus nem volt, de pattanásig feszült idegek igen. Kemény arckifejezések, csíkszájak, visszafogott düh és harag. Grafittik, röpcédulák, a katonai járőröket érő lesúlytó pillantások. Lengyelországban nagyon ment akkor az autóstop, visszafelé stopposaink kérték, ugyan menjünk már be velük a Krakkó és egy a határ közti település büféjébe, hiába tiltakoztunk, mondtuk sztrapacska vár minket Csehszlovákiában, megvendégeltek, roston csirke reszelt répával, akkoriban bizonyos fokú éhezés is volt Lengyelországban – a kádárista titkosszolgálat kiemelkedően undorító “suttogó propagandája” és a még öklendeztetőbb “lengyelviccei” nem győzte harsogni mennyivel élünk mi jobban: karaj karaj hátán, parizer és zalai, benzin a Zsiguliba, áramszünet nélküli városok, nix sorbaállás a Közért előtt.

Lengyel stoppos vendéglátóink ehhez képest úgy fogadtak, mint Wiktor Woroszylskit 1956-ban Pesten: körbenyaltak, pocak-wegier, még az alkoholtilalmat is kicselezték, jutott a herbatánkba (tea) rum bőségesen. Egy ilyen társtalan és sok helyen – méltán – utált nép fiaként jóleső volt egy kicsit társasnak és szeretettnek érezni magunkat. Aztán visszatértünk Chopokra, csúszkáltunk tovább még 1-2 napig, hogy aztán a a parassapusztai vámos messziről odakiabáljon egy pecsét miatt a határőrnek, hogy “Lengyelbő’”, ami nyilván fokozott járműellenőrzést kellett jelentsen – nekem akár többet, hiszen még “politikai ok miatt” épp ki voltam tiltva népköztársaságunk egyetemeiről -, de sikerült egy sorváltással odébbslisszani és az ott pecsételgető granicsár pont nem hallotta a vámos szárnyas szavait.

Kicsit sajnáltam, hogy nem lettem polonista, nem jó a hozzáállásom a szláv nyelvekhez, oroszul is hogy nem tanultam meg (kár), pedig meddig nyüstöltek vele. De a nyolcvanas években és a rezsimváltás időszakában szorosan követtem a lengyel eseményeket, útmutató volt és példabeszéd, megjövendölt saját út. Most Gdanskban a Lech Walesáról elnevezett – nem vagyok híve az élő emberek nevével megcímkézett helyek névadásának, de valahogy egyértelműnek tűnik a gdanski Lech Walesa repülőtér is – Európai Szolidaritás Központ. Elképesztő kiállítás, az egész rendszerváltás teljes története bitangjó rozsdás fémmel bevont épületben, a hajógyár bejáratánál, ahol a korábban Lenin nevét viselő üzem előtt áll a három hatalmas kereszt, az 1970-ben és később megölt munkások emlékére.

A kiállítás pazar! Olyan, mintha nekünk lenne egy Demokratikus Ellenzék-korai SZDSZ Múzeumunk, nem csak az a rühös Terror Háza “a történelemhamisításban utazó üzletasszony” igazgatójával, vagy az MTK-Holokauszt emlékhely a Józsefvárosi pu. és a Négy Tigris kínai piac részleges helyén. Személyes jóérzés – Uwaga!: NAMEDROPPING! – örömmel felfedezni olyan történelmi arcokat, akikkel találkozhattam: Bronislaw Geremek későbbi külügyminisztert, akivel interjúztam, Jacek Kuron vezérellenzékit, akinek Kis János mutatott be egyszer Pozsonyban, és Adam Michnik másik vezérellenzékit, akivel többször is beszélhettem. Őket ismerni volt megtiszteltetés, mindenki másnál fontosabb.

Rátudatosodunk itt Gdanskban is, hogy a mi országunk nem csak ki lett rabolva, el lett lopva mindösszesen, de a történelme is meg lett gyalázva, mintha egy vérnősző kozák kommandó (doni, nem zaporozsjei) járt volna erre.

Ahogy egyébként járt is: Lengyelországban, Csehországban döbbenünk rá, hogy hová lehetett volna jutni és végül mi történt és lett. Gdansk ’87-ben olyan fekete volt, mint a régi Pest; korom alatt németes építészeti elemek, szegénység, szűkösség, proletárhangulat, másodlagos frissességű halszag. A mai Gdansk egy skandináv város, tetszetősebb, mint Malmö, és Oslo és Bergen szintjén látom. Szép, északi, mélységes mély történelmű – a II. Világháborút összefoglaló múzeum is remek, bár némileg helyiérdekű – például az 1943-as varsói gettólázadás vagy az 1944-es varsói felkelés nincs különösebben taglalva, de ezen eseményeknek külön-külön múzeuma van Varsóban.

A lengyel-magyar viszony ezeréves mélyponton van, amióta a némileg Orbánékhoz hasonló, Kaczynski-féle PiS kikerült a végrehajtó hatalomból, a magyar országiveszejtők nagyon nem találják a hangot a Donald Tusk képviselte konzervatív-liberális lengyel kormánnyal, s különösen annak agilis és kitűnő külügyminiszterével, Radoslaw Sikorskival. A V4 szétesett és a lengyelek nélkül nem is nagyon fog összeállni megint: ők súlycsoportot váltottak, Európában Németország, Franciaország és Nagy-Britannia a partner, az amerikai kapcsolatot jól bazírozza a tízmilliós Polonia, a nagyszámú lengyel-amerikai. (Nemhiába volt Chicagónak olyan időszaka, hogy több lengyel élt ott, mint Varsóban.)

A Lengyelországban már csak a neve miatt is nagyon kedvelt volt főpolgár, Demszky Gábor idézi korunk egyik vezető történészét, Timothy Snydert közösségi média oldalán: “Az 1970-es és 1980-as években a kelet-európai ellenzékiek a „civil társadalomról” beszéltek. Szükségük volt a szolidaritásnak egy másik vektorára azokban a kommunista egypártrendszerekben, amelyekben a szavazás évtizedeken át kiüresedett rituálé volt. „Civil társadalom” alatt azt a szabadságot értették, hogy az egy dolog vagy ügy iránt érdeklődő emberek találkozhassanak,  és közösen cselekedhessenek.

A kelet-európai civil társadalom legnagyobb sikere a Szolidaritás munkásmozgalom volt Lengyelországban. 1980-ban a lengyel munkások nemcsak gazdasági célokért, hanem emberi jogokért is sztrájkoltak az alatt a bölcs mottó alatt, hogy „Nincs szabadság szolidaritás nélkül!. A munkások követeléseik elfogadására kényszerítették a kommunista rezsimet, és szakszervezetüknek hamarosan tízmillió tagja lett. Amig a Szolidaritás a kommunista Lengyelországban legális maradt, az alkoholfogyasztás és az öngyilkossági ráta alacsony volt. Bár a Szolidaritást 1981-ben betiltották, ám a mozgalom veteránjai alakították Kelet-Európa első posztkommunista kormányát 1989-ben.” (Snyder)

A lengyelek nem felejtették harcaik hosszú gyöngysorát, mi elfelejtettük Paskievics herceget, Miklós cárt, Lenint, Sztálint, a magyar Belügyminisztériumban az NKVD-KGB irodát, és legfőképpen 1956-ot. A “nagy szuverenista” szívesen lesz csicska, ha Putyinról van szó, utóbbi pedig tesztelgeti a Nyugatot, Európát, többek között Lengyelországot – mely skandinávosodó erős ország kész erős választ is adni. Miként a múltban is, megannyiszor.

Régóta kínosan érzem magam, ha külföldön megkérdik tőlem, hová valósi vagyok. Jó ideje azt mondom, hogy “Budapestre”, azaz, ha orbánozásba fordulna az ismerkedés, akkor mondhassam: ez oké, amit mondasz barátom, Orbán tényleg egy putyinpincsi zombi, ezzel szemben viszont Budapest nem-Orbán, a lakosság 70-80%-a ellenzéki. A kanálison némi vidámkodásban megkérdezte egy borostyándealer ezt a szokásos kérdést, amire én a “Budapeszt” szóval válaszoltam és erre a borostyándealer arcán nagyalföldnyi vigyor kerekedett: “Ah, Węgry. Our Brothers.” Rég esett jól, ilyen jól külföldi reakció. Ami azt mutatja, hogy egy 1000 éves viszony az elmúlt 15 év babaruhatépkedését is túlélheti.

Vágvölgyi B. András

Címlapkép: European Solidarity Centre