Zavar az erőben, a Trump-Putyin bromance vakolata máladozni látszik, mi lesz ennek a vége? Megújuló amerikai fegyverszállítások Kijivnek, kemény szavak olykor (“a talajszintre bombázom Moszkvát”), és a putyini nem-engedés Rettegett Iván álmából.

Az amerikai külpolitika stratégián szokott volt alapulni. Legyen az az izolacionizmus, az elzárkózás a glóbusz egészétől, vagy legyen a világrendőr, intervencionista politika a nyugati hemiszféra hátsó udvarában, Latin-Amerikában – lásd az 1820-as években kimondott Monroe-elvet: “Amerika az amerikaiaké”.

A világháborúkba tétovázva avatkozott be Amerika, hogy aztán több fronton is győzelemre vigye azokat. A hidegháborúban a rollback és a containment voltak a kulcsszavak – visszaszorítani, ahol lehet, a kommunista előrenyomulást, Koreában, Vietnamban, és bezárni, elszigetelni, lelakatolni a komcsikat ott, ahol vannak. Tegyük még hozzá, hogy a világkommunizmus terjedése és terjesztése valójában a Ruszkij Mir, az orosz világ, a ruszki imperializmis terjesztévének fedőtevékenysége volt.

Aztán Ronald Reagen elnökségével új lendületet vett a hidegháború, a fegyverkezési verseny a csillagokba szállt, a szovjet vezetés gerontokrata múmiái előtt a versenyben a vereség alternatívája az Armageddon lett volna. Az amerikai stratégiai ekkor a demokrácia-export lett; hazánk és a régió ekkortól lett a vadkapitalizmus és a pszeudo-demokrácia terepe – hazánk ugye csak rövidítve: 1989-2010 között.

2001 után Amerika főcsapása a bosszú és a terror elleni harc lett, a fals premisszák alapján megindított iraki és afganisztáni háborúk. Az Obama-elnökséget ez elbizonytalanította, ott sem avatkozott be, ahol be kellett volna – Szíriában -, a demokrácia-export vonulatnak az ún. Arab Tavasz kudarca hozta el a végét.

A kilencvenes években gallyra tett Szovjet-Oroszország ekkor már elkezdte a foga fehérjét mutogatni, Szíriában bevetette “Armageddon tábornokoz”, a később Ukrajnában is gyilkosan aktív Szurovikint, és a volt belső birodalom agressziói – Transznisztria, Csecsenföld, Abházia, Oszétia, Grúzia – mellett a külső birodalomépítést, magyarán az orosz imperializmust is ott folytatta, ahol Brezsnyev abbahagyta.

Fontos tudni, hogy a Nyugat-ellenes titkosszolgálati akciókat és működéseket egy pillanatra sem hagyták abba, még a leglangyosabb jelcini időkben sem, csak esetleg egy időre átvette az Ohrana-Cseka-GPU-NKVD-KGB folytonossági masszívum szerepét a Vor i Zakon, a nemzetközivé terebélyesedett orosz szervezet bűnözés, amely a két főváros (Moszkva, Pétervár) mellé teremtett egy harmadikat, a New York-i Brighton Beachet.

Putyin az első pillanattól imperialista volt. Hatalomrajutása eszközei – tömbházrobbantások, második csecsen háború, politikai gyilkosságok – tudottak voltak, mégis, korai korának baloldali európai vezetői – Tony Blair, Gerhard Schröder, vagy a mi Gyurcsány Ferink – soha el nem felejthető bűne az, hogy ezeket az eszközöket, a kozákkancsukát elfogadták orosz sajátosságnak, nemzeti jellegnek, mint a Maruszja-babát vagy a Tolsztoj-inget és arccal, mintegy vörösnyakkendős úttörőmosollyal fordultak az energiahordozók felé.

Vlagyimir Vlagyimirovics pedig nem árult zsákbamacskát, rögtön pacekbatolta, hogy szerinte a világtörténelem legnagyobb geostratégiai tragédiája a Szovjetunió szétesése volt, amit a világ nagyobbik fele persze Örömódával ünnepelt, mint az orosz imperializmus végét. Túl korán, óvatlanul persze. De ennek az orosz imperializmusnak mindig jelentős ellenpontja volt az USA, tágabban az angolszász világ, még tágabban a Nyugat egésze.

Hogy aztán ebből a kitágult Nyugatból – mely nyilván, és mint mindig minden: ezer és egy külső/belső problémával küzd – miért igyekszik íly hatékonysággal hazánk, és leginkább ennek elmeháborodott vezetése kihátrálni, azt majd egyszer, ha jóra fordul a dolog, egy nagy országos szociálpszichológiai vizsgálat és a grazi elmeosztály archívumának kinyílása fogja megmagyarázni.

2016 volt a kulcsév. Ukrajnát már megtámadta Oroszország (Krím-félsziget, “kis zöld emberek”), nem túl izgalmas elnökválasztásra készült Amerika – a nagy többség látatlanban fogadott volna fél évvel korábban Hillary Clinton győzelmére -, egy habókos idióta, Nigel Farage és félreeső pártja, a UKIP népszavazást kezdeményezett Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyság kilépésére az Európai Unióból. Néhány hónappal korábban egyik sem tűnt a glóbusz közjava számára meghatározó fenyegetésnek, ám ekkor már fenekedett az orosz titkosszolgálati masszívum.

A nyugati világ angolszász gerincének megroppanását sikerült előidézni: Cambridge Analytica, Oligni, Guccifer2.0, Cozy Bear, Steele-jelentés, Mueller-bizottság – sokat írtunk ezeken a hasábokon is az oroszok titkos háborújáról, legyen elég csak a kulcsszavakat sorolni. Bekövetkezett a Brexit, az Unió második legerősebb gazdasága (és legerősebb hadserege) kilépett az Unióból, és az USA-ban egy Donald Trump nevű ingatlansvindler és sokan szerint Krasznov néven nyilvántartott orosz ügynök lett az elnök. Kilenc éve van emiatt a világ szopóágon.

Trumpról is sokat írtunk már itt is, a rövid összefoglaló: 1976-ban került a KGB látókörébe, mint a disszidens csehszlovák, gottwaldovi születésű síbajnoknő-modell Ivana Zelníčková férje, akinek nőjét megfigyelés alatt tartotta Gustav Husák StB-je és természetesen jelentettek Moszkvába. A KGB tudomást szerzett Donald Trump végeérhetetlen ambíciójáról, alacsony intelligencia kvócienséről, szexuális predátor óvodáslelkületéről, értékmentes harácsoló alaptermészetéről.

Beszélnek az egykori washingtoni szovjet nagykövet, Anatolij Dobrinyin személyes meghívásáról 1988-ban, hogy Trump Towert építsen Moszkvában, beszélnek egy tizenévvel későbbi kompromittáló videóról is – kandikamerás pisiszex a Hotel Rosszijában -, egy biztosnak tűnik: Donald Trump, ha orosz érdekekért jár is el, nem gondolja magáról, hogy ő orosz ügynök. Ezt Putyin gondolja róla.

Aki ugye mindent tud, amit az orosz titkosszolgálati masszívum az elmúlt 150 évben létrehozott, a Cion Bölcseinek jegyzőkönyvétől, a volgai németek “ötödik hadoszloppá” nyilvánításától a GULAGon át a náci szövetségig, az NKVD-csapatok által “baráti tűz” segítségével a frontra és a halálba visszazavart harcoló alakulatokig, a ká-európai hálózatokig, trollfarmokig és minőségi hackermunkáig. Tud bánni Trumppal. Utóbbi imádja a hízelgést, szereti, ha körbenyalják, az alku mesterének, művészének tartja magát, aki a leglelketlenebb New York-i ügyvédtől, a mccarthysta Roy Cohntól tanulta az Art of Dealt, és akit maga is, a legjobb mérgeskígyói szellemben egy ponton elárult.

Oroszország úgy szegény, hogy gazdag. Foszilis energiában, nyersanyagban, ritkaföldfémben és drága prémekben, palládiumban és lithiumban, aranyban, ezüstben, rézben, mindenben – mégha a népesség nem nagy hányadát jelentő szüpergazdag oligarchákat leszámítva többségi is a nyugati értelemben vett szegénység, rossz életkörülmények, rövid várható élettartam. Oroszországgal üzletelni a trumpi álom. Trump Tower a moszkvai Gotham hét dombjának egyikén, kitermelési és kereskedelmi jogok megszerzése, magas haszonkulcs, extraprofit, szédító perspektívák.

Trump ezért sok mindenre hajlandó: Zelenszkij alázásához az Ovális Irodában, találkozókra olyan kellemetlen Putyin-szövetségesekkel, mint a kisstílű kétkulacsos Orbán Viktor, bármi.

De a lényeg a külpolitikai stratégia hiánya. A külgazdaság primátusa. A külpolitikát a külgazdasággal vegyíteni a külpolitika lefokozása, mert a külpolitika elvben valami magasabbrendű eszmeiséget, nemzeti tartást, történelmi elhelyzekedést követ, mint a valamilyen impexes handlé működése. Összefügg, de két külön szint. A külpolitikai stratégia egy eszmerendszer, filozófia kifejeződése az aktuális és a kívánatos világállapotra. A kereskedő meg kereskedő, azt nézi, hogy 1,1 az több, mint az 1, de a 2 meg már jóval több.

Jelenleg Amerikának nincs külpolitikai stratégiája. Marco Rubio egy határozott kubai fiú Floridából, vannak is elképzelései és prioritásai, de azért belegyógyul a kanapéba, mikor az elnöke világtöréneti suttyóságot performál vendége kárárára a munkahelyén, az alelnöke pedig tercel hozzá. Akkor a kis Donald – a nyolcvanéves óvodás – szemében a végtelen rubelföldeken hajladozó nehézfém-koncessziók jelentek meg.

Ugyankkor a kis Donaldnak – a nyolcvanéves óvodásnak – egy dolgot nem szabad elfelejtenie, nem is felejti el. Ő van világszinten a legerősebb pozícióban, a legnagyobb hatalmú székben, vigyáznia kell, hogy külföldi aktor ne tehesse nevetségessé. Ha ő rendszeresen beszélget Vlagyimir Putyinnal – akit sokan a tartótisztjének gondolnak – és annak az égvilágon semmi, de semmi eredménye sincs, akkor előbb-utóbb nevetségessé válik, még fogyatkozó számú hívei is emberi jojónak tartják a moszkvai Nagymester kezében. Not nájsz!

Az utóbbi hetekben Trump kifarolni látszik a “másnapra békét teremtek” nagy tervének álmából. Számára eleve fontosabb a Közel-Kelet, ami számos ponton kiált megoldásért, Oroszország-Ukrajna, de jó lenne, ha az európaiak problémája lenne csak. Visszaállította a fegyverszállításokat a Biden-adminisztráció idején tartott szintre, azzal, hogy az amerikai fegyverekért az európaiak fizessenek. Másik kérése az volt, hogy az ukrános azért amerikai ballisztikus rakétákkal Moszkvát mégse lőjék; talán azt is mondta, hogy Kijivet se lőjék az oroszok, de ezt pajtása, Putyin nem hallotta meg.

Az ismét nyílttá vált küzdelemnek nem tudni hogyan lesz vége, de az mindenesetre üdítő, hogy Trumpnak orosz ügynöknek látszani nem volt kínos, de Putyin kinevetett bohócának látszani viszont az. És ez lehet az ukrán nép reménye. (Aminél az orosz imperializmussal szembeni konkrét és átfogó amerikai/nyugati stratégia persze sokkal jobb lenne!)

Vágvölgyi B. András

Címlapfotó: Donald Trump amerikai elnök a sajtó képviselőinek nyilatkozik a washingtoni Fehér Ház déli szárnyánál 2025. július 15-én, mielőtt az elnöki különgéppel Pittsburghbe, a Carnegie Mellon Egyetemen megrendezésre kerülő energia- és innovációs csúcstalálkozóra indul. MTI/EPA/Bloomberg pool/Al Drago