Olvasom a Szabad Európán Putyin jubileumát és gondolkodom. Valójában az Átlátszó főszerkesztőjének interjúja miatt kattintottam oda, mely az újabb hatósági vegzálást tárgyazza.

1999 szilveszteréj volt, lehet, hogy átnyúltunk már az újévbe. Leányfalusi hegyoldali kert sok hóval, a csajom lába járógipszben, valamiért a hóban topogtunk ketten egy üveg pezsgővel, vártuk, hogy beüt-e a Y2K – netizen konteó, hogy a világ összes számítógépe megbolondul az 1-gyel kezdődő dátumok helyére a 2-vel kezdődőek miatt, leolvadnak az atomerőművek és végre elkezdődik az Armageddon –, és én valamiért ekkor gondoltam először Vlagyimir Putyinra.

Az ugye megvolt, hogy miniszterelnök lett a volt KGB-tiszt, Szőke Tatár Pétervárról, dzsúdós és a drezdai kirendeltség embere volt. Legendás esete volt a szászországi szovjet kémnek, mikor 1989 őszén a felhevült keletnémetek különboző Stasi létesítmények elfoglalása ellen indultak, akkor a fiatal szovjet ügynök egyszál revolverrel kiment a tömeg elé, azt hazudta, az épületben a jelenlévő szovjet magasegységnek tűzparancsa van támadás esetére (jóllehet csak páran voltak ott), ezzel visszavonulásra kényszerítette az NDK-ás tüntetőket.

A blöff később is része maradt a putyini működésnek. Anatolij Szobcsak pétervári polgármester embere volt, így került Jelcin látókörébe. A jelcini Oroszország gyenge volt és megalázott – Clinton egyszer egy pódiumon kinevette a részeg Jelcin harcát a nyilvános beszéd nyelvi korlátaival – Putyin pedig a szovjet imperializmus embere volt/maradt/lett. 1999 végén váltotta Borisz Jelcint az Oroszországi Föderáció elnöki posztján. Érdemes áttekinteni a putyini „eredményeket” a Szabad Európa összefoglalója alapján.

Az 1999-es, tisztázatlan lakóházrobbantásoktól kezdve Ukrajna 2022-es megtámadásáig számos halálos esemény jellemzi Putyin uralkodását Oroszország elnökeként. 1999 szeptemberében moszkvai és rosztovi lakótelepi panelházak elleni robbantásos merényletek sorozata rázta meg az országot, amelyeknek több mint háromszáz halálos áldozata és ezer sebesültje volt. A kormány közlése szerint a merényleteket csecsen fegyveresek követték el, de senki sem vállalta magára a robbantást.

Később a helyi rendőrség letartóztatta a Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) a helyszínhez kötődő három ügynökét. Nyikolaj Patrusev, az FSZB igazgatója később azt állította, hogy ez egy terrorizmusellenes kiképzési gyakorlat volt, de számos kérdés máig tisztázatlan, mindenestre érdekes, hogy a több tonna robbanóanyagot hogyan sikerült odacsempészni.

A kilencvenes évek közepén indult az első csecsen háború, Dzsóhar Dudajev szovjet tábornok szeparatista felkelése ellen, amit az orosz erők a főváros, Groznij teljes szétlövésével nyertek meg, de a csecsen szeparatizmust nem tudták megfékezni. A második csecsen háború hivatalosan 2000 áprilisában ért véget, de az ezt követő szükségállapot 2009 áprilisáig fennmaradt az észak-kaukázusi lázadások miatt. Becslések szerint a brutális harcokban mintegy ötven–nyolcvanezer civil, fegyveres és orosz katona vesztette életét. Ez a háború lehetővé tette, hogy Putyin 2007-ben a korábbi szeparatista fegyverest, a homofób maffiózó Ramzan Kadirovot nevezze ki a régió élére. Putyin a háborúval egy időben megkezdte az orosz föderalizmus leépítését és a máig érvényes hatalmi vertikum kiépítését.

2000 augusztus 12-én robbanások történtek a Kurszk atom-tengeralattjárón, amely megsérült és elsüllyedt Oroszország nagy haditengerészeti gyakorlatán. A fedélzeten lévő mind a 118 tengerész meghalt, bár 23-an túlélték az első robbanásokat, és még körülbelül hat órán át életben voltak. Putyint akkor széles körben bírálták, az állami televízióban is, kormánytisztviselők és az áldozatok hozzátartozói kritizálták, amiért a baleset miatt nem szakította meg nyári vakációját Szocsiban, flegmán folytatta a napozást.

A balesetet követően Putyin elkezdte gleichschatolni a korábban színes és szókimondó orosz médiát. (Fontos szerepe volt ebben annak is, hogy a Jelcin-korszak médianábobként is működő oligarcháit, mint Guszinszkij vagy Berezovszkij, kiszorította a hatalmi struktúrából és emigrációba kényszerítette, vagy bebörtönözte Szibériában, mint Hodorkovszkijt.)

2000 október 23-án mintegy ötven csecsen fegyveres betört a moszkvai Dubrovka színházba a Nord-Ost című musical előadása közben, több száz embert ejtett túszul 57 órára, követelve az orosz erők kivonását Csecsenföldről. A túszdráma alatt ismert politikusok és művészek is tárgyaltak a túszejtőkkel. A 912 túsz közül mintegy háromszázat engedtek szabadon. Október 26-án kora reggel a különleges erők egységei rajtaütöttek a színháztermen, miután kábító gázt vezettek az épületbe. Az orosz egészségügyi miniszter később azt mondta, hogy a vegyi anyag opioid-fentanil alapú volt. A kormány közlése szerint 132 túsz és negyven terrorista halt meg a rajtaütésben, bár független források szerint a túszok közül akár kétszáz is meghalhatott. Bebizonyosodott, hogy a hatalmi demonstráció fontosabb, mint az emberélet.

2004 szeptember 1-jén, a tanítás első napján több mint harminc támadó mintegy 1100 diákot, szülőt és alkalmazottat ejtett túszul az észak-oszétiai Beszlán városának egyik iskolájában. A túszokat több mint 52 órán át tartották fogva a forró, zsúfolt tornateremben. Szeptember 3-án délután legalább két robbanás történt, és tűz ütött ki a tetőn. Lövések dördültek, és az orosz biztonsági erők tankokkal és helikopterekkel megrohamozták az épületet. Többórás heves harc után a fegyveresek mintegy fele elmenekült. Putyin szeptember 4-én rövid látogatást tett a helyszínen, de nem találkozott az áldozatok rokonaival. A hatóságok szerint 334 túsz halt meg, köztük 186 gyermek. A támadás után Putyin kormánya terrorizmus és szélsőségesség elleni törvényt fogadott el, amelyet a kritikusok szerint azóta is arra használnak, hogy egyre keményebben lépjenek fel a politikai ellenfelekkel és a kisebbségek jogaiért küzdőkkel szemben.

A politikai ellenfelek kinyírása a putyini politika betonalapja.

Anna Politkovszkaja tényfeltáró újságírót, a második csecsen háború hírmondóját saját lépcsőházában lőtték le. Alekszandr Litvinyenko, az FSZB egykori tisztje, aki kritikusan nyilatkozott Kremlről, 2006-ban Londonban halt meg sugárfertőzésben. Brit nyomozók arra a következtetésre jutottak, hogy egy előkelő londoni szállodában az italába kevert polónium-210-zel mérgezte meg Andrej Lugovoj volt FSZB-tiszt, az Állami Duma jelenlegi tagja, és Dmitrij Kovtun, az egykori KGB volt tisztje, ismert orosz likvidálásügyi szakember.

2009 novemberében a 37 éves Szergej Magnyickij jogász, adószakértő tizenegy hónapos fogva tartás után meghalt a börtönben. Megtagadták tőle az orvosi ellátást, verték és kínzásnak minősülő körülmények között tartották fogva. Magnyickij ellen ugyanazok a belügyminisztériumi tisztviselők nyomoztak, akiket egy 230 millió dolláros adócsalás kitervelésével vádolt. 2012-ben az Egyesült Államok elfogadta a Magnyickij-törvényt, amely lehetővé teszi az emberi jogokkal vélhetően visszaélő orosz tisztviselőkkel szembeni szankciók kiszabását.

Aztán 2014 elején Kijivben kirobbant az oroszbarát vezetés elleni EuroMajdan tüntetéssorozat, egy újabb „színes forradalom”, mely nyugati irányba fordította az ukrán történelmet Moszkva akarata ellenére. A Krím-félszigetet az oroszok orosz területnek gondolják, az ukrán Hruscsov „adta” Ukrajnának az 1950-es években, mintegy száz évvel az angol-francia-orosz-török krími háború után.

Az oroszajkú Donnyecki-medence oroszországi támogatással szeparatista háborúba kezdett az ukrán központi hatalom ellen – jól érzékelteti ennek hangulatát Szergej Loznyica filmrendező Donbasz c. antológiafilmje – és a szeparatistáknak voltak nemzetközi „eredményei” is.

2014. július 17-én az oroszok által támogatott szakadár fegyveresek lelőtték Kelet-Ukrajna felett a Malaysian Airlines 17-es Amszterdam-Kuala Lumpur járatát (MH17). A döntően holland 298 utas és a személyzet is meghalt. Bár Oroszország tagadta, hogy köze lenne az incidenshez, és az ukrán hadsereget tette felelőssé, egy részletes nemzetközi vizsgálat 2016-ban megállapította, hogy az utasszállító repülőt egy orosz Buk légvédelmi egység lőtte le, amelyet aznap hoztak Oroszországból, és amelyet közvetlenül utána sietve visszaszállítottak.

A holland bíróság – az MH17-es járat onnan indult – 2022-ben távollétükben gyilkosságért elítélt három orosz és egy ukrán fegyverest, és megállapította, hogy Oroszország irányította őket. Az MH17-es katasztrófa jelentős szerepet játszott abban, hogy a nemzetközi közösség nagy része összefogott Oroszország ukrajnai agressziója ellen.

Az orosz ellenzéki politikusok elleni gyilkosságsorozat is folytatódott.  2015. február 27-én késő este Borisz Nyemcov volt miniszterelnök-helyettest és vezető ellenzéki politikust agyonlőtték egy hídon a Kreml közelében. Putyin egyik legjelentősebb ellenfele, Nyemcov éles hangon bírálta a 2014-ben Ukrajna ellen indított orosz agressziót, és egy jelentésen dolgozott, amelyet szövetségesei a halála után fejeztek be. Ebben részletesen bemutatta a bizonyítékokat az orosz részvételre a donbászi háborúban. 2017 júniusában öt csecsen férfit ítéltek el a gyilkosságért, de a megrendelőt nem sikerült azonosítani.

Alekszej Navalnij orosz ellenzéki vezető 2023 novemberében halt meg egy sarkvidéki börtönben, miután a Putyin-kormány évekig üldözte, alsónadrágjába 2020. augusztusában Novicsok nevű idegmérget csempésztek, repülőn lett rosszul, a nemzetközi közvélemény nyomására kiengedték, Németországban kikezelték, de Navalnij 2021. januárjában visszatért Oroszországba, ahol azonnal letartóztatták. Özvegye és számos támogatója úgy véli, hogy Putyin felelős a haláláért. A karizmatikus ügyvédet azóta tartották fogva, hogy 2021 januárjában Németországból visszatért Oroszországba, ahol mérgezése után kezelték, amelyért Putyint és az FSZB-t tette felelőssé. Korrupcióellenes alapítványát és regionális irodáinak hálózatát 2021 júniusában szélsőséges szervezetnek nyilvánították, 2022 januárjában terroristának és szélsőségesnek minősítették. Számos vezető munkatársát bebörtönözték, vagy elmenekültek az országból, hogy elkerüljék a büntetőeljárást.

2022 február 22-én Oroszország megtámadta a független Ukrajnát a II. világháború utáni legnagyobb háborút kirobbantva, melynek szétszálazása szétfeszítené e cikk kereteit. Ugyanígy jelent meg ma a Szabad Európa oldalán egy interjú a világhírű Timothy Snyder történésszel azon a címen, hogy „Oroszország legyőzése a legjobb dolog, amit Oroszországért tehetünk”, amiben arról beszél, hogy miként nézhetne ki az orosz birodalom összeomlása.

„A történelmet használhatod arra, hogy felismerd a mintázatokat. Történelmileg általánosságban az erősebb gazdasággal rendelkező oldal győz. Ennek Ukrajnának kellene lennie, ugyanis az Egyesült Államok, Kanada, a legtöbb európai ország, sőt bizonyos mértékig Dél-Korea és Japán is támogatja. Ha ezen országok csak kicsit is mozgósítják a gazdaságukat, akkor Ukrajna végül megnyeri a háborút. Ez egy történelmi általánosság” – mondja a Yale Egyetem történésze: „…van egy elég sajátos véleményem, miszerint a birodalmaknak jót tesz, ha háborúkat veszítenek. Nem mindig veszítik el őket, de jó, ha veszítenek. Lengyelország, Németország, Olaszország – ezek mind posztbirodalmi országok, ahogy Spanyolország, Franciaország és az Egyesült Királyság is. Ez az európai integrációnak nevezett dolog egy posztimperialista jelenség. A mindennapi politikai gyakorlatban nem összeegyeztethető megpróbálni fenntartani a birodalmat a jogállamiság vagy az emberi jogok otthoni fenntartásával. (…) Én úgy fogalmaznék: jót tenne nekik, ha elveszítenék a háborút, ahogyan jót tett Franciaországnak, hogy veszített Algériában, ahogyan jót tett Németországnak, hogy veszített 1945-ben.”

Oroszország próbált demokratizálódni a 90-es években, de nem sikerült. Oligarchia, szervezetlen korrupció és szervezett bűnözés jellemezte, a Nyugat persze szeret félni az oroszoktól – joggal, ugye – de az egykori antikommunista filmek helyét az orosz maffiát ábrázoló celluloid-művek vették át, a Vor i Zakon (e maffia orosz neve) összefonódott volt titkosszolgálati szereplőkkel, az elmúlt 25 év orosz hatalmi struktúrájának ez az embertípusa, a szilovik lett a kulcsszereplője, és V.V. Putyin a legnagyobb szilovik.

Örök szégyene a 2000-es évek baloldali politikájának és politikusainak – Tony Blair, Gerhard Schröder, Gyurcsány –, hogy keblükre ölelték a szilovikot, elfogadhatónak tételezték és nem követelték vissza az orosz demokráciakezdeményt. 2008-ban aztán a katonai mámorba szakadt Oroszország a szovjet imperializmus alapján megtámadta Grúziát (Georgiát), és akkor még a magyar Főtáltos is azt nyilatkozta, hogy

„a szabadság mindig Nyugatról jön”.

Aztán jött egy máig miszteriőz fordulat 2009-ben, és a putyini minta lett a vezérszólam az orbániádában – hogy ezt miként érte el Putyin, máig találgatások tárgya –, a lényeg a metódusok, szervezetszociológiai mintázatok, médiamegoldások átvétele, s Magyarország újbóli, keleti gyarmati sorsba nyomasztása. Aminek ugye, akár Putyint, akár Kínát nézzük, addig van értelme, ameddig Magyarország a Nyugat árulója, de a Nyugat része.

Bodoky főszerkesztőt idézve a mai és napi probléma ügyében:

„…a Szuverenitásvédelmi Hivatal célja, hogy megpróbálja összemosni a politikát az újságírással. A kormányzat számára a független újságíró az ellenzék része, így politika ellenfél. Cél, hogy lejárassák a kormánnyal kritikus sajtót, a hivatal tevékenysége pedig nem más, mint politikai propaganda állami forrásból: amit eddig pártpénzből kellett finanszírozni, azt mostantól a magyar adófizetők fizetik egy állami hivatalon keresztül. a Fidesz politikai érdekeit kiszolgáló, zaklató szervezetként kívánnak működni.”

Nem magyar találmány a szuverenitásvédelem: Oroszországban is így szorították ki és így démonizálták a nyugati értékeket képviselő szervezeteket. Ezt a receptet veszik át ott, ahol nem szeretnének fékeket és ellensúlyokat látni. Lényeg, hogy megbélyegezzék és valamilyen külső hatalom machinációjának állítsák be az oknyomozó újságírást. Ha nem lett volna ott és akkor a Kremlben, Moszkvában Vlagyimir Putyin, most az Átlátszó főszerkesztőjének sem kellene a neo-KGB-s Szuverenitásvédelem ellen tusakodnia!

Vágvölgyi B. András

Címlapkép: Rosszija24