Támogatom
EN

vageszblog

Vágvölgyi B. András blogol. TLDR.

vageszblog

Brit miniszterelnökök – Boris Johnson lemondásának margójára

7
292407609 621080349373764 4912896406194682343 N

Boris Johnson brit miniszterelnök, a tory párt vezető politikusa, aki sorozatos botrányaival hívta fel magára a figyelmet, tegnap lemondani kényszerült, ami ismét egy rossz hír a magyar kormánynak, fokozza a már szinte fokozhatatlan elmagányosodását. Gyorselemzés. 

2008 nyarán figyeltem fel először Boris Johnsonra. Tudtam persze korábban is, hogy ő a londoni főpolgármester, de amikor a pekingi olimpia záróeseményén – melyben előtte tízezres kínai akrobatikus tánckar akrobatikus táncolt óraműpontossággal, mint a kínai robotika megannyi pompás terméke merev káderarcok tekintete előtt –, és ő került elő gólyafészekre hajazó stadionban, mint a következő olimpia házigazda városának elöljárója, akkor megemeltem nem létező kalapom, hogy here comes my man. Pedig tudtam, hogy tory és én, a brit politikában leginkább whig lennék, bár  abban a kétpártrendszerben helyüket a Labour, a Munkáspárt vette át 100+ évvel ezelőtt.

Boris Johnson csámpás. Boris Johnsonnak kócos szőke üstöke van. Ahogy Boris Johnson összeakadó lábakkal botladozva, szélfútta, rendezetlen frizurával a stadion gyepére installált piros kétemeletes londoni buszhoz, úgynevezett doubledeckerhez hatolt, ahol max kéttucat, a brit társadalom diverzifikációját erősen megmutató tánckar, már nem is emlékszem technóra vagy britpopra rázta magát öt perc terjedelemben, akkor tudtam: ez az én hazám. Európa.

A kontrasztot, amit a kínai és a brit honkanászok között mutatkozott, nem is tudom hány oktáv különbséggel lehetett volna lezongorázni. Merev totalitarianizmus és laza demokrácia. Egységesült tömeg és szabad indivídumok önkéntes társulása. Maoista bürokraták versus angolszász-európai jófejek, még ha utóbbi jófejekkel ideológiai különállásom is van.

Egyszer láttam már korábban ilyet, ha nem is élőben, de közelről. Hongkong 1997-es visszacsatolásáról beszélek. Pont 25 éve a Pearl TV – Hongkong a Gyöngy-folyó torkolatában fekszik – közvetítésében a Prince Albert Road-i kölcsönlakásban szemléltem az eseményeket. A mi oldalunkról – európai, nyugati oldalról – Károly herceg vétette észre magát, aztán, sorrendben, Tony Blair, az új miniszterelnök, Robin Cook, a külügyminisztere, valamint egy admirális, de az ő nevét akkor sem tudtam.

Az ellenoldalon Csiang Cö-min pártfőtitkár, más kedves elvtársak és Tung Chi-hwa hongkongi milliárdos hajónábob állt, akit az ötven évig az „egy ország, két rendszer”-elv keretében különleges autonóm régióként került 150 évvel az ópiumháború után vissza Kínához és ennek a különleges autonóm régiónak a tengerészeti mágnás lett az első kormányzója (pekingi helytartója), mert őt fogadta el a Politbüro. 1984-ben, orwelli évben egyezett meg Margaret Thatcher Teng Hsziao-pinggel (Deng Xiaoping) a koronagyarmat visszaadásáról, demokratizálásásról, a Legco (városállami parlament) létrehozásáról. Kína megígért mindent, de tudjuk azt is, hogy ők 300 évre terveznek előre, akárcsak a japán nagyvállalatok vagy a katolikus egyház.

Népszava, 1997-01-13 / 10. szám – forrás: Arcanum Digitális Tudománytár

A friss miniszterelnökként überszimpi Tony Blair nagy ígéret volt. Hosszú, hosszú konzervatív évek után a New Labour képviselője, progresszív arcokkal a környezetében, Anthony Giddens szociológusprofesszor főideológusságával, etc. Blair nem is volt társtalan, a liberális demokrácia (viszonylag) fiatal politikusai – Bill Clinton, Gerhard Schröder –, voltak a szövegkörnyezete, és ettől a generciótól sokat lehetett várni, de ez a generáció elbukott. Ki ezért, ki azért. Schröder például nem is a hivatalában, hanem azután, hogy elfogadta a putyini Gazprom, később a Rosznyeft igazgatósági tagságát némi apróért. Tony Blair is elbukott, a színes-szagos lózungokat nem sikerült működőképesen átültetni a praktikumba. 10 évet, 1997 májusától 2007 júniusáig volt a Downing Street 10 lakója, majd párttársának, korábbi miniszterének, Gordon Brownnak adta át a lakáskulcsot.

Brown korábban a költségvetés piros aktatáskájának hordozójaként járkált pénzügyminiszterként a Downing St 10-be úgy tíz évig, három évet bírt minsizterelnökként, utána jött az ember 2010-ben, aki nyilvánvalóan a pokol kilencedik bugyrában fog bugyogni tíz-, és tízezer évig. David Cameronról beszélek, aki a bingóklub-látogató, hajcsavaróval utcára menő Midlands-i (Black Country) proletár és alsóközéposztálybeli középkorú hölgyek kegyeinek elnyeréséért, a UKIP-elnök Nigel Farage megbékítéséért ismételt népszavazásra írta ki a Brexitet. Nagy Británnia kilépése az Európai Unióból a második legerősebb gazdaságtól fosztotta meg a közösséget.

A szerencsétlen 2016-os évben történt mindez, és csak felületesek hiszik azt, hogy az adott év amerikai elnökválasztása, Trump hatalomba segítése volt a legnagyobb szerencsétlenség abban az évben. Globálisan persze mindenképpen, de brit és európai szempontból a Brexit verseng az amerikai tragédiával. Mindkettőben a legnagyobb szerepet a kiábrándult jobbos tömegek mellett különböző, az orosz titkosszolgálathoz köthető állami hackerek, trollfarmok és bot-telepek töltötték be.

Ironikus az összevetés: a tengerbe zajló Británnia világbirodalommá válását I. Erzsébet angol királynő állami kalózai – Sir Francis Drake cumbejspíl – segítették elő, és az ilyentípusú birodalomépítő gondolkodás és cselekvés Vlagyimir Putyinnak is megtetszett, ami nem csoda, hiszen ő a földkerekség leggyilkosabb titkosszolgálatánál nevelkedett. Cameron népszavzásra vitte az oroszok által könnyű lágyéktáji elégtétellel fogadott Brexitet.

Ugyanis  az ukrán háború csak újabb etapja annak a háborúnak, amit Putyin folytat a sztálini birodalom visszaállításáért.

Volt egy jó mém: Nagy Británnia Brexit előtt – csodás, luxi gasztrokupac: francia bor és belga sör, olasz szarvasgomba és pasta, holland fű és német sauerkraut, spanyol chorizo ésatöbbi –, és Nagy Británnia a Brexit után – paradicsomos babkonzerv, egy pint stout vagy pale ale, sült bacon és tüktoj (sunny side up). Én régi anglomán család sarja vagyok, már a nagyszüleim a háború alatt Londont hallgatták, anyám  az angolok nyelvének tanításával töltötte életét, én is jártam ott egyetemre, s hogy mást ne mondjak, és a leszármazottaim 50% ma is Angliában és Skóciában él; de azért a gasztromémnek megvan a jogalapja.

Cameron a szavazás másnapján lemondott, azóta Devonban vagy Cornwallban élvezi a megpihenés megérdemelt éveit, gondolom egy kabrió MG-vel vagy Jaguar E-vel, esetleg Aston Martinnal közlekedik, mint egy James Bond szerény otthona és a golfklub között. A stafétát, és a Brexit levezénylését Theresa May vette át tőle, aki az angol nőnek az a típusa, akiról a rossznyelvek állítják: a Brit Világbirodalom megszületésének oka az angol férfi menekülése volt a Theresa May-szerű angol nő elől, lehetőleg minél messzebbre. Therese May három évig bírta, aztán jött Boris Johnson.

Brexit-igenlő, Donald Trump legjobb angolszász barátja, a Global Britain jelszavának népzserűsítóje és botrányhős volt Boris Johnson. Covid-megszorítások idején nyilvános partyt tartott, a brit politikához képest összevissza beszélt, hazudozott. Népszerűségét emelendő február vége óta kétszer is járt Ukrajnában Zelenszkijnél, de Harrier típusú helyből felszálló vadászgép nem volt a puttonyában, noha segítőkésznek mutatkozott. Kedden két indobrit minisztere (Rishi Sunak és Sajid Javid) kilépett kormányából, szerdán ő rúgta ki korábbi főtanácsadóját, Michael Grove-ot, csütörtökön 54 kabinetminisztere – a brit jogrend senior és junior minisztereket ismert, utóbbiak magyar fogalmak szerint államtitkárok – mondott fel kormányában, ez a felmondási hullám magával rántotta őt magát is. A Konzervatív Párt vezetéséről mondott le, az őszig még hivatalában maradna, de erre semmi garancia.

Az ürügy Chris Pincher konzervatív törvényhozó pártbeli előléptetése volt, noha az illető ellen szexuális zaklatás vádak vannak. Boris Johnson bocsánatot kért, mint a járványbuliért is tette, de ez már nem segített, ezt már nem lehetett elviccelni, mert kormányzási stílusa a tankszerű viselkedés és a klasszikusan éles brit humor volt, gyakorlatilag kiszaladt a kormány alóla. Dominic Cummings, aki Johnson főtanácsadója volt, míg 2020-ban egy különlegesen éles hatalmi harcban el nem vérzett, a következőt írta a Twiterre: „Ismerem ezt a csávót & mondom néktek, ő nem hiszi azt, hogy ezzel vége, azt hiszi háború van, weird shit happens in war, időt akar nyerni, még mindig kijöhetek ebből, még megvan a mandátumom, az emberek szeretnek, jussunk el szeptemberig”.

Liz Truss külügyminisztert mondják lehetséges hatalmi kihívónak, aki gyorsan visszaindult Londonba az indonéziai Baliról, ahol a G20-ak találkoznak, és nem csak azért, mert nem akart lejattolni Szergej Lavrovval. Suella Braverman legfőbb ügyész is a kalapba dobott nevek között van, noha ő nem egyike az 54 lemondottnak. Steve Baker korábbi Brexit-ügyi miniszter is bejelentette, hogy komolyan veszi a kéréseket, hogy dobja be a saját kalapját a ringbe.

Egy autoriter hajlamú pártelnök távozik, miniszterelnöksége erősen kétséges, a tengerbe zajló Británnia, Albion zöld és kedves országa pedig továbbra is a demokrtatikus ígéret földje, legalábbis Magyarországból nézve.

Vágvölgyi B. András

A sajtóarchívumot az Arcanum adatbázisa szolgáltatta. Címlapfotó: Boris Johnson / Facebook.

Megosztás

Ajánló