Sorozatos történelmi paradoxonok miatt létezik egy orosz exklávé mélyen a NATO-tagországok határai mögött, eddigi roppant fontossága tovább és tovább értékelődik felfelé.

It was the darkest night in Kaliningrad / When the soldiers came to play – énekelte Molnár Gergely, a legősibb és hamar emigrációba kényszerített magyar punk banda, a Spions énekese (további tagok: Najmányi László, Peter Ogi, Zátonyi Tibor) 1978-ban, már Párizsban felvett lemezkéjükön. (Másik kedvencem erről a korongról a Total Czechoslovakia.)

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Mikor a katonák Kalinyingrádba érkeztek, akkor a keleti területekről elüldözött 12 millió német egy jelentős része innen menekült nyugatra. Günter Grass, a tabudöntögetésre mindig kedvvel vállalkozó német író egyik utolsó regényében, a Ráklépésben címűben a Königsbergből indult Wilhelm Gustloff személyszállító hajó a főszereplő, mely több, mint 10 ezer menekülőt szállított a Vörös Hadsereg közeledte miatt, de szovjet tengeri harcjárművek a Balti-tengeren elsülyesztették. Túlélő alig maradt.

A Jégmezők lovagja (Alekszander Nyevszkij; r: Ejzenstejn, 1938) c. szovjet film az eredtileg balti/szláv, majd elnémetesedő poroszokat, illetve az itt megszülető Német Lovagrendet – mely folyamatos dulakodásban volt a környező lengyelekkel, keleti szlávokkal, az Európában utoljára keresztényülő balti litvánokkal, Memel-vidéki lettekkel, etcetera –, úgy ábrázolja, mint egyfajta protonácikat, ami azért talán bicegő megfejtés volt.

Mint a rablólovagokat úgy általában, a Teuton Lovagrendet sem a testvéri szeretet, túlcsorduló empátia, gondoskodó figyelem jellemezte a másnyelvűek, másvallásúak, más osztályhoz tartozók vonatkozásában.

A Lovagrendből később a kb 30 ezer km2 méretű Kelet-Poroszország lett – Nyugat-Poroszország az én generációm számára NDK-ként megismert terület északi része –, közbeékelődő Lengyelországgal, ami csak 1945 után, mikor a lengyelek országát 200 kilométerrel nyugatra tolták a szovjetek, hogy a korábbi lengyel keleti területeken mazsolázzanak, Belorussziának, Nyugat-Ukrajnának nevezve azt.

Alapélményem egy Erasmus-os wroclawi látogatás, ahol egy tucatnyi lengyel kollégával vacsorázva kiderült, hogy a ma már Wroclaw/Breslau-nak nevezett hajdan egymilliós német város mai lengyel művészetiegyetemi oktatói családjainak teljessége Lwow (a mai ukrán Lviv, oroszul: Lvov, nekünk, osztrák-magyarul: Lemberg) környékéről telepedett meg Sziléziában. Elgondolkodik az ember, hogy persze, dwa bratanki, meg egyre karcsúsodó, sőt, nemlétező Orbán/Kaczynski tandem, de valójában milyen keveset is tudunk lengyel barátaink politika-, és társadalomtörténetéről.

A mai, neosztálinista háborúban, az ukránoknak nyujtott parádés lengyel támogatás megértéséhez, négymillió ukrán menekült tartós befogadásához talán érdemes azzal a – szerencsére fiktív – analógiával élni, hogy képzeljük el, Oroszország megtámadta Romániát, heves harcok dúlnak Moldvában, Bukovinában, a Duna-delta pelikános mocsaraiban és egyebütt, Erdélyt szórványos rakétatámadások érik, és a teljes (TELJES) magyar társadalom teljes (TELJES) mellszélességgel áll ki a hadviselő románok mellett.

Na ugye!

Visszakanyarodva Kelet-Poroszországhoz, melynek nyugati és déli része Lengyelországé lett, északi és keleti része pedig Szovjetunió, 1991 karácsonya, az „szövetségbeforrt” összeomlása és szétesése, a putyini nighmare után az Orosz Föderáció része maradt, ide deponált orosz lakossággal, katonás társadalommal, nukleáris töletetekkel, hordozórakétákkal.

A terület anyaországi ellátását a tengeri út mellett szárazföldi összeköttetés is segíti, illetve segítette eddig: a litván-lengyel határ közelében az ún. „Suwalki folyosó”, amit úgy képzeljünk el, mint a most zajló háború idején a Barátság-kőolajvezetéket, mely háború ide vagy oda, de valamelyest működik. Az orosz-ukrán háborúban azonban a lengyelekhez hasonlóan intranzigens ukránbarát alapállást elfoglaló litván kormány és társadalom azonban legalábbis részleges korlátozásokat vezetett be ezen a folyosón.

Amerikai hírszerzési és katonai elemzők szerint, ha lesz NATO-orosz összecsapás, „különleges katonai művelet” (háború), az északon lesz – nem véletlenül lép be most az eddigi „öröksemleges” Finnország és Svédország a NATO-ba –, jóesellyel a litvánok által bevezetni szándékozott, a Suwalki-folyosó esetleges teljes lezárása miatt. És talán nem független ettől, hogy a NATO készenléti erejének létszámát 40,000-ről 300,000 főre emelte – egy ideje már Magyarországon sem csak a Dunántúlon állomásoznak NATO-csapatok, bármennyire szputnyiktévések is a magyar hivatalos propaganda híradásai. A nemzetközi sajtó most Kalveliai-nál, a litván-belorusz Záhony/Csopnál és Kybartainál, a kicsit odébb lévő rendezőpályaudvarnál áhítja a híreket.

A kérdés szinte történetfilozófiai: van értelme a szankcióknak vagy van értelme a szankcióknak?!

A keményvonalas, amerikai-brit-lengyel álláspont szerint nem haladhatnak át orosz bizonyos szállítmányok EU/NATO területén; a puhavonalas francia-német-olasz álláspont szerint viszont a Suwalki-folyosó az orosz-orosz tranzit zárt útvonala, a szankcióknak ehhez nem lehet közük. Ingrida Šimonytė litván miniszterelnökasszony kormánya az első opció mentén izmozik, a putyinpincsi magyar kormány meg nyilván az utóbbival alkot zárt formációt.

Litvánia intranzigensen oroszfélő álláspontja nem mai keletű, Rettegett Iván óta rettegik a nagy szomszédot, frontvonalon laknak, a honvédelmi mínuszos hírek rajongóinak nem újdonság, hogy időről-időre, NATO-keretben magyar Gripenek is részt vesznek a Baltic Air Patrol-nak nevezett kezdeményezésben a három balti ország légterében, amit a kis országok maguk nem tudnának megtenni.

A kormányfő mellett Gabrielius Landsbergis külügyminiszter sem hagyott egy perc kételyt országa Oroszországgal, és Belarusszal – emlékezzünk csak a két év előtti nagy tüntetésekre, a fehérorosz ellenzékkel – szembeni mostani és várható politikájára, mint ahogy Arvydas Anusauskas védelmi miniszter sem dekázott az erőviszonyok kérdésén.

Litvánia tehát betartatja az EU-szankciókat és nem enged át területén szenet, fémeket, építőanyagot és más olyan korlátozás alá eső szállítmányokat, melyeket a kalinyingrádi orosz exklávénak szántak. Putyin feje padlizsánosodik, dühös és szankciókkal fenyeget. Persze Oroszország hajóval is tud szállítani dolgokat Kalinyingrád egykori Hanza-városba, mondjuk Szent Pétervárról, ráadásul az előbbi kikötő télen sem fagy be, és a hadianyagot, nukleáris eszközöket eddig is így vitték.

Putyin a ruszkij mirról, világ-Oroszországról területi igényekről, befolyási övezetekről beszél olykor, míg némely nyugati ironizálók erre azt mondják: Oroszország leadhatná ezt a kalóz-anyahajónak, előretolt támadó éknek szánt területet Németországnak, Lengyelországnak, vagy akár a Teuton Lovagrendnek. Nem Litvánia dolga lenne stratégiailag, hogy a hadiösvényre lépett orosz uzurpátor kedvére folytonossági hiányt kreáljon a nyugati szankciórendszeren. (Arra ott van Magyarország.)

A kalinyingrádi oblaszty „Európa szívébe döfött tőr”, régóta mondogatják ezt a ruszofóbok és más realisták, és az ukrán háború tanulsága az is, hogy az oroszok félelmetessé felstilizált jelenlegi hadereje hagyományos háborúban mérsékelt habzású.

Putyinnak úgy kell egy újabb katonai konfliktus a NATO-val, mint üveges tótnak a hanyattesés, ahogy szokás az ilyesmit mondani, valószínűleg beutazási tilalmat mondanak ki litván kormánytisztviselőkre, lehet, hogy cybertámadást intéznek a litván vízművek ellen, mondjuk, de a neosztálinista Szovjetunió-repríz így sem érhet célt. A hidegháború fénykorát idézi ez a most lábrakapott incidens, Sztálin csúcskorszakát, pedig a terület névadója, Mihail Kalinyin is csak azért kerülte el a „Nagy Terror” idején a csisztkát és a kivégzést, mert előrelátóan idejekorán elhalálozott.

A III. világháborúval kapcsolatban pedig a kulcsszó a logisztika, amiben Oroszország egyre kevésbé áll jól. Fateromnak volt egy története a világháború végéről. Valahol Belgiumban, talán az Ardennekben 1944 decemberében a németek lelőttek egy amerikai szállítógépet. Miután a kényszerleszállás után őrizetbe vették a gép néhányfős személyzetét, egy légvédelmi tiszt ment be átvizsgálni a rakományt, majd hullasápadtan jött ki a gépból. Nekünk végünk. A társai kérdezgették, mi van benne?, a csodafegyver?, irtózatos mennyiségű muníció, vagy mi?

A légvédelmi tiszt remegő szájszéllel válaszolt: nem, csokoládétorták. Mi?! Csokoládétorták?! Igen, csokoládétorták. Mi itt lassan patkányokat eszünk és használt autógumiból próbálunk benzint csinálni, ezeknek meg annyi tartalékuk, pénzük van, hogy átrepülik az Atlanti-óceánt, hogy a „Massachussetts-i Anabaptista Nőegylet” csokoládétortákat küldjön karácsonyra a fronton harcoló fiaiknak, így nekünk akkor végünk. Land of plenty – ennyi.

Aztán ki tudja előre, hogy lesz-e kategórikus imperatívusza a nagy háború elkerülésének, marad-e csillagos ég, és a bensőben morális törvény, hiszen mégiscsak Königsbergben kezdtek ábrándozni az örökbékéről, ami felválthatná a Leviathánt, de ez azért továbbra is kérdés.

Vágvölgyi B. András