Orbán Viktor nagyobb maoista lett, mint az a Pór György, akit 1968-ban emiatt a kádárista magyar bíróság elítélt. Ezt az is jelzi, ahogy egy viharos gyorsasággal éleződő világkonfliktusban hintapolitikusi hozzáállással próbál evickélni Kelet és Nyugat között, miközben 10 millió magyar a túsza. A kínai védelmi miniszter Budapesten járt.

Nélküled nincsenek fontos sztorik – adód 1 százalékát ajánld fel az Átlátszónak!

1989 novemberében, mikor a Külügyi Intézet megkérte az ellenzéki pártokat, hogy az általa kiadott Külpolitika c. folyóiratban jelentessék meg külpolitikai programjukat, a fiatal demokraták ekkori külügyi programját én írtam. Radikálisnak számított, a Bozóki András felállította ideológiai tipológia szerinti – „a Fidesz liberális, radikális és alternatív szervezet” – egyik jellemzőjét, a radikalizmust maximálisan kimerítette. A szovjet csapatkivonást minden ellenzéki szerveződés követelte, a Varsói Szerződésből való kilépést is sokan szorgalmazták, de – megkésett 1956-os követelésként – osztrák típusú semlegességben látta a többség a jövő útját.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

A Fidesz programja, és talán egy fokkal kevésbé radikálisan, felelős felnőttesebben az SZDSZ-é, két szervezetben képzelt el részvételt Magyarországnak: a NATO- és az EU-tagságot vizionálta. Mondogattuk és írogattuk is akkoriban, hogy ezek a szervezeti csatlakozások jelentenék azt, hogy „Kompország” (Ady) hajója végleg kiköt a nyugati stégnél.

(Ebben az időszakban még külügyi koordinációs munkacsoport is létezett a Fidesz és az SZDSZ között, az előbbit Hegedüs István és szerénységem képviselte, az utóbbiban Szabó Miklósra, Gömöri Endrére, Szentiványi Istvánra, néha Nagy Boldizsár és Kende Tamás nemzetközi jogászok részvételére emlékszem.)

A magyar NATO-kapcsolatok történetében mérföldkövet képezett hazánk és a NATO együttműködése Bosznia-Hercegovina stabilizálásában. Az IFOR/SFOR-művelet 1995. decemberi beindításától 2004 végi lezárásáig Magyarország befogadó támogatást nyújtott a műveletben szolgáló NATO- és partnerországi kontingenseknek, és saját kontingenssel is vett részt az IFOR/SFOR küldetésben. Ez volt az időszak, mikor Horn miniszterelnök farokfelvágva robogott úttalan utakon Taszárra, hogy a csapatokat látogató Bill Clinton elnökkel elbeszélgessen öt perc terjedelemben.

1997. július 8-án a Szövetség madridi csúcstalálkozóján Magyarországot Lengyelországgal és a Cseh Köztársasággal együtt meghívta a csatlakozási tárgyalások megkezdésére. Ezek sikeres lezárását, valamint a tagországokban és Magyarországon lebonyolított ratifikációs folyamat eredményes lebonyolítását, illetve a magyar NATO-csatlakozásról szóló hazai népszavazás meggyőző eredményét (a szavazáson részt vevők 85%-a voksolt a tagság mellett) követően Magyarország 1999. március 12-én hivatalosan is a NATO teljes jogú tagjává vált.

A NATO-tagság a biztonságot garantálhatta, az EU-tagság a jólétet. A NATO-népszavazás 1997 novemberében a magyar lakosság elsöprő többséggel a tagság mellett állt ki. Formálisan 1999-ben lett az Észak-Atlanti Szövetség tagja az ország, paradox módon rögtön háborúba is keveredett, a NATO amerikai bombázói hazánk fölött közelítették meg Szerbia-Montenegrót. Panaszkodott is az ismert filmrendező, Tarr Béla a Werckmeister harmóniák bajai forgatásán, hogy „a kurva amerikaiak” a repülőszázadaikkal „elbasszák” a helyszíni hangfelvétel lehetőségét.

2009 óta megszoktuk, hogy Orbán igenmód receptív Putyin sziréndalára, és óvakodik is, hiszen tudja, hogy kancsuka is van nála. Az orosz elnök a Szovjetunió feloszlatását az ezredvég legnagyobb geostratégiai tragédiájának tartja. A Kreml mindig is jó volt koncentrikus körök rajzolásában – „külső birodalom”, „belső birodalom”, „külső párt”, „belső párt” –, hazánk a külső birodalom része volt onnan nézve, és persze ők is nosztalgiázgatnak a Nemesmedvesig nyíló szemhatárról.

A kilencvenes években a volt szovjet befolyás jogutódja az orosz-ukrán szervezett bűnözés volt, Putyin fellépése pedig a szilovik (a szervezett bűnözéssel is meghitt kapcsolatot ápoló, titkosszolgálati hátterű oligarchia) uralom évtizedei következtek, előbb szoftosan, majd Grúzia, és pláne Ukrajna után sokkal határozottabban.

Ennyit most Eurázsiáról, hogy áttérhessünk Kelet-Ázsiára. Kína 1900-ig nem szerepelt országunk hadtörténetében, mikoris a jelzett időpontban hazánk, az Osztrák-Magyar Monarchia is részt vett más nyugati hatalmak mellett a Mária Terézia és a Zenta rombolókkal a kínai ún. boxerlázadás leverésében. (Horthy sorhajóhadnagy sárkányos válltetkója innen származott.)

Kínában az ott már 1937-ben elkezdődött háború lezárása után újabb polgárháború vette kezdetét, a kommunisták és a Kuomintang között, mely 1949-ben a kommunisták győzelmével végződött és a Csang Kaj-sekhez hűséges jobboldali elit jelentős része Tajvan szigetére menekült és ott folytatta a Kínai Köztársaságot. A Kínai Népköztársaság sosem ismerte el Tajvan függetlenségét, változó intenzitású támadások folyamatosan érték a szigetet.

Szűk itt a tér Kína teljes XX. századi történetének összefoglalására, onnan folytatjuk, hogy 1976, a Nagy Kormányos, Mao Ce-tung halála után egészen 1989-ig Kína legfontosabb embere Teng Hsziao-ping volt. Teng túlélte a Nagy Proletár Kulturális Forradalom dúlását, Mao felesége, a korábban sanghaji színésznő (egyesek szerint: prostituált) Csiang Csing szisztematikus csisztkáját, a „Négyek Bandája” hűvösre tétele után Teng lett a kínai reformkommunizmus atyja.

Véget vetni az éhezéseknek, piaci elemeket injekciózni az ázsiai parasztkommunizmusba, mely legdurvább korszakaiban Pol Pot kambodzsai terror-horrorjára hajazott. Kína Teng idejében azt csinálta, mint Japán a Meiji-restauráció (1868) után: nyugati elitegyetemeken tanítatta az ország leendő vezető rétegét. (Japánnak ez elég jól sikerült, a korábban középkori technológiai szinten lévő ország jó harminc évvel később megvert egy európai nagyhatalmat – igaz, a leggyengébbet, Oroszországot – háborúban.)

Ez a kerékpáros-pufajkás-usankás reform-Kína volt az, amellyel Margaret Thatcher 1984-ben (!) megállapodott Hongkong brit koronagyarmat visszaadásáról. Az akorra már demokratizált gyarmattól sokan várták, hogy mintát ad a nagy Kínának a demokratizálás és a politikai reform irányába. Fordítva történt, sajnos.

1989 Kínában is fordulópont. Pekingi diákok tavasszal hónapokig tüntettek a Mennyei Béke (Tienanmen) téren politikai reformokat követelve. Június 4-én a KKP KB PB viszont úgy döntött, hogy leveri a forradalom-csírát. Li Peng miniszterelnökre írták ki a hóhér szerepét, amit a legnagyobbakra jellemzően játszott el. Tankok döntötték le a New York-i Szabadság-szobor poliuretánhab mását, emberek haltak meg (min.: 200, max.: 10,000), sok diákvezető átnevelőtáborba került, mások emigráltak.

Kína hosszú ideig 12%-os éves növekedési ütemet diktált, előbb a világ második legnagyobb gazdaságát, Japánt hagyta le GDP-ben, most pedig különféle számítások vannak arról, hogy 2050 környékén az USA-t is lehagyhatják. A nagy gazdasági fejlődés hatalmi étvágyat is hozott, kínai barátaink lassan újragyarmatosítják Afrikát, az Új Selyemút-projekt Európáról szól, persze a neccesebb vége felől közelítve. A legnagyobb görög válság idején megvették a pireuszi kikötőt Athén mellett.

Macedón és szerb barátaink, akik mindenhol a tagjelölti státusznak örvendezhetnek, persze benne lennének a kínai pénzesőben. Akárcsak a mi, saját zavart tudatának virtuális valóságában élő miniszterelnökünk, aki már ki is szervezte Mészáros Lőrincnek a Belgrád-Budapest tehervonat-projektet, hiszen a mi kínai barátainkat Németország érdekli.

„Közös hadgyakorlatok is lehetnek európai partnereinkkel” – hangsúlyozta a pekingi Global Times kormányszócső Vej Fengho hadügyminiszter budapesti látogatása kapcsán. A tábornok az Új Selyemútat járja: Budapest mellett Athént, Belgrádot és Szkopjét keresi fel. Zsen Kuocsiang ezredes-szóvivő elmondta, stabil katonai kapcsolatokat szeretnének kifejleszteni a négy európai állam hadseregével.

Puff neki, és a NATO-val mi lesz?

Magyarország és Görögország a NATO-tag, Tony Blinken amerikai külügyminiszter a héten Brüsszelben arra figyelmeztette a tagállamok külügyminisztereit, hogy Kínát az USA stratégiai ellenfélnek tekinti. A Szíjjártó-minisztériumból valami okos csak utánanézett az alaszkai Anchorage-ban tartott kínai-amerikai külügyi találkozónak, melyet a nemzetközi sajtóban sokan Hruscsov emlékezetes cipősarokkal-pulpitust-verő akciójához mértek. Ha új, ezúttal Kína-fókuszú hidegháború készülődik, akkor biztos, hogy mi a „megbízhatatlan szövetséges” kreclijébe szeretnénk kerülni? Nem egy precízen meghatározott elvi irányultságú államférfi kellene ilyen helyzetben egy kétes erkölcsiségű handlé helyett?

Ceterum censeo: az utolsó magyar hintapolitikus eddig Kállay Miklós (1942-44) miniszterelnök volt, de elbaltázta. Hogy utána mi jött: tudjuk. És még egy szó Orwell Viktornak: a Pór-féle maoisták 50+ év előtti szervezkedése is párizsi gesztus volt inkább, mint pekingi.

Vágvölgyi B. András

Címlapfotó: Áder János köztársasági elnök (j) fogadja Vej Feng-ho kínai nemzetvédelmi minisztert a Sándor-palotában 2021. március 24-én. MTI/Bruzák Noémi

Adj 1 százalékot az Átlátszónak! Adószám: 18516641-1-42 Átlátszónet Alapítvány
Az Átlátszó nonprofit szervezet: cikkeink ingyen is olvashatóak, nincsenek állami hirdetések, és nem politikusok fizetik a számláinkat. Ez teszi lehetővé, hogy szabadon írhassunk a valóságról. Ha fontosnak tartod a független, tényfeltáró újságírás fennmaradását, támogasd a szerkesztőség munkáját egyszeri vagy rendszeres adománnyal, vagy az szja 1 százalékod felajánlásával!