Harminc éve járt először amerikai elnök Magyarországon. Ez később megismétlődött párszor, pláne a taszári légibázis amerikai használata idején, idősebbek emlékezhetnek, ahogy Horn Gyula soványdisznó-vágtában leközlekedett Somogyba, hogy beszélhessen tíz percet Bill Clintonnal. Az utóbbi jó tíz évben viszont egyáltalán nem járt amerikai elnök mifelénk. Élénkek voltak a három dekád előtti júliusi napok, George Herbert Walker Bush, az Amerikai Egyesült Államok 41. elnöke Lengyelországból érkezett a Kossuth térre. Volt CIA-főigazgató, volt pekingi nagykövet, ex-alelnök. Rocksztár lett Pesten.

Nem csendülök együtt a mai magyar köztéri szobrászattal, és most igen árnyaltan fogalmaztam. Sem a züllötten üzleties szellemiséggel megfogalmazott történelemhamisításokkal, sem a liliputi bronzfigurákkal telibeszart belvárosokkal, sem a Lenin-ikonográfiát úgy funkcionálisan, mint szellemstrukturálisan megöröklő milleniumi Szent István-szobrokkal.

De azt a maimagyar köztéri szobrászat javára kell írni, hogy a Szabadság térre nem csak a Gábriel arkangyalos céltételezőn történelemhamisító borzalom került, hanem van Ronald Reagannek is szobra. Ronald Reagan egyébként elnökként nem tartozik a személyes kedvenceim közé, ha szavazhattam volna, az ellenfeleire szavaztam volna.

Ez a lehetőség ugye az amerikai állampolgárságot feltételezi, megléte esetén nyilván magasról tettem volna az olyasmikre, mint Ká-Európa szabadsága, jóléte és függetlensége. De nem voltam amerikai szavazó, így a dilemma sem állt fenn. Ronald Reagan republikánus volt, én ott demokrata lennék. Ronald Reagan héja volt, aktuálisan úgy tűnt: húrtúlfeszítő, kardcsörtető, a nukleáris háború lehetőségétől sem riadó elnök.

Ronald Reagan filmszínész volt, westernhős, giccsőr, Tinseltown (Los Angeles) bennfentese, kaliforniai kormányzó, másodlagos frissességű John Wayne seriffcsillaggal, csak őt nem akarta megöletni Sztálin, ahhoz nem volt elég népszerű.

Viszont! Ronald Reagan megnyerte a hidegháborút.

Az már csak kis történelmi szurkapiszka, hogy a dicsőséget utódja aratta le; az 1988-as elnökválasztást Bush alelnök nyerte a demokrata jelölt Michael Dukakis ellenében. Úgy bejött akkor a „migránsozás” a görög-amerikai Dukakisszal szemben, hogy négy évvel később az akkori legesélyesebb demokrata, az olasz-amerikai Mario Coumo New York-i kormányzó el sem indult; így történhetett meg, hogy a gyenge, kicsi, szegény Arkansas kormányzója, Bill Clinton lehetett Bush kihívója. Akkori megfogalmazásom szerint ez olyan volt, mintha egy mátészalkai SZDSZ-es polgármester megvert volna közvetlen választáson egy háborúban győztes Antall Józsefet.

De ne ugráljunk ide-oda az időben! Az annus mirabilis, a „csodák éve” talán első, de elsőként mindenképpen legfontosabb képe volt a szovjet csapatok afganisztáni kivonulásáról fotografált az Amu-darja felett ívelő temrizi hídon. Az év utolsó leghíresebb fotója pedig talán mégsem a Ceauşescu-házaspár kivégzéséről szóló, hanem a Marsaxlokk-öbölbeli felvétel Máltán, ahol a USS Belknap és a Maxim Gorkij hadihajók fedélzetén bezárták Jaltát.

Közbeeső fontos képek: Bush Gdanskban a Lenin Hajógyárnál (a Szolidaritás szakszervezeti mozgalom szülőhelye), Bush a Westerplattén (II. vh kitörése), Bush a Kossuth téren (sokminden, de akkor és asszociatíve: az 1956 október 25-i gyilkos sortűz helyszíne). Bush széttépi az előreírt beszédet, felszabadult és kúl, nem a hivatalát és konzervatív világlátását, hanem amerikaiságát tolta előtérbe. Bush magyar vezetőkkel és magyar ellenzékiekkel, Bush esőben, Bush napsütésben.

Este kint voltam a Kossuth téren, az elnök Gdanskból jött, ott koszorúzott a Lenin-hajógyárnál és a Westerplattén. A Kossuth téren zuhogott az eső, mégis sokan voltak. Kisnyugdíjasok és radikális diákok, fontolva haladók és szívükben bosszút forralók, reformerek és forradalmárok, népiesek és urbánusok, hun-szittya lovasok (amerikai zászlóval) és nyugati eszmék gyalogos megszállottjai (zászló nélkül), Széchényi és Kossuth, Szörényi és Bródy népe: Magyarország.

Mikor Bush megérkezett, elővette előre megírt beszédét, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve széttépte azt, mondván, áztak az emberek eleget, jó itt lenni, puszi! Az elnök reggel kocogott a pasaréti Vasas-pályán, előadást tartott a Közgázon – utána beszaladt a Tolbuhin körúti vásárcsarnokba és margaretthatcheri gesztusként vett gyorsan tíz őszibarackot -, találkozott az Ellenzéki Kerekasztal képviselőivel.

Az amerikai delegációból származó információk szerint Baker külügyminiszter nem volt különösen nagy véleménnyel az Ellenzéki Kerekasztal Bush elnökkel találkozott küldöttségéről. Bush elnök jóindulatú, de zavarba ejtő embereknek nevezte az ellenzék találkozón részt vett vezetőit: Kónya Imrét (Független Jogász Fórum), Vásárhelyi Miklóst (Történelmi Igazságtétel Bizottság), Vidos Tibort (Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete), Magyar Bálintot (Szabad Demokraták Szövetsége), Bíró Zoltánt (Magyar Demokrata Fórum), Orbán Viktort (Fiatal Demokraták Szövetsége), Prepeliczay Istvánt (Független Kisgazda-, Földmunkás-, és Polgári Párt) Márton Jánost (Magyar Néppárt), Vígh Károlyt (Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság), és Keresztes Sándort (Kereszténydemokrata Néppárt).

Jim Baker külügyminiszter erre rátett egy lapáttal, amikor azt mondta Palmer nagykövetnek:

„Mark, tudom, hogy ezek a maga barátai, de ezt az országot ők sohasem fogják kormányozni.“

Bush találkozott magyar diákokkal a Várban, fideszesekkel esti fogadásán a zugligeti rezidencián. (E sorok írója itt jattolhatott az amerikai elnökkel.) Az Elnök holdkóros kelet-európai nemzeti romantikusnak látta őket. Nagy elismeréssel voltak viszont az akkori miniszterelnök (Németh Miklós) és az államminiszter (Pozsgay Imre), valamint a külügyminiszter (Horn Gyula) irányában. „Ez bátorító a jövőbeni választási szereplés tekintetében is“ – gondolhatták a tekintetükkel a jövő horizontját kémlelő reformkommunisták, és egyéb átmentésre készülődők.

Az elnöki kíséret nyilván számos kérdést megtárgyalt, körbetapogatott, kapcsolatokat vett fel és épített; ilyen lehetett az újpesi informatikai komplexum februári leégése, melyet alkalmasint az amerikai szolgálatok megnyerésének céljával foganatosított titkosszolgálati fedett akcióként is lehet értelmezni – a magyar hírszerzés fő feladata a nyolcvanas években az ipari kémkedés volt, fejlett technológiai eszközök beszerzése és reprodukálása Nyugatról a COCOM-listát megsértve; a Budapesten állomásozó Edward Lee Howard volt, árulóvá lett CIA-ügynök kiadatása vagy legalábbis kiutasítása; az egyetlen Nyugaton is érvényes technológiai fejlettségű magyar vállalat, a Tungsram privatizációja, mely később be is következett, az új tulajdonos a General Electric lett.

Amerikai nézőpontból ezek voltak a legfontosabb és prompt érdekek. Az elnöki látogatás nagy nyilvánosságú, színestévés, hajsütővassal kezelt frizurájú jónőkkel és reformkomcsiból lassan posztkomcsivá avanzsáló világfiak kifutója volt – nem véletlen, hogy a böhönye Raszputyin, Csurka István népszerű színpadi szerző, publicista és vezérantiszemita olymértékben volt kibukva tőle.

Érdekes akár csak ikonográfiájában összehasonlítani az ezt megelőző legnagyobb amerikai-magyar személyes full kontakttal: 1978 januárjában Cyrus Vance, Jimmy Carter elnök külügyminisztere hozta vissza Pestre I. István király koronáját, melyet az amerikai csapatok 1945-ben Németországban vettek birtokba, és Fort Knoxban tárolták a köztes időben. Azok még alulvilágíott fekete-fehér televíziós képek voltak, bürokraták, csinovnyikok és apparátcsikok, tányérsapkás betonfejek találkoztak az albán-észak-koreai hangulattól megilletődött amerikaiakkal. A Bush-vizit más volt: előlegezte a későbbi fegyverbarátságot.

Kádár János ezenközben arra gondolhatott a cinterem hűtött krómacél hullatárolójában – már meghalt, de temetése még váratott magára; és még a koponyája is megvolt -, hogy „csesszék meg, hozzám sose jött el egy amerikai elnök se‘, mikor meg én menten New Yorkba, az ENSZ-be, a rohadt ‚magyar kérdés‘-ügyben, akkor alig-alig engedtek partra, egy szovjet hajón kellett még aludnom is“.

Az elnöki találkozó résztvevői közül legtöbben hamar kikerültek a frontvonalból. A „népies bolsi“ Bíró Zoltán (MDF) hamar és végleg, a TDDSZ-es, később SZDSZ-es kampányfőnök Vidos Tibor sem látszott a nyilvánosság számára, a többiek zöméről nem is beszélve.

Egy valaki maradt máig: Orbán.

Aki akkor, felszíni nyersessége ellenére széles körben számos, magát amúgy a Fidesztől távoltartó támogatót tudhatott maga mögött a gyorsagyú népfi imidzsével. Ekkor még olyanokat is, akik hamarost kiábrándultak belőle.

Vabank 30 éve: Orbán a Műcsarnok lépcsőjén – a Nagy Imre-újratemetés sajtófőnöke voltam

Jubileumi évünk van ismét, 30 év, a múltba révedésnek emlékezetpolitikai komisszárja is van, az ötvenhatos hatvanadik évfordulón jól bevált Schmidt Mária – találgathatjuk ezúttal ki lesz a Dózsa Lászlója. Hiánypótlóan „Rendszerváltáskutatási Közintézet” is alakult, elnök-vezérigazgatója Bíró Zoltán szaktudós, aki a hajdani MDF-ben a későbbi miniszterelnök, Antall József ellenfele volt, érdemes pillantást vetni.

Vágvölgyi B. András