What a week! Annyi minden okozza itt és most a főfájást, hogy keressünk távolibb, könnyedebb témát, hétvégibb olvasnivalót. És témánk ezúttal kettős: fél évvel hivatalbalépése után a japán miniszterelnök asszony Washingtonba látogatott donaldtrumpozni egy jóízűt. A 65 éves Takaichi Sanae nemcsak japán küzdősportokban és duettben hard rock-dobolásban jó – mint azt  Lee Jae Myung dél-koreai miniszterelnökkel közösen elkövetve láthattuk –, hanem egy nagyon férfidominiált társadalomban és politikában kitartásával és állóképességével is tiszteletet vívott ki, és rég nem látott népszerűséget szerzett még fiatal japánok között is, akik szuperszonikus japán vécéikben magasról tesznek a politikára.

Ezenközben a világ legjobb éttermének tudott koppenhágai Noma egy kiderülés folytán az erkölcsi szakadék szélére keveredett, az japán gasztronómián nevelkedett sztárséf & tulaj #metoo-jellegű botrányba keveredett, s lemondott az általa alapított világszintű vendéglátóipari egység vezetéséről.

Donald Trump nőviszonyait valamilyen szinten ismerhetjük eddigi nyíltforrású hozzáférések alapján: Trump nyugati szláv asszonyokkal szeret házasodni (morva síbajnoknő; szlovén fotómodell), de kujtorogni is szeretett fiatalabb korában. Stormy Daniels felnőttfilmes szupersztár komoly pénzt gombolt le róla a hallgatásért, csakúgy, mint E. Jean Carroll újságírónő, akit egy luxusáruház próbafülkéjében igyekezett megerőszakolni, ám Hunter S. Thompson életrajzírója, Carroll ez nemrég nem hagyta annyiban: 83 millió dollárra perelte, és 83 millió dollárt nyert az akkor épp két elnöksége között, between jobs himbálózó elnöktől.

Donald Trump szépségversenyek habitüéje – állítólag egy ilyen moszkvai beauty pageant szállodájából van róla kompromat-videó az ilyesmivel foglalkozó orosz állami szervek rezervoárjában, és ne feledjük, most, második elnökségének második évében még háborút is indított egy erős középhatalom (Irán) ellen, nem csak azért, hogy kedvére tegyen kedvenc izraeli miniszterelnökének, Binyamin Netanyahunak, de azért is, hogy elvigye a fókuszt az Epstein-iratok rá vonatkozó részéről. Legendássá vált 2016-os elnökválasztási csatakiáltása a nőkről (grab them by the pussy – ragadd meg őket a puncijuknál); ebből is látható tehát, hogy korunk amerikai elnöke koraközépkori trubadúrok és Minnesängerek romantikus közelítésével, a pásztorok immádásával fordul a női nemhez.

Nyilván fölbassza még a legjoviálisabb amerikai elnököt is, hogy ott a progiban, jön a japán nagyfőnök (oyabun), és akkor nem valami két lábon járó Hagakure, borotvált fejű szamuráj kardforgató, egy földreszállt Yamamoto Tsunetomo vagy Minamoto Musashi jön, hanem egy nőstény, aki akár a 5678 nevű mezitlábas csajrock zenekarban is lehetne dobos. A japán-amerikai kapcsolatok balansszal terheltek, 1854-ben Commodore Perry volt az első nyugati azon a tájékon a portugálok 1600-as kiűzetése után, a Meiji-restauráció utáni nyitás idején sok nyugati, köztük sok amerikai érkezett a szigetországba és sok japán ment Amerikába.

Hawaii és Kalifornia, Peru és Brazília jó sok japán migráncst szippantott fel az évtizedek során; a kaliforniaiak egy ponton megszívták. A japán militarizmus az Egyesült Államok megtámadásába torkollott, és a Csendes-óceáni háború a később kétfrontos harcba keveredett USA-ban kicsit sem számít kicsibbnek, mint a háború “európai színháza”, Midway, Guadalcanal, Iwo Jima és az Okinawa körüli harcok jelentenek akkora hősiességi kóvedet, mint az észak-afrikai, szicíliai partraszállás, vagy Normandia, a D-day és Omaha Beach.

A világtörténelemben egyszer (kétszer) lett éles helyzetben felhasználva nukleáris hadieszköz, mindkettő Japán ellen, 1945. augusztus 6-án és 9-én. A “fekete eső” (kuroi ame) napjai úgy ivódtak a japán kollektív pszichébe, mint a nyugatiba a Holocaust. Történelmi érdekesség, hogy az 1945 tavaszi tokiói gyújtóbombás támadásnak (thirty seconds over Tokyo) több áldozata volt, mint a két A-bombnak együttvéve. Aztán a Japán Császárság letette a fegyvert, Douglas McArthur tábornok leszállt Közép-Honshun az Aomori légibázison, bejelentette a megszállást (1945-52), megírta a japán alkotmányt, lefokozta a Tennót (császárt) az isteni státuszból, nem csak a japán hadsereget tiltotta be örök időkre, de a kardozós szamurájfilmeket (chambara) is, és japán katonatisztek tízezernyien választották a rituális öngyilkosságot (seppuku), feleségeik kezeletlen, mérgező gömbhalat (fugu) ettek, ámde, csudák csudája: a japánok 1946 elejére megszerették Amerikát; mert ha 4000 év alatt nem leltek legyőzőre, akkor aki most legyőzte őket, azok csakis és kizárólag istenek lehetnek.

Egy generációt el is tartott ez az érzése, de az új nemzedék, a hatvanas évek egyetemi diáksága a radikális mozgalmárság, a hallgatók “holdkóros széle” pedig a szélsőbalos terrorizmus mellett döntött. Elhalt ez is, gazdasági versenyvilág jött, konkrét tanúja voltam egy esetnek, hogy egy kínai-amerikai fiút fekete homeboy-ok meg akartak lincselni Detroitban, mert japánnak nézték és azt mondták, hogy a Toyota tette tönkre a várost (értsd: az amerikai autóipart).

Mikor Japánt elérte a nyolcvanas években a bubble, a buborékgazdaság, akkor egy parlamenti képviselő, későbbi tokiói polgármester könyvet jelentetett meg 1989-ben The Japan That Can Say No (A Japán mely nemet mondhat) címen, amiben megunta a sztereotípiát, hogy hazája “gazdasági óriás és politikai törpe”, “törékeny szuperhatalom”, állandó ENSZ BT tagságot, önálló védelmi potenciál újbóli megalkotását követelt. Tenno Heika Banzai! – a militarista Japán világháborús csatakiáltását zengte, be is szartak az amerikaiak is egy pillanatra. Ám a “buboréknak” 1991-ben vége lett, Japán a gazdasági stagnálás állapotába került, igaz, igen magas szinten stagnál.

Japán pacifista partnere volt az USA-nak, de egy ideje újra napirenden van a kínai és az észak-koreai fenyegetések nyomán az “önvédelmi erők” helyére egy igazi hadsereg felállítása, s ennek élharcosát, Abe Shinzo miniszterelnököt sem véletlenül merényelte meg egy pacifista. Amerika, Kína újdonat imperialista törekvései miatt egyáltalán nem bánná, sőt bátorítja legközelebbi térségbeli szövetségesei (Dél-Korea, Japán) fegyverkezési törekvéseit. Ám és mindezek ellenére a japáni kommunikációban a Csendes-óceáni háború (1941-45) egyfajta tabu, de legalábbis nem ildomos téma – sem amerikai, sem japán részről nem szokás nagyon szóba hozni. (Kivéve persze a westernek és piszkos zsaruk nagy öregjét, Clint Eastwoodot, aki szép gesztusként 2006-ban két filmet is forgatott, egyet amerikai, egyet japán szempontból az Iwo Jima szigetért folytatott csatáról.)

Szóval ül Takaichi Sanae a sárga fotelben a kandalló előtt az Ovális Irodában, mellette az Egyesült Államok 45. elnöke – ugyanott, ahol bő egy éve szénné alázták az akkor már negyedik éve hősies honvédő háborút folytató Ukrajna elnökét, Zelenszkijt –, és Trump újságírói kérdést kap. Miért olyan váratlanul tamadta meg az Egyesült Államok Iránt. A kérdés hülye kérdés: az hogy a USS Abraham Lincoln anyahajó és kísérete felvonult az Arab-tengeren, a Perzsa-öböl bejáratánál nem volt titok, és a korábban Venezuelában bevetett USS Gerald Ford anyahajó pedig a Földközi-tengeren foglalt harcálláspontot, ez sem volt éppen titok; ekkora eszközökkel nem lehet zsebcselezni.

Valójában a jóérzésű világközönség januárra várta volna a beavatkozást, mikor a perzsa teokrata rezsim 35 ezer tiltakozó állampolgárát ölte meg tiltakozás közben. Trumpelnökúr azonban nem bírja a “demokrácia-exportot”, őt gazdasági érdekek vezérlik, illetve az, hogy Bibi Netanjahu, a hazájában is börtönbüntetéssel fenyegetett izraeli miniszterelnök mire tudja befírolni, és Bibi nagyon tudja, addig biztos nem kell böribe menni, amíg háború van mert addig ő a miniszterelnök.

A “váratlanság, a meglepetés ereje” válaszolt mintegy elmélázva Trumpelnökúr a csak reá jellemző bölcs vigyorral, majd eszébe jutott, hogy mellette ül Takaichi-san, a japán miniszterelnök asszony, és ekkor megmerítette az érdeklődő közönség elméjének rocskáját történelmi ismereteinek mély kútjában, és azt mondotta: “ki tudna többet a váratlanságról és a meglepetés erejéről, mint Japán”, és a csak reá jellemző, ezúttal fokozódó bölcs vigyorral fordult Takaichi-san, a japán miniszterelnök asszony felé. “Hát Pearl Harbor, ugye” – aholis a japán tengerészeti légierő rajtaütött a hawaii amerikai támaszponton, hihetetlen pusztítást, több, mint 3000 amerikai tengerész okozva. Az Egyesült Államok ekkor lépett be a II. világháborúba, a csendes-óceáni El Alamein vagy Sztalingrád a Midway-szigetek csatája volt.

Az amerikai-japán kapcsolatokan ezt az eseményt nem szokás, nem udvarias felemlegetni, Takaichi-san, a japán miniszterelnök asszony olyan arcot vágott mellette a sárga karszékben, mint aki romlott tengeri sünbe harapott. Mém lett az arca, AI videó készült az arcával és hangjával, hogy amíg ez a suttyó az amerikai elnök, addig nem jön az USA-ba többet, ekkora parasztságot még Trumptól se várt, és nem csak történelmi kérdésekben nem értettek egyet.

Hamár tengeri sün (sea urchin – japánul: uni (katakanával: ウニ; kanjival  海胆/海栗): a tengeri sün a japán gasztronómia egyik mesterfogása, és korunk csúcsgasztronómiája hogyan is tagadhatná japán alapjait. Negyedszázada, mikor a fine dining világszinten hódító őrület lett, minden nekivadult foodie a molekuláris nouvelle cuisine apostolait emlegette, az angol Heston Blumenthalt (vendéglője a Fat Duck – London környéke) – egyik speckója a zöldborsó nitrogénben feloldása és újragömbölyítése – és a katalán Ferran Adríát (vendéglője az El Bulli – Barcelona környéke) – vele kapcsolatban érdemes megnézni a gasztro-gonzo apostol, Anthony Bourdain utolsó vacsoráját az El Bulli-ban, pazar.

Namost is Adría mester szárnyai alatt tanult az El Bulli-ban – és a kalifornai Thomas Keller French Laundry-jában – a Noma alapítója, René Redzepi, a részben albán dán séf, korunk gasztro-messiása, az új skandináv konyha oltárképén a főalak. Az új skandináv konyha hangyával savanyít, elsődleges vörös húsa a rénszarvas, erdők-mezők friss zöldjeivel kábít, néhány éve feltöltődés végett bezárt, és Japánba ment ételekről meditálni. Érdemes rákeresni a videóira, mert én többet nem tudok, csak kívülről láttam az egységet és sajnos nem állok úgy, hogy simán köhögjek 550 dollárt egy vacsiért.

A közösségi médiában, majd a sajtóban megjelentek márciusban hírek, hogy Redzepi a 2000-es és 2010-es években erőszakos volt beosztottakkal, volt akit a falhoz nyomott, másre rávert a merőkanállal, szóban is bántalmazó volt, útja a világsikerhez némi erőszakkal volt kikövezve. Nem egy Harvey Weinstein volt, aki a 90-es évektől az összes hollywoodi jócsajt abuzálta, de. Könnyek között lemondott, de a Noma – koppenhágai és los angelesi egységei is – folytatják, bár még nem tudni, ki lesz a vezető.

Vágvölgyi B. András

Címlapkép: The White House / Facebook