Gr. Andrássy Gyula sírna. De sírna Horn Gyula is. Jeszenszky Géza és Martonyi János is sír. Ami 2024-ben előadatott magyar külpolitikaként, azzal leértünk a medence aljára, ráadásul a Rogán Művek úgy adja elő a maga propagandagyárában, mintha egy elképesztően kreatív és nagyformátumú és sikeres vezető az ujja köré tekerte volna a világot. Görbítsük meg az időt és a teret: Corvin Mátyás és Szent István király is sírna.
A magyar belpolitika jelentőset változott 2024-ben, ezzel szemben a külpolitika „tartotta a jó irányt”, hogy egy nagysikerű régi kampányszlogent idézzek, tovább a putyini úton, csak a végletekig fokozva az erőfeszítéseket és a hülyeségkvócienst. Orbán Viktorról régóta tudható, hogy szenvedélybeteg, szenvedélye a gambling, a játékszenvedély és nem érdeklik az odds-ok, DNS-ben hordozza a vabankra való hajlamot, a 19-re lapot húzást, az irracionális stratégiát és taktikát. Nem is lenne baj ezzel a szerencsejátékos attitűddel, ha a saját, önerőből – és nem ellopott közpénzből – kovácsolt vagyonkáját kockáztatná. De nem azt kockáztatja, hanem Magyarország egészének helyzetét, jóllétét, elfogadottságát a világban. Erről lesz most itt szó.
Magyarország a 2004. május elsejei csatlakozás óta másodszor lett az Unió soros elnöke. Már az első sem volt éppen kirobbanó siker. 2011. év elején először és mindeddig utoljára jártam az EP épületében, az akkor elfogadott új magyar médiatörvényről volt nyilvános meghallgatás – Konrád György videón jelentkezett, Haraszti Miklós és Majtényi László mellett korreferáltam, a korábban jobb sorsra érdemes fideszes EP-képviselő, Schöpflin György tett kísérletet a széttrollkodásra, Lovas István a háttérben ortályoskodott –, és mikor post festam ebédelni mentünk a sátánfi Guy Verhofstadttal és a konkrétan Belzebubtól származó Daniel Cohn-Bendittel, és akkor az épület étkező-folyosóján a szintén jobb sorsra érdemes Martonyi János várta a magyar soros elnökség nyitóebédjére az európai partnereket. Ám azok épp csak szállingóztak. Bojkottszag a levegőben. Az Orbán-kormány akkor is kihüvelyezhető tettei és sejthető szándékai okán már nem nyerte el Brüsszelben a gömbalakú hangszórót. Médiatörvény, quicky alkotmányozás saját hatáskörben egyeztetés nélkül, agresszív kismalac-attitűd;
dr. Martonyi úgy állt egyik lábáról a másikra minőségi rózsaszín ingben, szép szürke selyemnyakkendőben, szegénykém, a bejáratnál fogadóbizottságként, mint egy izzó vaseszközzel análabuzált borz.
Másfél évtized elszaladt, de a percek nem bársonyon futottak, hanem egy lefelé tartó örvényben ruszifikálódtak. Mondják, hogy a kalandozások kora óta nem volt ekkora akciórádiusza a magyar politikának, a csápok elnyúltak Aragóniáig és Kasztíliáig: a posztfalangista és Franco-hívő széljobb Vox pártot anyagilag támogatta választási erőfeszítéseiben a magyar kormány. Nem ez volt az első eset, egykor a francia Marinne Le Pen széljobb Nemzeti Tömörülését is hitelezte 10 millió euróval az MHB.
„A sagittis Hungarorum libera nos, Domine!” (a magyarok nyilaitól ments meg uram minket) imádkozták helvét, más alpesi, és tágabban össznyugati szerzetesek és papi személyek a 10. század első felében a magyarok rablóhadjáratait, fosztogatásait, erőszaktevéseit elszenvedők, hogy aztán jöjjön a Lech mezeje, az augsburgi totális vereség. Aminek hosszabb távú hozadéka lett a honfoglalt ország nyugati integrációjának kezdete, s így a fennmaradása. Le kellett mondani Spanyol-, Francia-, és Bajorország, valamint Itália fosztogatásáról, de kialakulhatott egy a kor modern eszméit magáévá tevő állam a Kárpát-medencében. Ez egy roppant fontos tanulság – amit Orbán és köre felejteni látszik.
Ma már nem kell elismételni, hogy a magyar külügy vajon miért választotta Putyin seggét lakóhelynek, a mai magyar közélet oroszulása – Szuverenitásvédelmi ÁVH, régi III/III-as szakemberekkel, Menczer politruk színrelépése, hogy csak néhány példát mondjak – szintén jól látható, és a következő 50-100 év történészeinek elegendő munkát ad majd ennek a tizenöt éves eseménysornak a szétszálazása az aprómunka keretében.
Vannak ebben megmosolyogtató epizódok, amiken úgy kacagunk, mint mikor Vincent Vega (szerepében: John Travolta) véletlenül szétlövi Marvin (Phil LaMarr) fejét véletlenül a kocsiban (QT: Ponyvaregény). A Kismagyarok a nagyvilágban-fejezet egyik legmegejtőbb esete a magyar véderő szerepvállalása a közép-afrikai Csádban, ahol az orosz zsoldoshadsereg, a Wagner segédkommandójaként közelebbről meg nem határozott gazdasági érdekeket véd majd,
egészen addig, míg Fort Lamy (N’Djamena) külterületén meg nem eszik egy honvédet egy közelben kóborló oroszlán.
Akkori hazánk, az Osztrák-Magyar Monarchia a 19. század második felében, egy-két kisebb akciót – részvétel a kínai boxer-lázadás leverésében (1900), a Jeges-tengeri Ferenc József-föld világraszóló meghódítása, etc. – leszámítva szerencsésen kimaradt a gyarmatosításnak nevezett történelmi folyamatból, ergo a magyar hadseregnek mélygyökerű afrikai harctéri tapasztalata, szemben a francia vagy brit véderővel, nincsen. Mert a Horthy-revizionista „Honvéd áll a Hargitán” rigmust még érti az ember, de kíváncsi lennék, hogy Hofi Géza például mit mondana a „Honvéd áll a Csádi-tó tó partján / a Szahara felől fúvó északi szélben / erős eltökéltségben” kezdetű Ismerős Arcok-slágerre.
A csádi misszió csak a jéghegy csúcsa, de a jéghegy másik 90%-a bár a víz alatt van, de látszik. Hogy a magyar diplomácia sűrűn és szívesen megy a Kremlbe ukázért, Kádár elvtárs külügyérei nem jártak annyit Moszkvába, mint Szijjártó. Peti és Szerjózsa bácsi (Lavrov) bromance-a – Dzsudzsi helyében féltékenykednék – a maga nemében megejtő, a talpnyalásnak ez az őszinte mértéke csodálatot vált ki barátban és ellenségeben egyaránt.
Barát: oroszok és türkök; ellenség: az EU és az USA – a formális szövetségesek.
Utóbbiak persze nem értik a „magyar gógyit”, a szájszegleti hamiskás mosollyal jófejkedést, a „nekem a seggemben is fej van” életérzés manifeszt reprezentációját, hogy mindenki más hülye, ő viszont helikopter. A muszkavezetés sztahanovista mozgalma a magyar politikai vezetésben már 2010 után megkezdődött – mondjuk már Gyurcsány sem volt kutya szemlőhegyi lakhelyén a Totót ölelgető Putyinnal –, de az ukrán háború második fázisa kezdetétől (2022.02.22.) jutott el a paroxizmusig.
A kép az „én ilyen hosszú asztalt még nem láttam” Orbán-Putyin moszkvai eszmecseréről beégett az odafigyelők retinájába három éve februárban, mikor már az összes nyílt és titkos forrás arról beszélt, hogy bármikor bekövetkezhet az orosz agresszió. Putyin – és Orbán – azidőtájt még Blitzkrieg-ben reménykedhetett, 3-5 napos konfliktusban. Amit aztán az ukránok teljesen önerőből megakadályoztak a Kijiv közeli hosztomeli reptéren az orosz csapatszállítók landolásának megakadályozásával – és aminek az elővárosokban (Bucsa, Borodjanka, Irpiny) végrehajtott bestiális orosz mészárlások lett az eredménye.
A háború azóta is tart. Az oroszok észak-koreai csapatokkal, iráni fegyverekkel, kínai gazdasági erőforrásokkal eszkalálnak. A nyugati szövetség – Magyarország olykori, de: fontos tudni: nem mindigi, botjával a kerekek küllői között – szankciókkal és fegyverekkel segíti Ukrajnát. Egyre több a szó valóságos, harctéri szerepvállalásra, békefenntartóként vagy másként. A háború kiterjedt orosz területre is, a hírek ellentmondásosak, hogy aznap épp ki nyer, és ki veszít. Oroszország erőforrásai számosabbak, mint Ukrajnáé. Ukrajna erőforrásai – ha a Nyugat teljes mellszélességgel és erőbedobással áll ki mellette – jócskán számosabbak, mint Oroszországé.
A NERsevik Magyarország a hintapolitika és „békemisszió” vágányára tolta a kopott, öreg vagont, melyből minden hiányzik, csak a hübrisz nem. 1942-43-ban Kállay Miklós miniszterelnök hintapolitikusként próbálta hazánkat a kisebb rossz felé terelgetni. Ügyetlenül.
Az eredményt tudjuk: német megszállás, Holocaust, utolsó csatlós, Budapest ostroma és lerombolása, szovjet felszabadítás/orosz megszállás és kifosztás, kommunizmus.
Van mikor indokolt a hintapolitika, van mikor nem. Most például nem. Nyugat-Európa például az elmúlt három évben, egy-két kivétellel, sikeresen leállt az orosz energiahordozóktól való függésről. Magyarország nem. Magyarország azért nem, mert a NER narodnyikjai (populistái) abból a hamis premisszából indulnak ki, hogy az orosz gáz-olajnak nincsen alternatívája. Van. Ezt nem csak én tudom, tudják ők is.
Hogy mégis miért van e mostani, moszkovita vazallusi hozzáállás, az a jelen oknyomozóinak és a jövő történészeinek biztosan ad munkát a következő száz évben mikor a nemzetvesztő Orbán-rezsim inerciáit vizsgálódásuk kandi górcsöve alá helyezik.
A világban két szuperhatalom létezik ma, és egyik sem a Szovjetu…, vagy mi: Oroszország. Kínában 30-40 éve még Mao-sapkás, kék pufajkás emberek tolták biciklin a terményeiket A pontból B pontba, Mao őrült rendszere után Deng Xiaoping (Teng Hsziao-ping) piaci elemeket vitt a szocializmus politikai gazdaságtanába, mely kiemelkedően sikeresnek bizonyult: Kína ma a kommunista párt mandarinjai által vezetett államkapitalizmus, mely gazdasági gigásszá tette az országot. A globális kínai nyomulás kevéssé ideologikus, annál inkább gazdasági imperializmus, melynek a katonai háttere egyelőre bicebóca és kipróbálatlan.
A Kínai Köztársaság, az egykori csangkajsekista, a polgárháborúban vereséget szenvedett egykori Kuomintang által megszerzett sziget, Tajvan megszerzése nem csak nacionalista, de gazdasági és geostratégiai érdeke is Pekingnek. Tajvan IT-nagyhatalom, a világ chip-gyártásának több, mint 60%-a itt zajlik. De, ami fontosabb, Tajvan része annak a Nyugat-barát haditengerészeti válaszfalnak, ami Dél-Koreán, Japánon át a Fülöp-szigetekig, és egyre inkább Vietnamig és Indonéziáig képes lehet a kínai tengeri tevékenységet visszaszorítani a Sárga-, a Kelet-, és Dél-Kínai tengerre, és elvágni a „Középső Birodalmat” a világóceánoktól.
Régi amerikai policy ez, a hidegháborús containment, „beszorítás és ott-tartás”, hiszen az amerikai haditengerészet a világóceánok ura, és az is akar maradni. A kínai gazdaság perpill nem a legjobb formáját futja, az amerikai szárnyal és utóbbi katonai ereje, felkészültsége és haditechnikai hátországa valamint védelmi költségvetése jelentősen felülmúlja Kínát. De, az emberiség érdekében, ne kívánjuk, hogy ez a két entitás nyílt konfliktusban folytassa a péniszhossz méregetését.
Magyarország a 2004. május elsejei csatlakozás óta másodszor lett az Unió soros elnöke. Orbán irdatlan elánnal, szereptévesztéssel, gőggel, hazugsággal, a nemzetközi szerepek teljes és direkt félreértésével és a hazai közönségnek szánt parasztvakítással kezdett. Elment Zelenszkijhez, akivel rossz viszonyt ápolt, ápol és fog ápolni. Másnap fogta magát és ripsz-ropsz Moszkvában termett Putyinnak jelenteni.
Ez a mozdulat az észtországi Narvától a kaliforniai San Diegóig mindenhol kiverte a biztosítékot, álltak a népek leesett állal: mire gondolt Felcsút és a Pancho Aréna királya!
Gyorsan rádobott egy lapáttal: Pekingbe iszkolt, rövid találkája volt Xi Jinping (Hszi Csin-ping) kínai császárral, aki gyorsan megsimizte a buksi fejét, engedett egy photo op-ot és továbbengedte. (Közbevetőleg: az idei tavasz nagy Orbán-pillanata volt, mikor hazánkba tett látogatásakor – még megbízható kínai tapsoncokat is hozattak nyolcezer kilométerről, és a Magyarország szuverenitását védő idetelepített kínai rendőrök is gyakorlatozhattak – a magyar törzsfőnök és Xi a MOL toronyban, annak is a legtetején búcsúzott és a Xinhua (Új Kelet) hírügynökség szerint „a két államférfi hosszú percekig egymás mellett, szótlanul nézte a felhők gomolygását”. Ha valaki olvasta a Szépasszonyok egy gazdag házból c. 17. századi kínai erotikus regényt, annak külön jelentéstartalommal telik meg a mondat.)
Ez még mindig nem volt elég: Orbán ezután New Yorkba vágtatott, az ENSZ BT ülésére, amit gyorsan otthagyott, mert csak a bissau-guineaiak álltak szóba vele, és Mar-a-Lagóba (Florida) fáradt, hogy Donald Trumppal találkozzon. Kattogtak a fényképezőgépek. Trump utóbb több kampányrendezvényen is kiejtette Orbán nevét, aki nekiállt megdicsőülni, politikai vátesznek, béljósnak felstilizálni, és a novemberi választás után a Trump jobbján ülő kabalaállatként láttatni magát.
Amivel lett egy-két probléma. Trumpot most annyiban hagyjuk, hogy milyen, és a kampány, a merénylet, a médiaváltozás és elitellenesség mit tett az érdekében. Induljunk ki abból, hogy ő – megint – amerikai elnök lett. Ez egy nagyon magas és nagyon potens pozíció. Ezt a döntéshozót nagyon magasállású és nagyon potens beosztottak, és kiváló szakértők veszik körül. A hála nem politikai kategória. Az, hogy 2016-ban Putyin és az ő állami kalóz szervezete hatékonyan segítette Trumpot megnyerni a választást, ma már nem jelent semmit.
Trump megválasztott elnök keményvonalas héjákat nevezett ki külügyi kulcspozíciókba. A Kellogg nevű ukrajnaügyi főbiztos például azzal vádolta a Biden-adminisztrációt, hogy nem adtak elég fegyvert Ukrajnának. Trumpék célja januári beiktatása után valószínűleg az lehet, hogy Ukrajna adjon fel – ideiglenesen – területet az azonnali NATO-tagságért cserébe. A demarkációs vonal megrajzolása nyilván nem lesz egyszerű: Észak-, és Dél-Korea, Észak-, és Dél-Vietnam esetében sem volt az. De ha megrajzolták, oda békefenntartók mennek, és a világ legerősebb katonai szövetsége néz majd farkasszemet az oroszokkal. Magyarország határán pedig lesz egy új, erős, katonailag tapasztalt, kipróbált NATO-tag, melynek politikai vezetésének jogos ellenérzései lesznek a jelenlegi magyar vezetéssel. És nem Mészáros Lőrinc fogja újjáépíteni Ukrajnát.
A „békemissziónárius póz” egyik látható következménye, ami a minap történt Párizsban. Orbánt alaposan megalázták. Ha valamit szeret Orbán Viktor, az a templomavatás, depláne, ha olyan templomot avatnak, amelyik biztos, hogy benne van a világ első öt hasonló létesítményében: a párizsi Notre Dame-ot, amelyik öt éve leégett. Magánadományokból újjáépült, most lett kész, az avatásra Macron elnök kiemelt meghívottai Donald Trump és Volodimir Zelenszkij voltak, valamint az EU vezető politikusai.
Orbán Viktor, az EU rotációs vezetését ellátó magyar törzsfőnök nem volt a meghívottak között.
Mi lehet az oka ennek? Több oka van. Tóniék pl. túltolták az érdeklődést: EU-tisztségviselők után érdeklődtek intenzíven, lehallgatva, nyomozva utánuk magyarországi időzésük idején, ami szövetségesek között – még ha a szövetség csak papíron létezik is – barátságtalan lépésnek minősül.
Így Sulyok Tamás képviselhette Magyarországot, egy sorban ült Meloni olasz miniszterelnökkel. Macron francia elnök világossá tette, hogy Orbán Viktor, az EU Tanácsának soros elnöke nem kívánatos Párizsban! Donald Trump, Volodimir Zelenszkij és szinte mindegyik európai vezető ott volt. Orbán ott már nem számít, senki sem kíváncsi rá! Orbánt Putyin szemszögéből tartják „hasznos idiótának”, muszkavezetőnek, korunk Rákosi Mátyásának. Nem lesz helye az asztalnál, jó esetben egy cicaasztalt adnak neki, ahol elüldögélhet Ficóval.
Január 1-től új elnöksége lesz az EU-nak, a jobbközép vezette up-and-coming középhatalom, a történelmileg ruszofób Lengyelország. Ahogy a Notre Dame-nál Trump–Macron–Zelenszkij voltak az atya, a fiú meg a szentlélek, úgy, fokozva a fokozhatót, a politikai szünet előtt Macron Varsóba látogatott, hogy Donald Tuskkal – a mi Orbánunk vérmes ellenfelével – tárgyaljon a béke ügyéről. Az európai biztonságot és önfenntartást tűzte zászlajára a lengyel elnökség, és ebben a magyar diplomáciának nincs és nem is lesz szerepe.
December 11-én Zelenszkij ukrán elnök gúnyos hangú X-üzenetben szégyenítette meg Orbánt. Hasonló »diplomáciai üzenetet« még nem láttam, és a magyar sajtó igencsak kegyesen kezelte azt. Nem mutattak rá, hogy Orbán »békemissziója« nemcsak véget ért, de most már világpolitikai nevetség tárgya is. Sokak szerint Orbán egyre inkább Pirandello IV. Henrikjére emlékeztet, aki a király jelmezében leesik a lováról, és utána valóban IV. Henriknek képzeli magát, majd közvetlen környezete belemegy a játékba. Úgy tűnik, Orbán mamelukjai nem merik neki megmondani, hogy Orbánt nem tekinti tárgyalófélnek sem Trump sem Macron. Mára már teljesen nevetséges, amit csinál. Kattint egy fotót a pápával vagy Trumppal, utána kijelenti, hogy egyszemélyes békemissziót folytat – a vákuumban. Senki nem támogatja moszkvai barátain kívül, és talán Asszad sorsára is juthat, amire Zelenszkij áttételesen utalt is.
2025 mit hoz? Lesz-e Petinek dácsája Peregyelkinóban, Orbán Viktor békemissziója kiterjed-e végre Észak-Koreára és átadja-e a koreai háborúban (1950-53) ott működő Rákosi Mátyás Hadikórház emlékművét? Végre eljut-e Orbán Iránba – Peti már volt – és lerója kegyeletét Ruhollah Khomeini ajatollah, Semjén Zsolt eszmetársa előtt? Donald Trump eljön-e Felcsútra és megáldja a Pancho Arénát? (Nem.)
A rendszerváltás antiszemitája, Csurka István lakitelki szobra mellett létesül-e rehabilitációs központ külföldön megbukott pedofil katolikus papoknak Bese és Pajor atyák védhatalmi felügyelete mellett?
Az ember nem győz csudálkozni, hogy vajon milyen gondolkodás is zajlik a Bem rakpart messzefénylő és sziporkázó szellemi műhelyében a diplomáciát felülről néző Schmidt Mária és Békés Márton szellemi útmutatásai alapján? Mit jelent a külkapcsolatokban a bizarr és a groteszk? És meddig lehet fokozni?! Már nincs stratégia a külpolitikában, csak kapkodás a túlélésért. Soha ennyit magyar diktátor »fényezésére« nem költöttek. Horthy, Rákosi vagy Kádár propagandája a töredékébe került. Nemcsak a gyógyszer gurult el, de a kis gömböc is hamarosan elgurulhat, csak előtte még kipukkad.
Vágvölgyi B. András
Címlapfotó: Németh Zsolt / Facebook
Az elnök célja a fékek és ellensúlyok kiiktatása, a törvényhozás munkájának felfüggesztése, a sajtó és médiaszabadság cenzurális korlátozása, és a gyülekezési szabadság betiltása lett volna.
Elmondható, hogy a komplikált történelem feldolgozása román barátainknál sem megy mindig a schmidtmáriai színvonal fölé.
JD Vance megválasztott alelnök az ohiói lumpensors bestsellerszerzője; mélyen megélt kubai antikommunizmus támad a külügyben; kurvázós fanatikus az igazságügy élén;...
Orbán Viktor mindent egy lapra tett fel, 19-re húzta a lapot, ha Trump győz, akkor ő is megfürödhet a fényében.
