Rég nem kattintottam az origo.hu névre hallgató, hajdan jobb napokat látó portálra. Azt tudtam, hogy a pestisrácok.hu-szintű kormánypárti konformista dühöngő lett belőle, de mikor elolvastam Bodoky barátom brüsszeli szelfije kapcsán írottakat a hétvégén, „Lebukott a főszerkesztő, Soros és Sargentini együtt támadja Orbánt”, hát elgondolkodtam, szavakat ízlelgettem.

79%

Év végéig még

21 125 027 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

„A forró nyom hozzád vezet / Szabó László mossál kezet” – énekelte merészen a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján az URH együttes, és a fiatalabb olvasók kedvéért mondom el, hogy nevezett Szabó László újságíró a hetvenes évektől a magyarországi revolverzsurnalizmus és a megrendelésre dorongoló állampárti sajtó vezérfigurája, a Kék fény c. televíziós rendőrmagazin műsorvezetője, a „Heppening a kriptában” c. Népszabadság cikk szerzője volt.

Az agitációs-propaganda verőlegény utóbbi 1972-es dolgozata adta meg az Aurora cirkáló jelzőlövését Budapest és az ország akkori legjobb színháza, Halász Péter és társulata kiszorításához az országból. Ez 1976 januárjára sikerült is, hogy Halászék utána New Yorkban legyenek globálisan úgy egy évtizedre a legmenőbb színházi kísérlet Squat Theater néven. 

A szabólászlizmus újabb kori visszatérte jól mutatja, hogy megint hetvenes évek van, szürke, beborult egű, nyákos latyak, rossz ízlés és kilátástalanság. Az origo Both Hunor nevű szerzőjének Bodoky főszerkesztőt – aki Judith Sargentinivel egy brüsszeli helyszínen való összefutásakor közös képet készített a holland képviselő asszonnyal –, leleplezőnek gondolt éllel támadó cikkében, előfordul a „Soros-hálózat” kifejezés, melyet már hallottam, ám korábban rossz viccnek gondoltam.

Most sem Bodoky főszerkesztő miatt írok, Tamás meg tudja védeni magát, saját nevelés, meg is tette, hanem a szókapcsolat régi húrokat pengető dallama miatt. A hetvenes évek végéig Szabó László és más BM-közeli (talán a ma is aktív Stefka István pl.) újságírók kedvvel és szívesen használták a „Gehlen-szervezet” hangalakot az Egyesült Államok németszakos kémszervezetére, 1956 után pedig a Német Szövetségi Köztársaság hírszerző hivatalára.

Az elnevezés már a negyvenes-ötvenes évek fordulóján létezett a Szabad Népben és másutt, nagyjából annyit jelentett, hogy a hangalak kiejtése után illett egy hegyeset pökni a kövesútra. Nácik, kémek, nyugati imprlzmus, csalással nyertek Bernben, piha.

Ettől függetlenül az 1902 és 1977 között élt Reinhard Gehlen már Weimar idején hivatásos katona volt, a háborúban a keleti front katonai felderítését erősítette, benne volt a Hitler elleni katonai összeesküvésben, von Stauffenbergékkel szemben valahogy életben maradt, az amerikaiak rátették a kezüket, mint Werner von Braunra (Dr. Strangelove), valóban volt ő is olyan fontos, mint a V2 rakétaprojekt.

Reinhard Gehlen és az általa a bajorországi Pullachban létrehozott BND (Bundes Nachrichtendienst) hidegháborús archetoposz, ha féltek valamitől eleinte a szovjetoroszok, az Nyugat-Németország újrafelfegyverzése volt, lásd erről még a megrövidített életű Lavrenytij Berija 1953-as tervét: ha az NSZK nem lép be a NATO-ba, ők feladják az NDK-t.

Ám most nem hidegháború-történeti szeminarizálásra készültem, hanem az inszinuatív házmester-zsurnalizmus örök eszközrendszerére hívom fel a figyelmet. Konteo-hívő Orbán-egyháztagok – az  Orbán-egyháztagok mind konteo-hívők -, és a Sepilovként hozzájuk csatlakozott magánszorgalmú kutyák keresik azokat a nyelvi eszközöket, amelyek ujjcsettintésre behozzák a szélesebb közönség kollektív tudatalattijába a félelmetes „háttérhatalmat”, más államokban létező „mélyállamot”, mindent, amivel a kollektív félelem és reszketés előidézhető.

Ötven-hatvan-hetven éve a „Gehlen-szervezet” ilyen fogvacogtató történet volt, ma ilyen a „Soros-hálózat”. Ha ezt a kifejezést halljuk, tudhatjuk, hogy valamilyen módon a sztálinista újságírás egyik továbbélő gyöngyszemét látjuk XXI. századi variánsban, hogy a feljelentőhajlam, az inszinuáció az agitációspropagandisták számára kötelező gyakorlat, és van mire támaszkodniuk. Amit kicsit sem szégyenlenek (most), viszont félik és reszketik (az esetleges jövőben).

Pedig, amitől félniük és reszketniük kéne történelmi távon, az nem a „Soros-hálózat”, a maga oktatáselvű, civiltársadalom-erősítő hozadékával, hanem mondjuk az, ha – és most az átlátszó-olvasót fikcióírói és játékfilmes fantáziámmal terhelem –, ha egy szép napon a névbitorló pestisrácok.hu, brrrr, tehát Stefka István – aki már csak életkori okok miatt is egy személyben retteghette a Gehlen-szervezetet és a Soros-hálózatot –  szerkesztőségébe beállítana Angyal István, Iván Kovács László, frissen, fürgén, fiatalosan, mintegy megerősödve a 60 év előtti kivégzésüktől, néhány vihar-, és bőrkabáton általvetett töltényhevederekkel, kézifegyverrel felszerelt VIII. és IX. kerületi bajtárs társaságában és visszakérné a nevet.