1989. november 11-én Berlinben a Potsdamer Platznál jártam. Nyugat felől közelítettünk, a Falnál – brit megszállási zóna – a walesi lándzsások egy raja állt asztallal, teás üsttel, kávésibrikkel és egy iskolai táblára a következő szöveg volt krétával kiírva: Tee und Kaffee gratis mit grüß aus Groß Britannien (Tea és kávé ingyen, üdvözlettel Nagy Britanniából), néztük ahogy a hirtelen ütött lyukon a keletnémetek tömege özönölt a város másik részébe.

Ácsorogtunk mélázva, mikor a lándzsások tisztje megkérdezte, keletnémetek volnánk-e. Mondtam – mint azt már többször is megírtam –, hogy nem, én Budapestről vagyok. Amire Őfelsége hadseregének őrnagya azt válaszolta, hogy, na, akkor duplán megérdemeljük a teát, mert mi tettük lehetővé, hogy ezek az emberek most itt lehessenek. Hogy úgy mondjam “jó volt magyarnak lenni” a későbbi Sony Bldg és a Billy Wilder Café, tehát a Berlinale fő helyszíne helyén. 36 és fél év után most újra előkerült ez az érzés.

Jamie Lee Curtis magyar származására büszkül. Barack Obama, Hillary Clinton ünnepel. Von der Leyen elnökasszony – Orbán gratulációja után mindössze 17 perccel (figyelt) nyilatkoatával megérkezik. Hamarosan Merz kancellár. Macron elnök. Donald Tusk miniszterelnök. BBC és Channel4; Spiegel és DW; Le Monde és Libération; lengyelek, románok, csehek és olaszok – nem mondhatnám, hogy hajlott korú boomerként kiemelkedően kapós interjúalany lennék – 89-ben még CNN szereplés is volt –, ám azért a Corriere della Sera (Milano) és a Polityka (Warszawa) megkérdezett a Stand der Dingé-ről, a dolgok állásáról.

Érdekes és megkapó érzés már előzetesen és menet közben is érezni, hogy itt és most történik valami. Valami európai, sőt globális jelentőségű. “Európa legfontosabb választása ebben az évben” – ahogy a világsajtó egy része már előre beárazta. Olyan mémáradat mutatkozott világszinten, hogy ha én lennék az ELTE Médiatanszék, biztos szerveznék erre egy átfogó memetológiai kutatást; mert megérdemelné.

Az amerikai képernyős közéleti mulattatók mind – Bill Maher és Jon Stewart (utóbbitól származik a címbeli idézet), Jimmy Kimmel –, hangsúlyosan emlegették a magyarországi választást, és azt is, hogy ez lehet a MAGA-mozgalom végének kezdete. Az a brazíliai hangulatú spontán utcabál, ami a választások eredményének bejelentését követte, bejárta a nagyvilág képernyőit. Egykori kolléganőm, és azóta is kedves barátném emlékeztetett, hogy vagy a 2002-es vagy talán a 2006-os választási eredmény után a sok vackorba harapottan fancsalodó pofát látva – “segítség: győztünk!” – mondtam, hogy ez egy katarzismentes ország.

És ez a katarzismentes ország most irdatlan katarzist mutatott és nem csak a pesti Belvárosban, a Duna-parton és a Nagykörúton, hanem országszerte.

És ez a katarzis egy GenZ forradalom következménye, és ezek a GenZ forradalmak eddig leginkább az ún. “harmadik világban”, fejlődő országokban zajlottak (Nepál, Indonézia, Madagaszkár, Tanzánia), ahol a fiatal népesség demográfiai aránya számszerűsítve sokkal magasabb, és az életkörülmények is sokkal megrángatottabbak (R. Kálmán, magát pszichotikusan angol lordnak képzelgő zenetévés hülyegyerek szava). Volt ahol győzött a GenZ forradalom, volt ahol nem. Magyarországon, ilyen szempontból atipikus GenZ forradalomként győzött,ám  itt-ott a mozgalom anime-figurás kalóz zászlaja is felbukkant. Nem ismétlem el ehelyt a közhely-csokrot, hogy a fiatalok hogyan csordultak túl a Fidesz-rezsimen, mindenki tudja, látja ezt.

Régóta mondom: Orbán Viktor érdeme, hogy nyúlfarknyi hazánkat feltette a világtérképre. Az én, és a hozzám hasonló értékrendű férfiak és nők körében rettentő negatívan, bűzhödt, dögszagú, neofasiszta diktatúrának ábrázolt retek helyként, de gazdasági, területi és demográfiai súlyánál mindenképpen nagyobb hatású országként. Amit régóta mondogatok, valóra vált: Magyarországot megtartani az orbánilag felpimpelt nemzetközi helyen, de megfordítani az  előjelet, negatívból pozitívvá lenni. Kevés ennél sikeresebb rebranding történt az országimázsok globális történetében így belegondolva, nagyhirtelen.

Vegyünk most itt két nagyhatásű specialistát a dolgok kiértékeléshez! Timothy Snydert és Anne Applebaumot. Snyder szerint az Orbán-kormány bukása és Magyar Péter győzelme jelzésértékű lehet a tekintélyelvűség legyőzésére már novemberben az amerikai választóurnáknál. Substrack-elemzéseiben és interjúiban párhuzamot von a magyar események és az amerikai MAGA-mozgalom, valamint Donald Trump jövőbeli kilátásai között.

Orbán bukása Snyder szerint bizonyíték arra, hogy a „tekintélyelvű vezetők legyőzhetők”,  magyar választási eredményt a demokrácia jelentős győzelmeként értékeli, és amelynek Amerikai tanulságai szerinte, hogy  a magyar példa azt mutatja, hogy a hatékony ellenzéki összefogás és a hiteles alternatíva felmutatása képes megtörni a populista hatalmat, ami tanulságul szolgálhat a 2028-es amerikai választásokra; sőt az idén novemberi midterm-re, ahol, ha sikerül a Kongresszus mindkét házát a Demokrata Pártnak megszereznie, akkor Donal Trump második elnöki ciklusára lame duck, “béna kacsa” lenne, és ez jelentősen korlátozná a világhelyzet romlására és a Superpower Suicide-ra, valamint családja gazdagítására tett erőfeszítéseit.

Superpower Suicide Snyder teóriája szerint az, amit az USA ma politikailag gyakorol, megszűnt a Nyugat vezető ereje lenni, mert ideológiájában és szövetségi politikájában hektikus, stratégiailag strukturálatlanul pofozkodó és kisszerű dealmaker. Snyder elemzésében kiemelte a magyarországi változásokban a Magyar Péter által játszott szerepet, mint a választói elégedetlenség új típusú meglovaglását, és  szerinte Orbán veresége gyengíti a nemzetközi autokrata szövetséget, és pozitív példája a jogállamiság visszaállítására.

Anne Applebaum történész hidegháború és Gulag-szakértő, férje a lengyel külügyminiszter és miniszterelnök-helyettes Radek Sikorski; a “terror háziasszonya”, Schmidt Mária is próbálta konferencia meghívásokkal magához édesgetni, ám ez elmúlt. Applebaum térségünk és az Orbán-rezsim jó ismerője, vigyázó szemét régóta Budapestre veti, nem csak a felszínt, de az eddig hallgatag mélyet is látta. Megmosolyogta és ünnepelte ő is Hegedűs Zsolt leendő eü miniszter fergeteges táncát, amiből szintél globális mém lett, nem csak Radnai Márk helyszínválasztásából és térrendezéséből.

Nem csak egy szimpla választási kampány volt, vagy újfajta üzenet – mondja a The Atlantic rendszeres szerzője, hanem széles, széttartó, hazafias, alulról jövő társadalmi mozgalom, a hagyományos médiumokhoz, utcai plakéthelyeken megjelenéshez szinte nulla hozzáféréssel, személyre szabott akadályokkal. A Tisza adatbázisát is meghekkelték egyszer az állami szolgálatok operatívjai, nyilvános basztatásnak kitéve a Tisza-sziget aktivistákat.

Applebaum dícséri az országjárásokat, ezek hozták el a győzelmet, depláne, hogy napi öt-hat lakossági fórumot tartott Magyar Péter, ahol távol tudta tartani magát a rezsim témáitól (Ukrajna, globális politika, etc.), elég volt neki a korrupció és annak leánygyermeke, a luxizás, az egészségügy és az oktatás állapota, és persze mindennek a kiindulópontja a gyermekbántalmazás és a -védelem. Anne Applebaum nagyonis emlegeti a tényfeltáró újságírók, különösen Panyi Szabolcs munkáját és a Petiminiszter-Lavrov, illetve az Orbán-Putyin telefonbeszélgetésekben törleszkedő magyar vezetőket, kisegereket, amint jól bevazelinezve megindulnak beköltözni az “orosz oroszlán” valagába.

Erre fiatal magyarok rázni kezdték az utcát, behozva ezt a rezgést a külvárosból a belvárosba: felharsant a “Ruszkik haza!”. És még azt is kiáltozták, hogy “Európa, Európa”.

Ennek a magyar választásnak az amerikai történésznő szerint megvan a visszhangja Amerikában is, hiszen Orbán elképesztő nemzetközi hálózatot épített illeberlnyikokból Amerikában és Franciaországban, Német-, és Spanyolországban, Brazíliában, példátlan módon lengyel politikai bűnözőket fogadott be. Orbán megválasztását aktívan támogatta – persze Putyinon és a GRU-n kívül – Trump és DJ Vance pár nappal a választás előtt Pesten diszkózva, Javier Millei Argentínából, Netanjahu és Marine Le Pen, Alice Weidel, olyan sokan, hogy felsorolni is tereh. Még szerencse ezúttal, hogy a magyarok en masse pöknek a külpolitikára.

“Orbán veresége elhozta annak a feltételezésnek a végét, amit a MAGA és a világ összes illiberálisa nyomat – és benne van Vlagyimir Putyin orosz elnök retorikájában is –, hogy az illiberálisok nem csak megnyerik, de meg is tudják tartani a hatalmat örökre, mert az ő hatalmuk a “valódi’ emberektől jön. Úgy látszik a történelem nem így működik” – mondja Applebaum. A “valódi” emberek belefáradnak elnyomóikba, így az elnyomók el tudják veszteni a hatalmat, és nem csak Magyarországon, hanem a magyar autokraták orosz és amerikai imádói is.

Lesznek következmények: nem költ a magyar költségvetés komoly pénzeket külföldi tanácsadókra (lásd: Rod Dreher), think tankekre és újságírókra (Tucker Carlson), az MCC, a Danube Institute és az amerikai őskonzervatív Heritage Foundation támogatásának annyi, és talán egyszer az is kiderül, mennyi ruszki pénz folyt át ezekre a Fideszen keresztül.

Egy másik tengerentúli helyszíni elemző felveti azért a személyi követelményeket is: kéne Amerikában is egy Peter American nevű nagy munkabírású, következetesen nem mindenre reagáló, a MAGA-tábor lemorzsolódóit is megszólítani képes vezető.

Azt Michelle Goldberg is megírta a The New York Timesban, két nappal post festa, hogy az egyedüli történelmi pillanat, amihez április 12-e estéje, éjszakája hasonlítható, az 1989; nálunk június 16., Berlinben, Prágában pedig tárgyév novembere. De a “Ruszkik  haza” 89-ben sem szólt úgy, mint ezen a tavaszon, az erős a narratív elköteleződés a NATO és az EU felé sem volt olyan erős (ahol volt, arról most szerényen nem szólok), és ha lehet ezen a helyen említeni egy szót országimázsról, akkor érdemes volna tartani az április 12-13-i rebrandinget, nem szúrni el túl hamar!

Vágvölgyi B. András

Címlapfotó: Tisza Párt / Facebook