Tényfeltáró, oknyomozó comix – már a műfaj lefegyverző, pedig nézve, olvasva inkább felfegyverezné magát az ember. A szlovákiai magyar kisebbséghez nem csak az egykor és most súlyosan elnyomó Beneš-dekrétumok kapcsán hallunk itt, a Dunától délre, de az odafigyelők a Mečiar-korszak óta tudják, hogy szlovák barátainknál az esztebákok (StB – a volt csehszlovák állambiztonság legénysége és leanysága) fontos szerepet kaptak a szervezett bűnözés létrehozásában, mint például a volt elnök, Michal Kovač köztársasági elnök fiának elrablásában; az akciót irányító rendszerváltott, önállóvá lett Szlovákia titkosszolgálatának vezetője, Ivan Lexa mecsoda szerepet játszott mindebben, a hazánkban is aktív bérgyilkos, Jozef Rohač életútja bizonyítékok erre.

Orosz minták is adódtak, az ismert szlovák pánszlavista hajlam a szilovikokat (szilovik = titkosszolgálati előéletű, a szervezett bűnözéshez, politikához kötődő oligarcha) mintának tekinthette. A dunaszerdahelyi maffia csak részben volt ilyen felülről szerveződő képződmény, a rendszerváltás mámorában Havel elnök által kezdeményezett széleskörű amnesztia segítette, mely nem csak a politikaiak, de nagyszámú köztörvényes szabadlábra helyezését is előirányozta.

Gyenes Gábor 113 lövés. A dunaszerdahelyi maffia felemelkedése c. nagyalakú képregénykönyve a népszerű felvidéki hírportál, a parameter.sk főszerkesztőjének, Barak Dávid oknyomozatának könyveredményein (Rossz vér; Elásott igazság) alapszik – ezeket sajnos még nem olvastam, de törekszem rá. Dunaszerdahelyen is csak egyszer jártam, mikor fotós kollégámmal, Déri Miklóssal éppen a Kárpát-medencei halászlékultúrát feldolgozó fotóskönyvet készítettünk, magam szövegalapúan, és a helyi felsőkategóriás Villa Rosa étterembe (tulajdonos: Világi Oszkár, lásd még: Slovnaft, MOL, Orbán Viktor asztaltársasága) igyekeztünk, hogy a hungarikumnak számító halászlé legészakibb ágát ellenőrizzük.

Déri kolléga ismerői tudják, hogy szinte ördögűzésés módon viszolyog a fűszerkömény formájától, állagától és ízétől – a műlégykötő-bajnok hegyipataki pisztrángozáshoz fenntartott annak idején egy Rózsahegy/Ružomberok közelében kicsinyke víkendházat vagy egy évtizedig, ám viszonylagos nyelvtehetségként annyit tudott csak ezalatt megtanulni az ottani államnyelven, hogy vendéglői ételrendelésen bemondta a bez kumint, azaz “kömény nélkül” kérte a barnaszószos sertéssültet knédlivel, ami ismerve a szlovák konyha íz-, és gondolatvilágát, nehezen is elképzelhető.

Útközben ugrattam, figyelje meg, Dunaszerdahelyen tesznek köményt a halászlébe, amire úgy rándult meg, mint frissen nyúzott békacomb a sóra. A dunaszerdahelyi illetőségű Bindics Károly mesterszakácshoz igyekeztünk, a magyar Bocuse d’Or-csapat tagjához, aki a szépen gondozott kertvendéglő nyári konyhájában várt minket, kis asztalon a hozzávalók, hagyma, paprika, s láss csodát: kömény. Szóba nem hoztam, de rámutattam a fotós kollégának erre az összetevőre. A béka kiugrott a fazékból, de férfisikoly nem recegtette meg a levegőeget. (A halászlé egyébként jó volt, még az aznap bekóstolt legjobb dunántúli tányérral, az ásványrárói Titán léjével összehasonlításban is.)

Bindiccsel a halászlé készítés folyamata során beszélgettünk gasztronómiáról, kulináriáról, a helyi vendéglátásról, kiderült, hogy a Villa Rosa egyik pincére jelenlévő felszolgáló volt a Fortuna étteremben az elhíresült eset idején, mikor a Kárpát-medencei kriminológia-történet legsúlyosabb showdown-ja, a Keresztapa III elejét idéző tömegmészárlás zajlott – mikor Joey Zaza összefogva Don Altobellivel (szerepében: Eli Wallach) Michael Corleone (szerepében: Al Pacino) hatalmának és életének megtörésére tör; csak Dunaszerdahelyen hiányzott a helikopterből tüzelés motívuma. 113 lövés (Kalasnyikov), 11 halott. Sajnos a Fortunás felszolgáló aznap szabadnapos volt, nem tudtam kifaggatni.

A tizes évek közepén kiváló kollégámmal (Bollók Csaba) angol nyelvű filmes osztályt vittünk az egyik budapesti egyetemen (Metropolitan), ahol különböző feladatokat adtunk a több földrészről érkezett hallgatóknak: névjegyfilm, naplófilm, és elérkeztünk oda, hogy szabadon választott főszereplőről portréfilmet csináljanak kevesebb, mint tíz percben. A kedves szlovákiai magyar kislány az apukáját választotta. Apuka, a portréfilm narratívája szerint a leányka 2-3 éves korában egy távoli földrészen vállalt munkát, ahonnan nem tud hazajönni, a cseperedő lány a távolból szeretheti.

Nem vagyok a szlovákiai történések napi szintjének követője és jó ismerője, de valami itt megakadt bennem, ugrott a tű a lemezen. Van egy barátom, filmszínész és büntető ügyvéd, a pilisi szlovákság sasmadara, őt kérdeztem a kislány vezetéknevével. “Ja, hogy ő?! A Sátor Lajos katonája volt, ott van elásva a bátyjával együtt a somorjai erdőben” – válaszolt a Szlovák Sas én pedig a földről szedegettem föl az államat.

Na ezek után kezdtem neki a képregénynek.

Gyenes Gábor képregénye kihagyásos szerkezetű, flashek, villanások a nagy történetből, jó lett volna előtte Barak Dávidot olvasni, a történetet megismerni a maga teljességében. A képregény egy tablóval kezd: a szereplők, figurák, pónemek – általában azeszpónemek, rossz arcok, bűnözők – egy teljes maffiaosztály. Vida Tomi, a “bankár”, az első férfi, aki a délnyugati passzátot szellentette arrafelé, aztán a kezdeti idők keresztapája, Sipos Milán. Majd jönnek az ismertebb nevek: Pápay Tibor aka Papajoe, a katonák, végrehajtók, kis Cine, nagy Cine és a pirosszemű Sátor Lajos. A külső kapcsolatok: Peti Veszprémből, Miroslav Sýkora Pozsonyból, Mikuláš Černák Besztercebányáról, a szlovák kriminalisztika történetének nagy alakjai; Portik, Prisztás, Dörcher, Seres, Óriástamás, Kisbandi szlovákiai megfelelői.

A történetmesélés vörös-fekete árnyalatokban meséli a bűnözői oldalt, kék-feketében a bűnüldözői történéseket. A jól megrajzolt képregény-figurák sem a hazai klasszikus, a Rejtő Jenő-életművet feldolgozó Korcsmáros Pál, sem a Marvel-univerzum és Stanley Lee, vagy az amerikai underground comix (pl. Robert Crumb), sem pedig a ma képregény-kultúráját negyedszázada alapvetően befolyásoló japán manga külünboző stílusirányaira sem hajaz. Önálló stílben, eredeti képformát nyomva epizódozik a csallóközi maffiatörténetben, és a narratíva, ahogy mondtam már, bizonyos értelemben szélesebb körű tudást feltételez az eseménysorról, mint amit a magyarországi olvasó döntő részénél elgondolni lehet.

Ha viszont kaleidoszkópszerű villanássornak és nem összefüggő elbeszélésnek látjuk a dolgozatot, akkor akár krimiszerűen szórakoztatónak is bélyegezhetjük; kár, hogy tudjuk, a lövések tényleg lövések, a halottak tényleg halottak voltak, a dunaszerdahelyi, kukóniai (csallóközi) olvasónak ez nyilván sokkal többet és szomorúbbat jelent. A Fortuna étterem mészárlásához nem jut el a történet, ezt remélem majd egy második kötetben rajzolja meg nekünk a szerző.

Books & Goods Kft, Dunaszerdahely, 2025.

A rock’n’roll-elnök, Václav Havel, maga is börtönviselt (politikai), széleskörű amnesztiát adott, a szerdahelyi Fejsli-kocsma is teli lett frissen szabadult köztörvényesekkel; ha jól értem a helyzetet, olyan volt, mint az Ötvenhárom hideg nyara c. glásznosztynyik szovjet film (r: Alekszandr Proskin; 1987), mikor Sztálin után, Berija rövid országlása idején nem csak a politikaiakat engedték szabadon a Gulagról, lett is hacacáré. “Dunaszerdahelyen sztriptízbár? Beszarok!” Whiskey, kokain, a 90-es évek nálunk is hasonló világa megelevenedik. Balhé a Flamingóban. Könnyűvérű lányok a kisvárosban, ahol a lakók igyekszenek sötétedésre otthon lenni, nehogy egy véletlenszerű konfliktus járulékos veszteségei közé kerüljenek.

“A Kondorosi csárda előtt kurvákat futtattunk” – mondja kolorlokálosan az egyik szereplő, és a személyi állomány is szép lassan (gyorsan) bele korrumpálódik a bizniszbe, és innen, Dél-Dunáról nézve persze szótár kell, hogy kiderüljön, hogy a “faktúrázás” számlagyár, a “hajtási” a jogsi, s ha dühös az asszony otthon, bizony előkerül a “laskasirittő” – igaz ez vicc, utóbbit csak Erdélyben mondják a nyújtófára, bár a “hajtási” ott is valid a jogosítványra.

Magyarországon mióta NER a NER, a film, és az irodalmi támogatások – ide sorolom a képregény-támogatást is – gondosan kerüli a jelen és közelmúlt politikájához kötődő témák szorgalmazását. (Kivétel volt az Aranyélet és A besúgó c. sorozat – utóbbi elég hiteltelenül nyúlt a rendszerváltást megelőző kor ábrázolásához –, pedig bőven lenne mivel foglalkozni.) Szlovákiában ez más. Tavaly voltam Pozsonyban egy bemutatón, Prikler Mátyás filmje, a Hatalom/Moc politikai szálat feszegető skandináv krimi a havas Tátrából Hajdu Szabolcs főszereplésével, olyan film, ami minálunk elképzelhetetlen lenne; nincs az a Lajos Tamás-kategóriás “producerzseni”, aki ilyesmire költségvetést tudna akkumulálni Magyarban.

Gyenes Gábor képregény-könyvét támogatta a szlovák állami kultúrafinanszírozás, pedig az államrendőrségről nem éppen mézeskalács-huszárok gyülekezeteként nyilatkozik. Fico ide, vagy oda, van, és lesz mit tanulni Szlovákiától. És őszintén, nagyon várom a folytatást, a Fortuna étterembeli mészárlás megképesítését. Meg persze Barak Dávid könyveit.

Vágvölgyi B. András