Minden augusztusban, mikor a japán kormánypárt, a konzervatív LDP széljobbra kacsintgató politikusai ellátogatnak az  egykori “állami shinto” – a militarizmus politikájának és a Japán Császári Hadsereg hagyományőrzőinek a 20. század elején szinkretizált vallása – egyik tokiói főhelyére, a Yasukuni szentélybe, akkor Kelet-Ázsia széles levegőegét sokszólamú férfisikolyok pettyezik. A japán militarista hagyományőrzők a Császári Hadsereg dicsőségét, hódításának szinte beláthatatlan távlatát – Burmától a Marshall-szigetekig, Dél-Szahalintól Pápua-Új Guineáig tartó kiterjedését – ünneplik, addig a koreai, kínai, kokinkínai, fülöp-szigeteki, mikro-, és melanéz lakosok a hódítás kegyetlenségét idézik meg. 

És van mit megidézni! A kínai Nankingban egy hosszú hétvégén a japán csapatok gyakorlatilag kézi erővel és szamurájkardokkal 300,000 helyi lakossal végeztek, jóeséllyel ezzel áldozati rekordot állítva a tömegmészárlások többezer éves világtörténetében. Az 1910-45 közötti japán gyarmatosítás olyan fájó emléket hagyott a Koreai-félszigeten, hogy a kezdetben jobbos katonai diktatúra, később demokratikus Délen is tilos volt még a japán nyelv tanítása is az ezredfordulóig. Koreai – és kínai, vietnami, etc. – nők soktízezreit tette a Császári Hadsereg “comfort women”-né, magyarul hadikurvává, akiknek naponta többtucat japán katonának kellett adni az enyhet.

85%

Év végéig még

18 902 168 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Ian Buruma holland-brit regényíró, esszéista – egy időben a rangos The New York Review of Books főszerkesztője, nipponológiai ismereteit többek között a japán színházi avantgárd atyamestere, Terayama Shuji társulatának tagjaként szerezte a hetvenes években –, szóval Buruma írt egy tanulságos könyvet Wages of Guilt (Bűnök bére) címen, melyben a német és a japán háborús bűnökhöz való viszonyt elemzi. Eredménye, dióhéjban, hogy a hatvanas évek nyugat-német baloldali nemzedéke el-, és leszámolt a nácizmus bűneivel, addig ugyanez az időszak bármennyire is tumultuózus volt Japánban – a Zengakuren diákszövetség tömegtüntetései elenyésztek, az ebből kinővő szélsőbalos terrorizmus, a Japán Vöröshadsereg (bármennyire is hatékonyabb volt a nyugatnémet RAF-nál), csak a szigetországon kívül tudott működni egy idő után –, de Japán sohasem számolt el a háborús bűnökkel, nem úgy, mint a (nyugat)-németek.

Közép-Európában kevés figyelem veszteglődik a Ryukyu-szigetlánc déli csücskére, a japán déli nagy sziget, Kyushu partjaitól Okinawán át szinte Tajvanig nyúló szárazföldi képződményre, és ott a Senkaku-szigetre (尖閣諸島). Amitől kőhajításnyira van a Diaoyu-sziget, mely szigeteknek már a nevei is mutatják, hogy az egyik japán, a másik kínai. Illetve szeretne az lenni. Kopár szigeteket képzeljünk, mint Kaneto Shindo híres hatvanas évekbeli filmjének a címe (裸の島, Hadaka no shima), vízmosta sziklák, az emberi létnek csak nyomai, viszont a tengeri határ ugyebár innen számítódik melyeknél fontos nyersanyag lelőhelyek és halászati felségterület detektálható. Kínai hajók és harci repülők gyakran megsértik a vízi és légteret, japán szélsőjobboldaliak is gyakran demonstrálnak ezen a környéken.

Ennél azonban fontosabb a startégiai jelentőség: az amerikai hidegháborús stratégia fontos fogalma volt a “containment”, a beszorítás politikája, és bármekkora kereskedelmi flottája van a Kínai Népköztársaságnak, és az Egyesült Államokat megközelítő gazdasági hatalma, ha egyszer valakik, tudjukkik, úgy döntenek, hogy beszorítják Kínát az Ohotszki-, a Sárga-, a Kelet- és Dél-kínai tengerre, akkor annyi a kereskedelmi többletnek. Ez a behatárolási lánc Japán északi szigetétől (Hokkaido), Tajvanon át, a Fülöp-szigetekig, Indonéziáig és a Malakkai-szorosig húzódik, amiben Tajvan az az elem, ami Pekingnek olyan, mint Ukrajna Moszkvának. Nem véletlen, hogy geostratégiai paradigmák elemzői között közmegegyezés, hogy Kína területileg-befolyásilag hajt Szibéria keleti és északi részére, abban a föltételezésben, hogy az olvadó sarki jég az ebben az irányban megvalósulható tengeri szállítmányozást is lehetővé teszi; a nyersanyagkincsről már nem is beszélve.

Japánnak ráadásul új miniszterelnöke van, az ország történetében első alkalommal egy női hölgy, a küzdősportokban is járatos Takaichi Sanae, akiről nemcsak az tudni, hogy kemény, mint a vídia, gazdasági konzervatív és geostratégiailag a közelmúltban merénylet áldozatául esett Shinzo Abe követője abban az értelemben, hogy komoly haderő-fejlesztési programmal indul, ami megkérdőjelezi Japán 1945 augusztusa – és az amerikai megszállás első embere, Douglas McArthur tábornok által írt alkotmány – óta követett politikát, miszerint Japánnak ne legyen hadserege, csak önvédelmi erői. És magától értetődőség, hogy az ország az USA szövetségese, a US Navy csendes-óceáni anyakikötője – San Diego mellett – a Tokiótól délre eső Yokosuka, és Okinawa az egyik legnagyobb külföldi amerikai szárazföldi bázis.

Ha Japán fegyverkezik, az ugye színtiszta komolyság: az ország 130 milliós, a világ harmadik legnagyobb gazdasági hatalma, technológiai fejlettsége megkérdőjelezhetetlen, a szamuráj meg szamuráj, a kamikaze kamikaze, és karddal embert kibelezni senki nem tud úgy, mint a japánok. (Ráadásul jól is főznek, bár ez nem tartozik szorosan ide. Ahogy az sem, hogy milyen beteg már a pornójuk.) Japán és a Koreai Köztársaság (Dél-Korea) nem rés, de erős bástya a Kínát körülölelő világban, amerikai szövetségük megingathatatlan.

Az elmúlt hónapok a japán és kínai szájkarate hónapjai voltak. Takaichi odanyilatkozott, hogy egy Tajvan elleni kínai agresszió nem maradhatna japán katonai válasz nélkül. Xi mester (Hszi Csinping, a pekingi Tiltott Város kommunista fura ura) erre óvni kezdte majd másfél milliárdos népét a tízszer kisebb Japán aggressziójától, félmillió kínai turista mondta le esedékes japáni útját, s mondott le a novemberben japán juhartól (momiji) vöröslő hegyek látványáról és a kifinomult Zen-kolostori konyha (shojin-ryori) élvezetéről. Xi mester más Japánt nyomorgató lépéseket is tett, de ami jelen okfejtésünk szempontjából számottevő, az a 2. világháború csendes-óceáni színpadához fűződő új retorika.

Kínát immár jó ideje a ‘45 utáni világrend megváltoztatásának szorgalmazójaként ismerjük. Xi mester, aki a múlt héten beszélt Trump elnökkel, az eddigiekhez képest egy másik szótárral próbálkozott. Kína és az USA “vállvetve harcolt a fasizmus ellen” – mondotta, és meg kellene őrizni a “2. világháborús győzelem eredményeit”. Ennek ugye az a szubtextje, hogy Japán maradjon agyaglábakon álló gazdasági óriás – ilyeténképpen pont az ellentéte a katonailag erős, bár ebben is túlbecsült Oroszországnak, mely fegyvereken és nyersanyagon kívül sok mindent nem tud hozzátenni az emberiség jólétéhez –, hamár omladozik is a világrend Japánnak ne legyen új pozíciója ebben.

Tajvan fura hely, úgy a kínai, hogy őslakosai nem han-kínaiak, a középkorig távol estek a szárazföld kínai történetétől. Portugál hajósok, aki a déli Makaóból hajóztak Dél-Japán felé kereskedni és hitet téríteni, adták a “Szép Sziget” (Formosa) nevet, aztán hollandok birtokolták, innen kereskedtek az 1600 után hermetikusan lezárt Japánnal, ahol egyedül ők, és csak ők, és csak Nagasaki kikötőjébe mehettek bizniszelni. Aztán 1662-ben Koxinga serege legyőzte a hollandokat, és megalapította a Ming-dinasztiához hű, de a Tsing-dinasztia-ellenes Tungning Királyságot. Japán viszont a 19. század második felében a Meiji-restauráció nyomán megerősödött, a korábban gyarmatosítandónak gondolt császárság gyarmatosító lett: 1895-ben elfoglalták a szigetet és 1945-ig japán kolónia lett. A polgárháborúban a kommunistákkal szembenálló militarista-konzervatív Kuomintang Chiang Kai-Shek (Csang Kajsek) tábornok vezetésével Tajvanra menekült, ők egy másik pekingi klán voltak, mint Mao elnök legénysége, ezért is lett a mandarin a hivatalos nyelv a hivatalosan Kínai Köztársaságnak nevezett szigetországban.

Xi mesterre nem jellemző, hogy birodalmát közös platformra helyezze az Egyesült Államokkal, a korábbi narratíva szerint az előző nagy háború győzedelmesei Peking és Moszkva, Mao és Sztálin voltak. A pekingi rész eléggé biceg, hiszen Kína inkább elszenvedője volt annak a háborúnak, az 1949-ig tartó polgárháború előjátéka volt a kommunisták és a Kuomintang harca a japánokkal. Mandzsúria japántalanításához kellettek az oroszok, és Mao brigádja orosz segítséggel győzött a Kuomintang felett. Ezt ugye tetézte a Koreai-háború, ahol Kim kommunistái szovjet segítséggel és egymillió kínai “önkéntes” szerepvállalásával majdnem az egész félszigetet uralmuk alá hajtották, majd az Incheon-i partraszállással az ENSZ-csapatok (gyakorlatilag: amerikaiak) visszaszorították öket majdnem Vlagyivosztokig. Aztán a front hullámzott, 1953-ra állapodott meg a mai demarkációs vonalnál, és ugye a mai napig csak tűzszünet van, nem készült békeszerződés.

Japán, akárcsak Németország az Elbától Hollandia felé eső fele, a nyugati szövetségi rendszer része lett, és végrehajtotta azt a csodát, hogy a fegyverletétel után fél évvel a lakosság zöme elkezdte imádni Amerikát, hiszen Japánt még soha nem győzte le külső ellenség, tehát akiknek ez végülis sikerült, azok nyilvánvalóan istenek. Ez az érzet az ötvenes évek végéig kitartott, majd az újabb generáció balos lett és Amerika-ellenes, ám ez is csak 10-12 évig tartott. Hogy ki győzött a 2. világháborúban, az országonként változik: az orosz identitás máig azon alapszik, hogy 24 milliós áldozat árán, de mégiscsak Jegorov tizedes és társai voltak azok, aki kitűzték a sarló-kalapácsos zászlót a Reichstagra. Amerikai vélemény szerint Eisenhower és Patton nyert Európában, McArthur és Chester Nimitz a Csendes-óceánon.

Nade Sir Winston Churchill? Az elején, a lendületben lévő Luftwaffe ellen hogy is volt az az angliai csata? De Gaulle és a Szabad Franciaország? És a résistance meg a maquis? (Nem, nem volt kollaboráció, az SS Charlemagne-divíziójának léte luftballon.) Ki nyerte a háborút, hát a Tito-partizánok nyerték: leverték a németeket, olaszokat, magyarokat, bolgárokat, horvát usztasákat, Nedić tábornok németbarát és Draža Mihailović németellenes csetnikjeit. Mindezt szovjet segítség nélkül, csak 1943 után kaptak légisegélyt a felszabadított dél-itáliai (Bari, Brindisi) repterekről segítő angolszász Air Balkan gépekről. Norvégiát a német szociáldemokrata (később kancellár) Willy Brandttal megerősített partizánok szabadították fel, a németeknek becsicskult Vidkun Quisling, ha nem is anatéma, de nem az első helyen említődik. Szlovákia nem Tiso, hanem a nemzeti felkelés. Románia persze, hogy győztes, mint mindig, napjaink egyik legjobb filmrendezője, Radu Jude szép rövidfilmben emlékezik meg Antonescu marsall két kivégzéséről. Bárhonnan nézzük, más és más fénytörésben látszik a 2. világháború és a vége.

Az, hogy Kína most az Amerikával közös antifasiszta harcot emeli ki, ezzel történelmileg igyekszik rossz fényben feltüntetni Japánt, mint a szomszédaira veszélyes országot. Hasonlít ez a putyini narratívára, mely az Ukrajna elleni gyilkos agressziót azzal mentegeti, hogy Kijiv “nácitlanítása” a fő cél – nem pedig az egykori szovjet hatalmi övezet restaurációja. Kína ezzel barátokat próbál szerezni Washingtonban és a környező országokban, utóbbiakban az emlékezetpolitika szintjén persze Japán joggal mumus.

Annyi a difi, hogy az egy teljesen másféle Japán volt.

Vágvölgyi B. András

Címlapfotó: Szélsőjobboldali japán csoportok tagjai a vitatott tokiói Jaszukuni-szentélyben Japán háborús kapitulációjának 77. évfordulóján 2022. augusztus 15-én.