Orbán, a focista – számára a középcsatár a legmagasabb idol, a hősies élet csúcsa, többet el sem tud képzelni –, bizonyosan ismeri ezt az érzést: az ellenfél tizenhatosán belül cselez, tekerget, kötényezni, bőrözni próbál, majd összegabalyodnak a lábai, saját lábában bukik fel, pedig a labdarúgástörténet legszebb góljára készült, de magától elesik, eldől, se gól, se tizenegyes, csak egy kihagyott helyzet. A lelátó röhög. Ilyesmi történik most Amerikával, azzal a különbséggel, hogy a lelátó érdektelen, csak a saját tábor imád izzadva.

Orbán, s jobbkézi embere, Petiminiszter két hete azon darvadozik, hogy mekkora ászok ők, hogy bejárásuk lett a Fehér Házba, ahol enképük és állításuk szerint nagy tetteket hajtottak végre, bár az amerikai adminisztráció ezt nem igazolta vissza. Ahogy a minielnök mondotta: neki Trump azt mondta egy kézfogással, hogy addig olajozhat a ruszkikkal, ameddig csak ő, meg az a drága jótét lélek Putyin akarja.

81%

Év végéig még

23 491 573 forint

hiányzik a

költségvetésünkből.

Támogasd az Átlátszó

tényfeltáró munkáját!

atlatszo.hu/tamogatom

Ha Orbán egy kicsit is tanulmányozta volna Donald Trump politika előtti, üzleti életét, akkor tudná, hogy a jelenlegi elnök handshake deal-je olyan rengeteget azért nem ér, elég lett volna ehhez csak az Apprentice c. filmet megnéznie, hogyan bánt el Trump korábbi mentorával, a mccarthysta Roy Cohn nevű szélsőségesen vérszippancs ügyvéddel.

Trump a minap jelentette ki, hogy ő támogatja a republikánus honatyák azon javaslatát, hogy MINDEN olyan országot szigorúan megbüntessenek, akik még most is orosz olajat vásárolnak.  Ezen országok akár 500%-os védővámot is fizethetnek, ha az amerikai piacra igyekeznének. Úgy tűnik hát, hogy már elfeledkezett arról, hogy „jóbarátjának” Orbán Viktornak korlátlan mentességet ígért, pedig hogy udvarolt neki Sarm el-Sejkben, noha kacagott az akcentusán, aztán pedig Washingtonban is a magyarországi választás biztos győztesének nevezte. Ám a „mentesség” írásban hivatalosan sehol sem jelent meg.

WizzAirrel menni, hehehe. Mint a nyáron Anival, Bilbaóba. Jó, biztos volt catering, stewardesek jöttek, mentek, tutira volt legalább ötmilliónyi szalámis szendvics. Hágta a hangulat a tetőfokot, Keflavikban (Izland) kiszálltak a hűvös szélbe, most nem láttak kitörő vulkánt, lávafolyamot, nem volt Eyjafjallajökull, a jég alól nem tört ki tűz. Az influenszerek osztálykirándultak, épp csak érettségi szünet nem volt, és a lojalitás siserehada persze túltupírozta eszement propagandájában az állítólagos „amerikai sikert”, ám utóbb  egy kis ízelítőt kaphattak  Trump elnök politikájából. Ő esetleg azt mondja majd, hogy személyesen megadná a mentességet “Victornak”, de mit tehet a Kongresszus ellen, akik 500%-os védővámot akarnak kivetni Magyarországra is?

Úton a csapat Amerikába (fotó: Lázár János/Facebook)

Még mielőtt továbblépnénk, két korábbi magyar látogatásról: Antall 1990. októberi látogatása “official state visit” volt, a Fehér Ház “déli gyepén” (South Lawn) még 18. századi rizsporos parókás vöröskabátos katonazenekar is masírozott és mind a négy haderőnem (Army, Navy, Air Force, Marines) felsorakozott. Az tényleg puccparádénak látszott. Gikszer az Antall-látogatásban is volt — magyarból rosszul visszafordított Abraham Lincoln-idézet a Bushénál 3x hosszabb miniszterelnöki beszédben —, de azért ez egy magas szintű ország-elismerés volt, kevesebb, mint egy évvel a Harmadik Köztársaság kikiáltása után.

NB: 5 évvel később Horn Gyula csuklós Ikarusszal érkezett a Clinton elnökölte Fehér Házba — a texasi Houston városa vásárolt egy nagyobb kontingenst a tömegközlekedés fellendítésére — és Arlingtonban, a nemzeti temetőben részt vett Asbóth Sándor 1848-as honvédtábornok újratemetésén, aki a polgárháborúban az északiak (jenkik) oldalán vitézkedett a déliek (dixik) ellen, majd az USA első nagykövete volt Argentínában és Uruguay-ban, szolgálati helyén hunyt el. Ágyútalpon koporsó, felnyergelt ló lovas nélkül, visszafelé fordított tiszti csizmák a kengyelben, díszegyenruhás tengerészgyalogosok. Valahogy mindkét vizit komolyabbnak tűnt, mint a komoly pénzen vett temus baseballsapka dedikálása a narancssárga bohócelnöknél. Úgyis, mint szuverenitás.

Dedikálásra várva (fotó: Lázár János/Facebook)

Utóbb a miniszterelnököt washingtoni útjáról kérdezte az ATV műsorvezetője, Rónai Egon. Orbán nagy stábbal, de WizzAir géppel ment. A kormányfő szerint nem a luxizást elítélő példamutatása miatt esett a választása erre, csak nem állt épp rendelkezésre megfelelő honvédségi fenntartású légijármű. Sőt, elmondta, hogy visszafelé EasyJet-tel, majd egy átszállás után Ryanair-el jött. Azt is elmondta, hogy „nincs semmilyen politikai kitettségünk Oroszország felé, történelmi kitettségünk van, de az nem ugyanaz”.

A magyar kormány politikai döntéseire Orbán állítása szerint Oroszország nem tud hatást gyakorolni. A műsorvezető felhozta, sokan azzal vádolják Orbánt, hogy 2009-ben megegyezett Vlagyimir Putyinnal, mire a miniszterelnök büszkülve közölte: „igen, ez nem vád, hanem elismerés”. Háááát, ez azért elég gyenge érv, hiszen azt 2009-ben is lehetett tudni, hogy Putyin véreskezű tömeggyilkos (tömbház-robbantások, második csecsen háború, ellenzékiek és független újságírók meggyilkolása, grúziai agresszió), és az is tudható volt, hogy a demokratikus világból ezt az “elismerést” senki nem ismeri el. Orosz szempontból a magyarországi foszilis energia-eladás smoncesz, semmiség – India, Kína, nna, az komoly –, de ha a Lindsay Graham republikánus szenátor által forszírozott S.1241 – Sanctioning Russia Act of 2025 törvényjavaslat átmegy az amerikai törvényhozáson, az azért nagyon rossz hír lehet Orbánék számára.

A putyinmánia mellett rosszul jöhet a magyar kormány számára a venezuelai kapcsolat is. Panyi Szabolcs, a Direkt36 újságírója hívta fel a figyelmet Petiminiszter karibi aktivitására. „Szijjártó Péter két éve, 2023. november 10-én Nicolas Maduro elnökkel is találkozott caracasi útján, ennek a legmagasabb szintű tárgyalásnak valahogy még sincs nyoma a magyar kormány hivatalos oldalán – kizárólag Szijjártó közösségi médiás profiljain, illetve venezuelai beszámolókban. (…)

Szijjártó és Maduro 2023. november 10-én (fotó: Szijjártó/Facebook)

A szocialista diktátor Nicolas Maduro rezsimjét Kuba, Oroszország és Kína tartja lélegeztetőgépen, legfőbb ellenfelei pedig az amerikai republikánusok, illetve maga Donald Trump, aki most a Déli Lándzsa elnevezésű, hivatalosan a drogkartellek és embercsempészek ellen indított művelet részeként kísérelheti meg katonai erővel meggyengíteni a rezsimet. Maduro nem csak, hogy toxikus figurának számít bárhol a demokratikus világban, de személye egyenesen vörös posztó az amerikai republikánusok számára, vele mutatkozni – sőt vele nevetve kezet rázni – nem éppen jó ajánlólevél. Szijjártó és a magyar diplomácia 2023-ban azonban még úgy gondolta, hogy miért ne egyensúlyozgathatna egy kicsit, és kezdhetne bizniszelgetésbe egy másik Kreml-barát rezsimmel.

»Magyarország úgy döntött, hogy újraépíti a kapcsolatait, az együttműködését Venezuelával, méghozzá gyorsan, az elsők között, hogy ebből hazánk minél többet profitálhasson« – jelentette ki Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter pénteken Caracasban. (…)  Rámutatott, hogy az ország rendelkezik a világ legnagyobb kőolajkészletével”. (…) Szijjártó bírálta a Venezuela elleni szankciókat, és a Maduro-rezsim pártsajtója is leginkább az Egyesült Államok ellen próbálta kijátszani ezt a látogatást, hiszen fel tudta mutatni, hogy már egy EU-tagállam is az ő oldalukon áll. Maduro külügyminisztere pedig kijelentette: »Nagyra értékeljük a magyar kormány álláspontját, amely elítéli országunkkal szemben bármilyen illegális szankció alkalmazását« (…)

Ekkor azonban történt valami: a frissen megalakult Patrióták Európáért frakciójának szélsőjobboldali-antikommunista spanyol tagja, a Vox, illetve más tagpártok is annyira felháborodtak a Madurót támogató magyar állásponton, hogy a konfliktus rögtön a frakció szakadásával fenyegetett, Szijjártó ezután hajtott végre egy 180 fokos fordulatot, és rögtön a venezuelai ellenzék vezetőjével kezdett telefonálgatni.”

Az USS Gerald R. Ford (CVN 78) 2022-ben (fotó: Wikipedia)

Hogy Trump milyen, az egy dolog, de az adminisztráció, az amerikai diplomácia és a külügyminiszter nem flúgos hangulatemberek gyülekezete, ők bizony emlékeznek mindenre és nem csak a nyilvános forrásokból dolgoznak. A The New York Times külpolitikai kolumnistája, Brett Stephens a minap írt Maduro megbuktatásásának lehetséges amerikai tervéről, Trump repülőgép-anyahajót (USS Gerald Ford) és 15 ezer főnyi katonai személyzetet vezényelt a környékre, hogy már nem csak vízen és levegőben – egy ideje amerikai célponttá váltak venezuelai civil hajók, amelyeket drogszállítással vádolnak –, de a szárazföldön is lecsaphassanak a putyinista szocialista diktátor, és a politikatörténet egyik legbizarabb zsarnoka, a Huga Chavez-utód Nicolás Maduro hatalmára és nyomorúságos államrendjére.

Hatalmas olajtartalékai miatt Venezuela a világ egyik leggazdagabb állama lehetne, de az eszement, belorusz-stílusú rezsim mérhetetlenül elszegényítette. A mintegy harmincmilliós országból nyolc millióan menekültek el Chavez és Maduro rendszere idején, Kína, Oroszország és Irán látnak az országban támaszpontot a nyugati hemiszférában, az USA hátsó udvarában. 1823-ban James Monroe elnök mondta ki először, hogy „Amerika az amerikaiaké”, magyarán az akkor még erős európai hatalmak tartózkodjanak a Rio Grandétól délre az ortályoskodástól, hiszen a spanyol világbirodalom vége erre az időszakra esik, és a “bolivári forradalom” ekkor kreált önálló országokat Közép-, és Dél-Amerikában.

Most Trump melegíti fel ezt a gondolatot, a Monroe-elv mintájára “Donroe-elvnek” hívja ezt most a szenzácionista amerikai sajtó, és a novemberi időközi választáson három helyen is megroggyant “békepárti” elnök most baromfiudvari erősködéssel intézné az arcfelvarrást. Trumpot hergelheti az is, hogy a hőn áhított Nobel-békedíjat a venezuelai ellenzék hiperaktív vezetője, María Corina Machado happolta el előle. A latin-amerikai társadalmakban a jenki (yanqí; gringo; norteño) beavatkozásnak van egy kétszáz éves hagyománya: Kuba, Chile, Panama hosszan tudna mesélni. A CIA a közvetlen orosz és a kínai érdekszférán kívül talán itt a legaktívabb történelmileg, nem minden története szép történet,  hogy ezzel a szép, angolos understatementtel éljek ehelyt.

Trump már drogkartel-vezérnek hívja Madurót – aki, ha nem is John Lennon hangján, de az Imagine-t énekelve könyörög tisztázó találkozást az amerikai elnökkel –, országában is Cartel de los Soles-nek hívják Maduro rendszerét, bár mást értenek rajta: az általános politikai korrupciót, és nem a mexikói kábítószermaffiák helyi változatát. Trump felvonult Maduro ellen és az emlegetett Brett Stephens Napoleont idézi: „ha elkezdted bevenni Bécset, akkor vedd be Bécset” – félbehagyni ezt a hadjáratot már dőreség volna.

A nyugati világban az Orbán-rezsim fő támaszának momentán a jelenlegi washingtoni adminisztrációt és a széljobbra sodródott trumpista republikánus többséget tartják. Kicsit butuska “szuverenista” elképzelés, hogy ezzel egyidejűleg lehet imádni a világ összes tirannusát, autokratáját és diktátorát, zsarnokát, hogy milyen meseszerűen hatékony hatalomgyakorlók, ha ezek a rezsimek – Venezuela, Kína, Oroszország, a KNDK, Irán, etc – az amerikai érdekkel ellentétesen lépnek fel. Slamasztikában van a magyar külügy, és nem csak a provinciális erőlködés, nyögés, bolond lukból bolond szélt fújó központi akaratoskodás és rossz taktika, de megfelelő idea és stratégia hiánya miatt is.

Vágvölgyi B. András

Címlapkép: Orbán és Trump Washingtonban 2025. november 8-án (fotó: Orbán/Facebook)