Különféle közösségi médiákokon, elsősorban az Instgramhoz kapcsolódó Thread-en, új mozgalom látszik bontakozni: illető közli a nemzetiségét és azt, hogy európai (zászlócska). Aztán közli, hogy miket akar. Akarja Nagy Britanniát vissza az Unióba (zászlócska). Aztán akarja Kanadát az Európai Unióba (zászlócska). Aztán akarja Ukrajnát az Unióba (zászlócska). Mi lenne, ha ezek az akaratok összeadódnának és megvalósulnának?

Voltam párszor Kanadában. Montrealba először kocsival mentem Boston magasságából, Cambridge, Massachusetts, a Charles-folyó másik oldala, jár oda a bostoni metró vörös vonala. 5-6 óra, a festői szépségű Vermonton kell átvágni, Bernie Sanders és hajdan Szolzsenyicin erdős, hegyes vidékén, olyan zöld az örökzöld, hogy belefájdul az ember szeme. A határ után Quebec, sivárabb agrárvidék, francia feliratok, az ember persze folyamatosan várja, hogy mikor kerülnek elő huronok (irokézek), hogy rátámadjanak a mohikánokra, de már rég nem James Fenimore Cooperben vagyunk, nem támadnak.

Aztán begurulni Montrealba, vöröstéglás házak tűzlépcsővel, mint New Yorkban a Lower East Side-on és eltart pár percig, míg rájön az ember, hogy mégis mi az, ami eszelősen furcsa ebben a térben, aztán beugrik, az, hogy az ember New Yorkban a Lower East Side-on, ha megfeszül sem lát francia gyártmányú autókat, Renault-t, Peugeot-t, Montrealban viszont ez az zöm. Vagy legalábbis volt úgy harminc éve. A rendszámokon szomorú-dacosan egy sor: je me souviens, „emlékezem”, gondolom arra emlékezik a rendszámos emlékező, amikor még Párizsból irányították a Szent Lőrinc-folyó vidékét, de aztán jöttek a piroskabátosok a 18. században és elhappolták.

Voltam egyszer egy quebecois szeparatista tüntetésen is Montrealban, nagyon sokan voltak és nagyon kiabáltak. Kevéssé ismert tény, hogy az észak-amerikai francia jelenlét a határ déli oldalán is hatalmasan jelen volt, a világ gazdaságtörténetének legnagyobb ingatlanüzlete a Louisiana Purchase volt a 19. század huszas éveiben, mikor Washington jópénzért megvette Nouvelle Orléans-tól egy széles tölcséralakban Detroit-ig, Chicagóig és Des Moines-on át egészen a Csendes-óceánig és British Columbiáig a francia pusztát. A nacionalista francia elnök-tábornok, Charles De Gaulle a hatvanas években még úgy járt New Orleansba, mint Orbán Viktor Tusnád-Bálványosra. A franciáknál jobban az amerikai ingatlanbizniszt talán csak Moszkvában bánják, akik Orosz-Amerikát (Alaszkát) 1867-ben eladták az Egyesült Államoknak.

A ma negyvenmilliós Kanada a déli szomszéd legközelebbi szövetségese (volt), együtt harcolt Amerika minden nagy háborújában, az északi szomszéd a világ második legnagyobb területű országa, tehetős, energia-, és nyersanyag-gazdag, az egyre inkább felértékelődő északi sarkvidék kontrolljához megkerülhetetlen és kurvajó jégkorongban. Az Edmonton Oilers korábbi 99-es számú zsenije, Wayne Gratzky persze egy idő után átment Los Angelesbe, mert volt az a pénz, de a kétországos NHL-ben asszem a kanadai csapatok még mindig többször sikeresek, mint az amerikaiak, de ebben nem vagyok biztos.

De abban biztos vagyok, hogy a világ legliberálisabb lakosságának tartott negyvenmillió kanadai elsöprő többsége nem akar a donaldtrumpi értelemben vett Egyesült Államok 51. tagállama lenni.

Nigel Farage egy igazi seggfej. A UKIP szepratista párt vezére a Brexit fő áhítója volt, segítségére volt ebben a folyamatban Vlagyimir Putyin mellett a tory (konzervatív) miniszterelnök, David Cameron, akire – Orbán Viktor szép szavával – bizonyára külön hely vár a pokolban. 2016 volt az évszám, Putyin nagy éve, Donald Trump is akkor lett elnök Vova tevőleges, komoly segítségével.

Ezt a Brexit dolgot egy mém világította meg fainul akkortájt: before&after, előtte-utána: korábbi bevásárlókosár, mondjuk Londonban: francia borok és sajtok, olasz delicacy-k, spanyol finomságok (egy jamonéro (sonkatartó), benne egy komplett Joselito-sonka, több hektáron makkoltatott pata negra sertés lába). Bretagne-i osztriga, görög citrom hozzá, dán vagy holland vaj, baguette. A háttérben a munkaerőhiányt enyhítő, könnyítetten munkavállaló román idénymunkások, lengyel vízvezetékszerelők, magyar és litván nörszök, olasz éttermi személyzet. A mém másik oldalán kietlen orwelli kép: egy doboz paradicsomos fehérbab és néhány szelet black pudding (véreshurka – mondjuk).

Jelzem mi is megszívtuk, azóta Pesten nem hozzáférhető a Coleman’s mustár, pedig talán még Szindbád is jobban szerette, mint a dijonit. Node félre léhaság, a majdnem tíz évben sokak gondolkodása ismerte fel az említett mém igazságát, a hajcsavarós midlandsi háziasszonyok a helyi bingo klubban éppúgy, mint a Newcastle-i, lassan harmadik generáció óta munkanélküli nehézipari munkásosztályig. Mert a „tengerbe zajló” Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyság globális aktor persze, de a Birodalom emlék, a British Raj annyiban van jelen, hogy az angliai leggazdagabbak között sok az indiai és talán már a hindu pincéreknek sem piros a fogazatuk a folyamatos bétel-rágástól.

Emerson Lake Palmer együttes énekelte mintegy William Blake-i alapokon: And we will build Jerusalem / in England’s green and pleasent land. Blake, a vizionárius költő egy jobb, igazságosabb Angliát vizionált a Jeruzsálem-szimbólumba. Ne legyen kétségünk: az Egyesült Királyság a jelen helyzetben vissza fog orientálódni az Unió felé.

Mikor az első estét töltöttem egy másik alkalommal Torontóban, a barátaim azt mondták, hogy menjünk el este egy ukrán yuppie étterembe. Meghőköltem. Ekkor még létezett a Szovjetunió nevű totális és zsarnoki képződmény és az ukrán és a yuppie szintagma egyfajta önellentmondásnak tűnt. Elmentünk, szépen tálalt borscs volt és pelmenyi, de a rádöbbenés a milliós kanadai ukrán – és lengyel – közösség létezésének felismerése volt. Ezek a közösségek kicsit sem moszkoviták, távol áll tőlük, hogy heves ruszofíliával tüntessenek, viszont az ottawai kormány politikájának befolyásolására képesek.

Namost, ha a trumpi Kanada-politikára adott válaszként tényleg Európához csatlakozik ez a gazdag és hatalmas ország, az nagy erősödést jelent majd az EU-nak és Ukrajna EU-csatlakozásának.

Ha egyszer biztonsági garanciákkal véget ér a háború, elkezdődik az újjáépítés és az újjáépítés nem csak költség, de biznisz is, gazdaságélénkítő tényező. Ha és amennyiben Anglia visszatér, Kanada és Ukrajna csatlakozik, akkor a jelenleg kb 500 milliós Európa kb 630-640 milliós gazdasági konglomerátum lehet. Az kb kétszer az USA, majdnem fél Kína és négy Oroszország. Legalábbis lakosságban, de nem nehéz elképzelni, hogy ha az Elszántak Tábora – ami az EU mínusz Magyarország – valóban létrehozza a NATO-n kívüli védelmi erőt, akkor ez a konglomerátum globális játékos lesz, megkerülhetetlen a pekingi Tiltott Város, de méginkább a moszkvai Kreml számára – legalábbis addig, míg a washingtoni Pennsylvania Avenue környékén szuperegójú ingatlanosok és tech savvy elmeháborodottak fújják a passzátszelet.

Ebben a világban Magyarország a hetvenes-nyolcvanas évekbeli Albánia szerepét játszhatja a kontinensen, ha még emlékezünk Enver Hodzsa különutas minipoklára, a főfoglalkozásban kaszinóista Szalay-Bobrovnitzky „hadúr” elkezdheti kicsiny félgömb alakú bunkerekkel teleszarni az ország területét, főként a határok mentén, a Közel-Kelet-Nyugat-Európa reláció közúti és vasúti forgalma kis kerülővel Horvátország felé terelődhet,

és néhány évtized múlva népmozgalom lehet Magyarországon titokban macskavizeletet hordani Orbán Viktor sírjára; mauzóleumára a Fideszmozgalmi Pantheonban.

Tegyük hozzá, még mindig jobban jár, mint Kádár János, akinek a koponyáját ma kettévágva hamutálnak használják most valahol valakik. Mert ahogy a „kompromisszumok robotosáról”, úgy a hajdan „politikai zseninek” emlegetett kedves vezetőről is kiderül majd még a mostani maradék tábora számára is, hogy a höttyös valóságtagadás, bírvágy és az elképzelés, hogy „nekem a seggemben is helikopter van”, az bizony akkora hazugság, mint a Bécsi Kapu, az pedig egy idő után büntet.

Az euro-amerikai eltávolodást feltehetően erősíteni fogja, hogy egy felületességből, inkompetenciából a kormányzati bizalmas kommunikációs szabályok erős megsértéséből kiszivárgott egy amerikai potens kormányzati tényezők – alelnök, védelmi miniszter, titkosszolgálati főfelelős, fehér házi kabinetfőnök, nemzetbiztonsági főtanácsadó – által a Signal (titkosított, de civil) üzenetküldő app-on folytatott kommunikáció egy aktív katonai akcióról (az Irán által támogatott, Izraelt és a Szuezi-csatorna forgalmát rakétázással háborító jemeni houthi célpontok ellen), amibe nyilvánvaló felületességből bekapcsoltak egy újságírót is.

A The Atlantic főszerkesztője, Jeffrey Goldberg jóval nagyobb patriotizmust tanúsított, mint a kormányzati tényezők, cikkében nem adta meg az aktív hírszerzési munkatárs nevét, aki részt vett az első csapáskor 53 jemeni, iráni ember halálát okozó katonai akciót tárgyazó chatben.

Ebben a – a Lenin-díjas külügyminiszter, Szijjártó szinvonalán amatőr – beszélgetésben JD Vance alelnök arról is beszélt, hogy míg a Szuezi-csatorna az amerikai hajóforgalom 3%-át, addig az európai tengeri szállítás 40%-át engedi át, ezért a biztonsági helyzet javításért védelmi pénzt kéne szedni az európaiaktól. Nájsz. A klasszikus (1948-as) film noir, a Key Largo racketeer főgengsztere, Johnny Rocco (szerepében: a bukaresti születésű remek karakterszínész, Edgar G. Robinson) sem mondhatta volna szebben. A Trump-adminisztráció általános racketeer (külső nyomásgyakorlás útján védelmi pénzt szedő) alapállásáról már volt szó a legutóbbi alkalommal is ezen a blogon, több, mint nyolcvan év amerikai politikai alapvetésének szemenköpése ez a hozzáállás.

Szijjártó és bandája ehhez az amerikai adminisztrációhoz akar kötődni, ettől az amerikai adminisztrációtól reméli nyomorult fennmaradásának támogatását. Egy éppen magára – védelmi, hadászati szempontból is – magára találó Európa ellenében.

Különféle közösségi médiákokon, elsősorban az Instgramhoz kapcsolódó Thread-en, új mozgalom látszik bontakozni: illető közli a nemzetiségét és azt, hogy európai (zászlócska). Legutóbb egy németet láttam ebben a Lagéban közölni, hogy miket akar. Akarja Nagy Británniát vissza az Unióba (zászlócska). Aztán akarja Kanadát az Európai Unióba (zászlócska). Aztán akarja Ukrajnát az Unióba (zászlócska). Az utolsó akarmánya pedig: „I don’t want (Orban’s) Hungary in the EU❤️”.

Hát így jártunk.

Vágvölgyi B. András